A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-10-03 / 40. szám
tosító, nyolcat az államtól kapok, ezt nem kell visszafizetni, három ezer koronát pedig a szövetkezettől. 650 salakblokkom van, aztán 8 ezer téglám, cementem, amenynyl kell... Egy 9,80X9,80 házat építek: két szoba, veranda, fürdőszoba, konyha, kamra. Amint látja: az alap már készen Is van. Csehországból segítenek itt szakemberek nekem Is, másnak Is. Szóval megleszünk. Csak ... csak az ősz hosszú legyen és száraz. Télre úgy-ahogy rendbe Is jövünk, talán. Ha jövőre eljön, reméljük nyomát sem látja ennek a nagy pusztulásnak... Révész Tiboréknál csak a háziasszonyt találom otthon. Habos, hólyagos fánkot süt ki beszédesen sistergő zsírban, mintha farsang vége lenne. Az épen maradt pajtában rendezikedtek be; az egyik sarokban asztal, rögtönzött stelázsl az edényeknek, megrokkant bútorok; darabokban heverő a felismerhetetlenségig tönkrement konyhai kellékek. — Tessék már helyet foglalni — töröli a széket. — Ez az egy szék maradt meg, pedig tizenkét darab volt. Amikor kidőlt a házunk hátsó fala, a víz kivitte valahogy a kertbe. Ott találtuk meg, amikor hazajöttünk. Három héten keresztül 120 centi magasan állt itt a víz. A házigazda Is előkerül; poros munkaruhája elárulja, hogy ő Is az építőanyaggal dolgozott. — Hát bizony, alig fejeztük be az építkezést, most megint előtte állunk. — Nem fél tőle? — kérdezem. — Mit csináljak?! Lakni kell. Az anyagom már megvan az új házhoz. Még szerencse, hogy a szövetkezet jól fizet (állatgondozó a szövetkezetben), meg hogy vannak szakemberek, akik segítenek. A segítség nagyon jól jött a bontásnál is. Két napon keresztül segített öt katona. Legalább egy helyiséget tudnánk lakhatóvá tenni, amire itt lesz a tél. Egy helyiséget, ahol meghúznánk magunkat tavaszig. Aztán jövőre tovább építjük a többit ... Késő délután volt már, amikor elkerültem a Duna felé. Kellemesen süt a nyár végi nap, a Dunát mégsem látom. Hatalmas, vízborította árterületet találok, amely elzárja előlem a Dunát. A fűzfák törzse sárgásbarna, embermagasságig sáros. Korhadt fatörzsek, tört ágak, csomókba felgyülemlett alaktalan hordalék minden egyes fatörzsnél. Az emberek megbékéltek, bizakodók, hisznek a közösségi életben, a közösség erejében. A Duna az megháborodott, mintha felboszszantotta volna valaki, vagy valami. Elnyújtózott, túlterpeszkedett a korlátokon, hogy felbosszantsa az embereket. Ereje nagy volt, mégis megtört az emberek élnlakarásán, a közösség erején. Az összefogás nagyobb erő a Duna dühénél, s újjáépíti Kulcsodot s valamennyi csallóközi községet. Az élet és halál küzdőterén A késő alkony! órán a mentőautó élesen fékezett a kórház kapuja előtt. Két fehérköpenyes férfi szállt ki belőle, sietve nyitották ki a kocsi hátsó ajtaját, kihúzták a hordágyat és izmaikat megfeszítve felemelték. A fehér gyapjútakarő alatt mozdulatlan emberi test körvonala rajzólódott ki. A tartórudakat mindkét végükön erősen fogva lépdeltek a kaputól a csúszós, sáros úton az épület ajtajáig, amely kinyílt előttük, feltárva a belső csarnokot, ahol megcsapta őket az éter nehéz szaga. Egyenesen a rendelőbe tartottak, ott a hordágyat a főidre helyezték, leemelték a takarót és a halállal küzdő testet a vizsgálóasztalra helyezték. Az íróasztal fölé hajló fiatal orvosnő, aki előbb