A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-09-19 / 38. szám
Monoszlóy M. Dezső Azt hiszem, érdemes megnézni, megfigyelni ezt a kötetet elolvasva, a prózairó fejlődését, mert tükrözi az íróember munkájának műhelygondját és az olvasót megismerteti egy olyan íróval, aki sajátos, egyént színfoltot, ízt és hozzáállást mutatva irodalmunkban, tökéletesedni igyekszik. Az álmodozó. Ebben a ciklusban öt olyan novella szerepel, melyek 1950 és 1962 között íródtak s megmutatják az író jellemalkotó erejét. Egyszerű eseményt, az álmodozást, — mely kívül esik az egyén saját életének valóságán — variál mind az öt novellában, de más és más jellemek, helyzetek közepette. A köröttünk imbolygó életek önmagukban is érdemesek arra, hogy a nyomtatott betű múlhatatlanságot ajándékozzon nekik. Monoszlóy érzi, tudja ezt. Szűzi ás a matrózok. Ennek a ciklusnak minden írása a felszabadulás előtt született. Ezeket egészen fiatal korában írhatta az író. Ehhez képest meglehetősen letisztult, érett írásoknak tűnnek. Lényegre tapintó mondatok, plasztikus kifejezési mód, a témáknak megfelelő rapszódikus előadásmód és az irodalmi momentumok helyes kiválasztása jellemző rájuk. Ezzel a jó kezdettel indult az író, hogy később képességeinek határait tapogassa, élményeinek gazdagodása, lelki fejlődése nyomán a formákat, a mondanivalókat tágítsa. Élet Mihály három szerencséje. 1955 és 1960 között megírt írásművek csoportját fogja össze a ciklus. Külön elismerés jár az írásokban rejlő lélektani elemzéseknek. Hajszálra pontos, szubtilis megfigyelések, melyek mintha mindnyájunk élményéből álltak volna össze, anélkül, hogy az író szubjektív átélését is éreztetnék velünk. Ebben a csoportban az „Ápolónő“, ellentétben a kissé szétfolyő „Karácsonyi történettel“, a ciklus legjobb darabja. A kitűnő, villanásszerű jellemzések, az erőteljes, minden sallangtól mentes mondatok, a háttérben vibráló szenvedélyek izgalmas megelevenítése teszik értékessé. „A megtörténhetetlen történet“ pedig bravúr. Iskolapéldába, hogy a mondanivaló kifejezése miatt, ha kell a szokott formát fel kell bontani, és fel lehet bontani anélkül is, hogy értelemzavaró hatás mutatkozna. Csoda a tanyán. A címadó elbeszélésben ösztönösen írja egymás mellé remekül megfigyelt életélményeit, az epizodizmusokon keresztül akarja megmutatni, hogy az általa látott falu nem az idill színhelye, hanem ma már valami más, mint volt tegnap és tegnapelőtt. Egy szürke élet. Ennek a ciklusnak novellái a legutóbbi évek termése Monoszlóy prózaírásában és legjava a kötetnek. A címadó írás könnyed, ironikus befejezése mögül érdemes visszatekinteni a lélekrajzra, mely a következő írásokban egyre nagyobb tökélyre tesz szert Monoszlóy tolla alatt. Ezt állapíthatjuk meg a „Féle-A villamos alatt lem“ és az „Állatbarát“ sorait olvasva. Furius Zéró szimbólikus mondanivalójával meghökkent: Miért van még szükség ma is a mondanivaló szimbolizálására? A keltezés ' 1956 — nem mond semmit ezen a téren. Az utolsó novella, „A villamos alatt“ méltó emelkedő pontja a szerző tehetségének. Nagy elmélyedéssel s finom részlet-érzékkel írja Je a villamos alá került ember idegállapotát, fiziológiai folyamatait és vízióit. Az életnek a nagy egységben való látását szerencsésen juttatja külső kifejezésre. Manapság prózánkban_fokozott az ellanyhulás veszélye, de fokozott az írástu-Slawomir Mrozek: dó felelőssége is. Új olvasók tömegei várják a könyveket. Időleges sikereket lehet elérni kisebb erőfeszítéssel is, viszont sokkal nagyobb erőfeszítést követel az örökebb irodalmi értékekre való törekvés. Oj. ás régi, születő és elhaló talán soha még ilyen egymásba-bonyolódottan nem jelentkezett, mint mai életünkben. Az eligazodás nem könnyű, tévedések nélkül nem lehet előre jutni, ez igaz. De csak eszmeietlen újatákarásból ma éppoly kevéssé születhet új és nagy irodalom, mint eddig bármikor, ez nem kevésbé biztos. Nos, Monoszlőy kötetét ezen a téren nem marasztalhatjuk el, erről szó sincs. Csak egyszerűen