A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)

1965-07-11 / 28. szám

Hannover (neyk&iitífo fa t, Május végén nyugatnémet bélyeggel ellátott levelet kéz­besített a posta a szerkesztő­ségnek. Egy levél és néhány ujságklvágás esett ki belőle. A levelet Lakatos János, a pozso­nyiak népszerű cigányzenekará­nak vezetője Irta, az ujságki­­vágások pedig a különböző nyugatnémet lapok elismerő kritikáit tartalmazták vendég­­szereplésükről. A tudósítás még meg sem melegedhetett az Íróasztal fiók­jában, mikor a maga élő való­ságában betoppant a két La­katos, János és „öcsi“, azaz Lakatos Antal, a prímás, hogy most már ne rövid ’ levélben, hanem élőszóval, részletesen számoljanak be első, nagysike­rű nyugateurópai vendégjáté­kukról, hiszen előttük ott még nem szerepelt hazánkból való népizenekar. — Hogy Is kezdődött hát az egész? — Egy este anélkül, hogy sejtelmünk lett volna róla, já­tékunkat meghallgatta egy nyugatnémet Impresszárió, aki azután le akart bennünket szerződtetni. Ennek semmi akadálya nem volt, a hivatalos formaságok elintézése után kiutaztunk és két hónapig ját­szottunk a hannoveri Am Kröpcke koncert-kávéházban, ahol addig csak szimfonikus és szalonzenekarok játszottak. — Milyen a német közön­ség? — Nagyon hálás. Egyenesen megható volt az a tetszésmeg­­nyllvánulás, amivel minden al­kalommal találkoztunk. Az el­ismerő tapson messze túlmenő­en éreztették velünk, hogy a szivükbe muzsikáltuk be ma­gunkat. Azért mégis nagyban különböznek a mi közönsé­günktől, mert idehaza, ha va­laki igazából nekibuzdul, ta-Cjra a Savoy pincében muzsiké Lakatos Antal: — A nap nagy ré­sze gyakorlással telt el Ián még az ingét is odaadná, ha kedvére húzzák. Hannover­ben egyszer egy milliomos hallgató, akit nagyon megnyert játékunk, intett, hogy ha vé­get ér a műsor, rendel ré­szünkre valamit. Nem tagad­juk, kiváncsiak voltunk és na­gyot nevettünk, mikor az öl­tözőbe nyitva három üveg sör várt ránk. — Ml szerepelt műsoruk­ban? — Természetesen a népda­lok nem töltötték ki az egész műsort, népszerű opera és ope­rettnyitányokat, egyvelegeket is beiktattunk számaink közé és hangszerszólókkal is ked­veskedtünk a közönségnek. Sokszor éjjeleken ét azon vitat­koztunk, törtük a fejünket, ho­gyan állítsuk össze számainkat, mivel képviselhetnénk legmél­tóbban hazánkat. Egy alkalom­mal Liszt II. Magyar rapszódiá­ját játszottuk, amit véletlenül egy zenekritikus is végighall­gatott. Szünetben hozzánk jött, gratulált, hogy ilyen stílusosan és könnyedén eljátszani még nem hallotta ezt a rapszódiát, ez az előadás a leghíresebb zenekaroknak is becsületére válnék. A londoni filharmoni­kusok jelenlétében pedig Pab­lo de Saraste „Cigánymelódiák“ c. virtuóz hegedűszólóját ad­tuk elő. Befejezés után karna­gyuk, Malcolm Sargent feljött hozzánk a pódiumra és saját, valamint egész zenekarának elismerését tolmácsolta. Azt mondta, hogy olyan eredetien és technikailag olyan magas fokon interpretáltuk a művet, ahogy eddig ez csak elképze­léseiben élt. A hannoveri szim­­fónlkusok fúvósai nehéz klari­­nétszólőlnkat csodálták meg, egy kölni zenekritikus kérésé­re pedig eljátszottuk Dinicu „Román pacsirta“ c. szerzemé­nyét. Utána ezt írta róla: „Amit a zenekar fiatal prímá­sa, Lakatos Antal mutatott a Román pacsirta előadásával, azt megtanulni nem lehet, az­zal születni kell.“ Dehát röstel­­lem Is tovább folytatni a di­cséretek idézgetését. — Tudjuk, nem túloznak, hi­szen előttünk fekszenek a né­met lapkivágások. Arra len­nénk kiváncsiak, hogy a szép erkölcsi és anyagi sikeren túl mit hozott még a hannoveri vendégszereplés. — Oj, tízhónapos szerződést Hamburgban, de ennek kere tén belül több nyugatnémet városban is fellépünk. De Hannoverben az Am Kröpské­­ben is újabb kéthónapos ven­dégszereplést Irtunk alá, ahol különös és szép búcsúestét rendeztek számunkra. Mikor utoljára némultak el a hang­szerek, a pódiumon felkere­sett az üzem Igazgatója, mele­gen megköszönte a példás együttműködést és sok szeren-Lakatos János: — Csupa elismert} kritikát kaptunk csét kívánt. A közönség helyé­ről felállva ütemesen tapsolt, miközben a város polgármeste­re hatalmas, 40 szálból álló ró­zsacsokrot nyújtott át, és ezt mondta: Április 1-én hat mu­zsikus jött át Csehszlovákiából Hannover városába. Ez a hat ember két hónapon át annyi szép és művészetben gazdag órában részleltette a város la­kóit, hogy nem lehet csodálni a közönség óhaját, miszerint a zenekart a jövő idényben is szeretné viszontlátni. Csak úgy zúgott utánunk a „Viszontlátás­ra“, míg bementünk az öltöző­be. — És a magánember élmé­nyei, a benyomások? — Az emberek rendkívül ked­vesek, segítőkészek, szinte hi­hetetlenül pontosak, amihez nem is volt egészen könnyű hozzászoknunk. Nagyon tuda­tában vannak a pénz, még a fillérek értékének is. Ami a kosztot illeti, én magam ki­lenc kilót fogytam — mondja nevetve Lakatos János — nem is jött ez rosszul, de azért alig vártam, hogy Idehaza feleségem megint a jó, megszokott étele­ket főzze nekem. Paprikás, nok­­kerli, a színét sem láttunk ilyesminek. Ojból az idősebbik Lakatos veszi át a szót. — Nagy és szép élménnyel gazdagodtunk, csak egyetlen kínos incidensünk akadt. Amit nem hittem volna, bennünket is megkörnyékeztek ágensek, hogy maradjunk kint. Megiz­zadtam, amíg le tudtam rázni őket. Nem tudom felfogni, mi érdekük fűződhet egy hattagú zenekar klnnmaradásához. Ezt a kis közjátékot leszámítva, minden szép volt, de azért szí­vesen jöttünk haza. Várta is már mindegyikünket a család. Hoztuk a madárlátta ajándéko­kat. Meg hoztuk a muzsikát is, régi, kedves vendégeinknek, akiket örömmel várunk estén­ként a Jó, öreg Savoy-plncé­­ben. Feljegyezte: O-K. 5

Next

/
Thumbnails
Contents