A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-07-11 / 28. szám
Hannover (neyk&iitífo fa t, Május végén nyugatnémet bélyeggel ellátott levelet kézbesített a posta a szerkesztőségnek. Egy levél és néhány ujságklvágás esett ki belőle. A levelet Lakatos János, a pozsonyiak népszerű cigányzenekarának vezetője Irta, az ujságkivágások pedig a különböző nyugatnémet lapok elismerő kritikáit tartalmazták vendégszereplésükről. A tudósítás még meg sem melegedhetett az Íróasztal fiókjában, mikor a maga élő valóságában betoppant a két Lakatos, János és „öcsi“, azaz Lakatos Antal, a prímás, hogy most már ne rövid ’ levélben, hanem élőszóval, részletesen számoljanak be első, nagysikerű nyugateurópai vendégjátékukról, hiszen előttük ott még nem szerepelt hazánkból való népizenekar. — Hogy Is kezdődött hát az egész? — Egy este anélkül, hogy sejtelmünk lett volna róla, játékunkat meghallgatta egy nyugatnémet Impresszárió, aki azután le akart bennünket szerződtetni. Ennek semmi akadálya nem volt, a hivatalos formaságok elintézése után kiutaztunk és két hónapig játszottunk a hannoveri Am Kröpcke koncert-kávéházban, ahol addig csak szimfonikus és szalonzenekarok játszottak. — Milyen a német közönség? — Nagyon hálás. Egyenesen megható volt az a tetszésmegnyllvánulás, amivel minden alkalommal találkoztunk. Az elismerő tapson messze túlmenően éreztették velünk, hogy a szivükbe muzsikáltuk be magunkat. Azért mégis nagyban különböznek a mi közönségünktől, mert idehaza, ha valaki igazából nekibuzdul, ta-Cjra a Savoy pincében muzsiké Lakatos Antal: — A nap nagy része gyakorlással telt el Ián még az ingét is odaadná, ha kedvére húzzák. Hannoverben egyszer egy milliomos hallgató, akit nagyon megnyert játékunk, intett, hogy ha véget ér a műsor, rendel részünkre valamit. Nem tagadjuk, kiváncsiak voltunk és nagyot nevettünk, mikor az öltözőbe nyitva három üveg sör várt ránk. — Ml szerepelt műsorukban? — Természetesen a népdalok nem töltötték ki az egész műsort, népszerű opera és operettnyitányokat, egyvelegeket is beiktattunk számaink közé és hangszerszólókkal is kedveskedtünk a közönségnek. Sokszor éjjeleken ét azon vitatkoztunk, törtük a fejünket, hogyan állítsuk össze számainkat, mivel képviselhetnénk legméltóbban hazánkat. Egy alkalommal Liszt II. Magyar rapszódiáját játszottuk, amit véletlenül egy zenekritikus is végighallgatott. Szünetben hozzánk jött, gratulált, hogy ilyen stílusosan és könnyedén eljátszani még nem hallotta ezt a rapszódiát, ez az előadás a leghíresebb zenekaroknak is becsületére válnék. A londoni filharmonikusok jelenlétében pedig Pablo de Saraste „Cigánymelódiák“ c. virtuóz hegedűszólóját adtuk elő. Befejezés után karnagyuk, Malcolm Sargent feljött hozzánk a pódiumra és saját, valamint egész zenekarának elismerését tolmácsolta. Azt mondta, hogy olyan eredetien és technikailag olyan magas fokon interpretáltuk a művet, ahogy eddig ez csak elképzeléseiben élt. A hannoveri szimfónlkusok fúvósai nehéz klarinétszólőlnkat csodálták meg, egy kölni zenekritikus kérésére pedig eljátszottuk Dinicu „Román pacsirta“ c. szerzeményét. Utána ezt írta róla: „Amit a zenekar fiatal prímása, Lakatos Antal mutatott a Román pacsirta előadásával, azt megtanulni nem lehet, azzal születni kell.“ Dehát röstellem Is tovább folytatni a dicséretek idézgetését. — Tudjuk, nem túloznak, hiszen előttünk fekszenek a német lapkivágások. Arra lennénk kiváncsiak, hogy a szép erkölcsi és anyagi sikeren túl mit hozott még a hannoveri vendégszereplés. — Oj, tízhónapos szerződést Hamburgban, de ennek kere tén belül több nyugatnémet városban is fellépünk. De Hannoverben az Am Kröpskében is újabb kéthónapos vendégszereplést Irtunk alá, ahol különös és szép búcsúestét rendeztek számunkra. Mikor utoljára némultak el a hangszerek, a pódiumon felkeresett az üzem Igazgatója, melegen megköszönte a példás együttműködést és sok szeren-Lakatos János: — Csupa elismert} kritikát kaptunk csét kívánt. A közönség helyéről felállva ütemesen tapsolt, miközben a város polgármestere hatalmas, 40 szálból álló rózsacsokrot nyújtott át, és ezt mondta: Április 1-én hat muzsikus jött át Csehszlovákiából Hannover városába. Ez a hat ember két hónapon át annyi szép és művészetben gazdag órában részleltette a város lakóit, hogy nem lehet csodálni a közönség óhaját, miszerint a zenekart a jövő idényben is szeretné viszontlátni. Csak úgy zúgott utánunk a „Viszontlátásra“, míg bementünk az öltözőbe. — És a magánember élményei, a benyomások? — Az emberek rendkívül kedvesek, segítőkészek, szinte hihetetlenül pontosak, amihez nem is volt egészen könnyű hozzászoknunk. Nagyon tudatában vannak a pénz, még a fillérek értékének is. Ami a kosztot illeti, én magam kilenc kilót fogytam — mondja nevetve Lakatos János — nem is jött ez rosszul, de azért alig vártam, hogy Idehaza feleségem megint a jó, megszokott ételeket főzze nekem. Paprikás, nokkerli, a színét sem láttunk ilyesminek. Ojból az idősebbik Lakatos veszi át a szót. — Nagy és szép élménnyel gazdagodtunk, csak egyetlen kínos incidensünk akadt. Amit nem hittem volna, bennünket is megkörnyékeztek ágensek, hogy maradjunk kint. Megizzadtam, amíg le tudtam rázni őket. Nem tudom felfogni, mi érdekük fűződhet egy hattagú zenekar klnnmaradásához. Ezt a kis közjátékot leszámítva, minden szép volt, de azért szívesen jöttünk haza. Várta is már mindegyikünket a család. Hoztuk a madárlátta ajándékokat. Meg hoztuk a muzsikát is, régi, kedves vendégeinknek, akiket örömmel várunk esténként a Jó, öreg Savoy-plncében. Feljegyezte: O-K. 5