felvetődik a kérdés: Vajon elégséges-e napjaink szocialista irodalmában csak a lélekábrázolás? — Reméljük, hogy Monoszlóy erre a kérdésre művekkel, írásművekkel fog felelni. HAJDÚ ANDRÁS Emlékműkoszorúzás Városunk főterén ott áll az 1905-ös Ismeretlen Forradalmár emlékműve. Ez a férfi a forradalmi Időkben a zsarnokok keze által halt meg és emlékére polgártársai alacsony halmot emeltek, melyre ötven év múlva alapot állítottak, ezzel a köbe vésett felirattal: „Örök dicsőség". Az alap-, kövön áll a szobor, mely egy bilincseit tépő ifjút testesít meg. Az emlékmű leleplezése 1955-ben — hej, az volt csak az ünnepély. Mindenki szónokolt. A szobor alapkövére sok koszorút és virágot helyeztek. Egy bizonyos idő múlva a helyi iskola nyolc tanulója elhatározta, hogy megkoszorúzza a Felkelő szobrát. A történelem aranyszájú tanítója annyira lenyűgözte és meghatotta őket előadásával, hogy óra után összegyűltek és közös pénzen koszorút vásároltak. Szerény menetet alakítottak és elindultak a szobor felé. Alig fordultak be az első utcába, egy alacsony, sötétkék köpenyes férfi találkozott velük, jól megnézte őket, aztán bizonyos távolságot tartva utánuk indult. Az Öreg-piacon mentek keresztül. Az emberek észre sem vették őket. Nem ritkaság ma egy ünnepi menet. Az Öreg-piacon alig lakik valaki, kevés az épület is; Szent János temploma, hivataloknak és múzeumoknak átalakított öreg házak. Amikor az emlékmű előtt megálltak, a köpenyes ember meggyorsította lépteit és hozzájuk sietett. — Hasznos munkát! — köszöntötte őket. — Hát tisztelgünk, tisztelgünk .. ? Nagyon jó. Valami évforduló? Annyi bajom van velük, hogy mindre nem is emlékezem ... — Nem, mi csak úgy... — felelt egy diák. — Hogyhogy csak úgy.— emelte jel az orrát. — Hogyhogy csak úgy__? — Meg akarjuk tisztelni a forradalmár emlékét, aki a nép szabadságáért áldozta életét. — Ah, igen .., az elvtárs az utcabizottságból van. — Nem, mi az iskolából vagyunk. — Micsoda? Senki sincs itt az utcabizottságból? — Nincs. Elgondolkozott. — Talán az iskolában ajánlották? — Nem, mi magunktól... Erre elment. A fiúk éppen a koszorút készültek elhelyezni, amikor egyikük felkiáltott: — Visszajön! Valóban. A köpenyes férfi újra megje-> lent. Most néhány lépésre állt meg tőlük,, úgy kérdezte: — Talán „az ismeretlen forradalmár iránti tisztelet elmélyítésének hónapja“ lenne? — Nem — kiáltották kórusban —, mi magunktól... Távozott. A fiúk elhelyezték a koszorút és menni akartak, amikor újra megjelent' egy rendőr kíséretében. — Kérem az igazolványaikat! — mondta a rendőr a fiúknak. Odaadták az iskolai igazolványukat. Meg-, vizsgálta és tisztelgett. — Rendben van.,, — mondta. — Egyáltalán nincs rendben! — elleni kezeit a köpenyes férfi és a diákokhoz fordult. — Ki bízta meg, hogy helyezzék el ezt a koszorút... ? — Senki — válaszolták. Elvörösödött. — Szóval bevallják.. i — kiáltotta —, maguk mondják, hogy az Ismeretlen Forradalmár tiszteletére rendezett mai manifesztációt sem az iskola igazgatója, sem az Ifjúsági Szövetség, sem az utca, városi vagy járási bizottság nem szeri vezte...? — Természetes, hogy nem ... — ... hogy a koszorúzás nem a Nőszö-. vétség, sem az 1905-ös Bajtársi Szövetség kezdeményezése volt? — Nem. — ... hogy ez nem évforduló, sem tisztelet hónap, vagy valami hasonló? — Nem. — ... hogy végül még egy körlevelük sincs? Hogy csak maguktól...? — Zseb-, kendőjével megtörülte a homlokát. — Őrmester — mondta —, tudja ki vagyok. Azoni nal kobozza el a koszorút! Es maguk oszoljanak ...! A fiúk némán elmentek. Utánuk a rend-, őr távozott a koszorúval. Csak a közéleti személyiség maradt a szobor előtt. Gyanúi san méregette a szobrot, maga köré tekintgetett. Abban a pillanatban esni kezdett. A* kék köpenyre és a Felkelő kőblúzára apró esőcseppek 'hulltak. Szomorú szürkü-. let szállt alá. Az ezüstös cseppek lefolytak a szobor fején, függőkként hintáztak kő fülén és ragyogtak üres, gránit szemi bogarán. Így álltak szemben egymással. Fordította: - duba =