még a röntgenfelvételek, kórleletek tömkelegében merült el, azonnal felállt és csöndesen a páciens mellé lépett. Egy perc sem telt bele, mint valami titokzatos, néma felhívásra ott termett a főorvos és kö.réje gyűlt néhány orvos, ápolónővér. A szobából halk beszélgetés szűrődött ki. A mentőkre senki sem ügyelt, észrevétlenül hagyták el a szobát, az ajtót csöndben betéve maguk után. Odabent gyorsan folytatták le a sokoldalú kivizsgálást, mert a beteg kialvófélben lévő élete sürgetett. Az operáció e'kerülhetetiennek bizonyult, mert az agy bevérzése óhatatlanul mind közelebb hozta a settenkedő halált. Egy emberélet megmentése a pillanatok alatt hozott döntésen és az orvosi kezek munkáján múlt. A műtőben minden az előírásos módon zajlott le, és a koponyacsonton végrehajtott kimerítően hosszú műtétet siker koronázta: a beteg mellkasa újra az egyenletes be- és kilélegzés hullámzásának ritmusát vette fel, az ernyedt ajkak sóhajra mozdultak. Mikor az ápolónők a tolókocsit átgördítették a rajtafekvő oiierált férfival a kis kórházi betegszobába, a folyosókon oly sűrű volt az éjszaka sötétje, hogy még a fel-felvillanó éjji lámpák fénye is alig tudta áttörnj. A főorvos, aki munkaidejénél jóval tovább dolgozott, most a sikeres műtét után a fáradtság és megelégedettség érzésével búcsúzott az éjjeli szolgálatot tartó fiatal orvosnőtől, és még néhány utasítással látta el. Közvetlenül főnöke távozása után az orvosnő belépett az imént operált beteg szobájába. A következő pillanatban megdermesztette a rémület. A páciens szemhéja félig nyitva, álla ernyedten lóg, pulzusa alig kitapintható. A telefonhoz rohant, kitárcsázta a főorvos lakásának számát. Hosszúnak tűnő várakozás után jelentkezett csak egy női hang és közölte, hogy férje még nem érkezett haza. Mindenféle lehetőség megfordult a fejében, hogy miképp tudna ura lenni a helyzetnek, hiszen az alattomos baj kiszámíthatatlan. Megérezte, hogy most szemtől szemben áll a halállal, amely erőszakkal akarja elragadni betegétől az életet, azt az életet, amelyet olyan alapos küzdelem árán sikerült csak benne megtartania. Nem várhat, nincs mire. Az egész hapi fárasztó munka után az utolsó erejét is latba veti. Messze a kórházon túl a beteg hozzátartozói könnyezve, remegve várják az apa, a családfenntartó megmentését... Hívta az ápolónőt, utasította, hogy végezze el a szükséges előkészületeket, és maga nyúlt az operált sebhez, amely szétnyílt, és az életet veszélyeztető operáció utáni vérzést megállította. A beteg szemében ismét felvillant az élet szikrája és pulzusa szabályos ütemben indult meg. Az ablakon át, a sötét éjszakában valahol a távolban halvány derengés látszott.-Az orvosnő összetörtén ült le betege ágyának szélére. Egyik kezével a férfi öklét tartotta, ujját a pulzusra helyezve aggódó féltéssel őrködött élete felett, mintha a halál még meghúzódó árnyát akarná elriasztani, a másikkal az ágy támlájára támaszkodott, ahová feje is lecsuklott és szempilláit lezárva félálomba merült. Gondolatai hazaröpültek, kisgyermekéhez, aki reggel a szokásos kérdéssel búcsúzott tőle: — Mikor jössz haza? — Csak holnap este — felelte neki. A gyermek elszomorodott, ajkai közül kicsúszott a szemrehányás: — Mama, megint éjjeli szolgálatod van és nekem este nélküled kell elaludnom, mese nélkül... ? V. Ponőáková 5
