A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)

1965-09-26 / 39. szám

Miéit rosszak a lengyel (csak a lengyel?!) lapok?

Nem könnyű válaszolni erre a kérdésre, a probléma ugyan-, is — relatív. Sok embert ismerek, aki a napi sajtónkat illető magánvéleményemmel bizonyára nem egyezik, akik szívesen olvassák a lapokat és a nap kezdetét nem tudják elképzelni a „Ztjcia Warszawy“, bejejezését pedig az „Express Wiecsornego“ nélkül. Az újságok rendszeres olvasása szokások rendszerét alakítja ki, mely elfedi hiányosságaikat. A kritikai érzék helyébe megszokás lép és eltompítja annak élét, még ha éppen csak azért is, hogy naponta mégsem lehet mérgelődni. Olyan emberek is vannak, akik tárgyi bizonyítékokkal bizonyítják, hogy napisajtónk nem is olyan rossz, vagy ismert közmondásunk módjára „púpos létére egész csinos", esetleg „vakok között az egyszemű is király" mentegetik.

Mégha ellenvéleményekbe is ütközöm, elmondom kifogásaimat újságírásunkat illetően. Szerintem a rossz újságnak két fajtája lehetséges. Az egyik típus közhelyekkel, jelszavakkal segíti ki magát, nem informál, csupán „irányítja" a közvéleményt, „alakítja", a reális valóságot nem engedi szóhoz jutni és ellentmondást nem tűrő japodiktikus) hangját egy pillanatra sem adja fel, nyelvét népiesen a merev jelzővel illethetjük. A rossz újság másik típusa megfullad a részletekben, apróságokról cseveg, bőbeszédű, mint egy vénasszony, állandóan beszél és beszél, de végeredményben semmi mondanivalója sincs. Az az érzésem, hogy napilapjaink többsége, melyek néhány évvel ezelőtt nagy nehezen kilábaltak az elsőként említett betegségből, most észrevehetően beléestek a nem kevésbé káros és komoly másodikba.

Ha egy napilapunkat az első betűtől az utolsóig végigolvassuk, rengeteg különféle hírről szerzünk tudomást a legkülönfélébb életterületekről, de ritka esetben következik belőlük vaAZ ÖN RÉSZÉRE VÁLASZTOTTUK KI

a következő könyveket, hogy kényelmesen és gyorsan

megvásárolhassa azokat, amelyek megnyerik tetszését:

.........db Andrzejewski: Hamu és gyémánt

(Filmregény)

18,- Kcs

..........db Gárdonyi: Egri csillagok

28,50 Kcs

.........db Jókai: A kőszívű ember fiai

13.- Kcs

.........db Nobel: Egy ifjúság regénye

21,50 Kcs

(Egy Hitlerjugend története)

:-----db Fallada: Halálodra magad maradsz

(Antifasiszta regény )

25,50 Kcs

..........db Faulkner: Megszületik augusztusban

21,50 Kcs

..... db France: Thaisz

(Egy alexandriai kurtizán élete)

11,80 Kcs

..........db Illés: Gellérthegyi éjszakák

(Irodalmi tanulmányok)

18,50 Kcs

..... db Mesterházi: Magnéziumláng

27,- Kcs

..........db Mikszáth: Galamb a kalitkában

18,50 Kcs

.........db Minác: Holtak és élők

12,- Kcs

.........db Móra: Aranykoporsó

26,50 Kcs

..... db Szabó: Ebek lázadása

16,- Kcs

.........db Upton Sinclair: 100%

14,- Kcs

.........db Tersánszky: A céda és a szűz

31,50 Kcs

.........dbHajková: Édeskönyv

36,- Kcs

..... db Konyhaművészet — Rákóczi János j t receptjei

54,- Kcs

lami. Ez a jelenség egy anekdotára emlékeztet, ahol két isme-, rős találkozik és az egyik megkérdezi a másikat: „Na, mi új-, ság?" A kérdézett így válaszol: „Sok — meghalt a nagynéném, elromlott a vízvezetékünk a fiamat huligánkodás miatt kizártáik az iskolából, tegnap moziban voltam és a villamosban ellopták a pénztárcámat...“ „Az ördögbe, és miért mondod mindezt el nekem? Mi közöm hozzá...?!“ És a kérdező felháborodva faképnél hagyta a másikat.

És joggal, még ha ez első pillantásra abszurdumnak tűnik is. Az újságokat ugyanígy kérdezzük, hogy mi újság — és napilapjaink többsége a kérdésre a lehető legjobban és legpontosabban akar válaszolni. Am amikor az összes feleleteket magunkévá tettük, váratlanul unalom kerít a hatalmába és agyunkban felmerül a gondolat: Tulajdonképpen mi közünk mindehhez?! Ogy gondolom, hogy ennek a paradoxnak az elkerülése korunk újságírásának legnehezebb feladata. Megkívánjuk ugyanis, hogy a sajtó tudósítson és lehetőleg mindenről írjon. Azt is tudjuk —■ s ez talán korszakunk egyik specifikuma-, hogy életünk nagy és alapvető dolgai, vagy helyesebben életünk alap ízei, az ugyani is, hogy elégedettek vagyunk-e vele, vagy nem, milliónyi apró és jelentéktelen dolgon múlik. Az üzletek ellátottságától és a városi közlekedés színvonalától, attól, hogy végre üzembe helyezzenek bizonyos szűrőberendezéseket Varsóban és hogy Pcimben, abban az üzemben elkészüljenek bizonyos préselt alkatrészek. Nem a nagy reformok, de milliónyi apró újítás adja meg, vagy veszi el a mindennapi élet színét, jellegét. Erről könnyen meggyőződhetünk olyan országokban, ahol a gazdasági és politikai helyzet ugyan katasztrófális, de szabályosan működő liftek megadják az embereknek azt a bizonyos élet-optimizmus adagot.

El kell ismerni, hogy napisajtónk teljes, vagy legalább is majdnem teljes lelkiismeretességgel törődik ezekkel a lényeges apróságokkal. Hasábjain azonban valami furcsa dolog történik: ugyanis ezek az apróságok megmaradnak apróságonknak és elveszítik jelentőségüket és fontosságukat. Érdeklik azokat, akiket személyesen is érintenek, míg a többieknek „megengedik", hogy közömbösen és felületesen átfussák és „tudomásul vegyék" a híreket. Miért van ez így? Egy mondattál nehéz lenne rá válaszolni. AU sem állítom, hogy valami univerzális feleletet tud-, nék rá találni. Ogy érzem azonban, hogy a mi sajtónknak nem sikerül megtalálnia munkájához az alaphangot, hogy úgy mond-, jam, nem tudja belénk szuggerálni törekvéseink és. munkánk egyöntetű mitológiáját. Ez a közös mitológia sok idegen lapban egészen nyilvánvaló, így például az amerikai sajtóban. Ha amerikai újságot olvasunk — természetesen az igényes, nagy napilapokról van szó-, újságokat, melyek sokkal jobban meg vannak „tömve" információkkal, egyúttal a szóbanforgó dolgoknak valamilyen közös nevezőjét is érezzük; úgy tűnik, hogy mindez valami fölérendelt ideál jegyében történik, hogy mindez vala-i hová irányul, hogy ott „valami van a dolgok mögött". S mégis, nagyon jól tudjuk, hogy ott sokkal kevesebbről van szó, mint nálunk, a valódi intellektuális látókör szűkebb és a mitológia értelme sokkal banálisabb.

Véleményem szerint mindez újságírói stílus kérdése. Valószí-> nű, hogy e téren a nyelvnek is fontos szerepe van. Nálunk a napi hírközlés nyelve semmilyen, egyáltalán nincs, vagy legjobb esetben egyénien családias, egy kis szeretetteljes optimizmus keverékével, de a szintetizáló nyelv megkopott és elértéktelenedett és az olvasóban reflexszerű viszolygást kelt. Határozottan meg vagyok győződve, hogy ha ugyanazon a napon kezembe, veszem a két legnagyobb napilapot és az egyikben a főhelyen arról olvasok, hogy több mint 200 000 tonna halat halásztunk ki a tengerből, a másikban pedig, hogy decemberben közzéteszik a lakásigénylők új sorrendjét, tudom, hogy már semmi nem vár, ami felvillanyozna. A halászokkal szemben érzett minden tiszteletem és a lakáskérdéssel kapcsolatos megértésem ellenére. Annak ellenére, hogy ezek értékes hírek. Azt szeretném, ha az újságok meggyőznének, hogy engem ennek érdekelnie kell és ne tételeznék jel, hogy erre magamnak, mint öntudatos polgárnak kelj rájönnön. Mert rájövök, természetesen — de akkor minek az újságok?

Krysztof T. Toeplitz Kultúra — Varsó

14