A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-09-19 / 38. szám
és rangú polgárok, akik nincsenek a templomban, akiknek a hitük leginkább olyasmi, hogy... ahogy esik, úgy puffan, eléggé riadtan állnak párban, csomóban az utcákon vagy a műhelyekben. A fiatalabbja már kint van a bástyákon, falakon, s ők, az apák, vagy idősebbek, azon töprengenek, hogy most mi lesz? Meg tudják a németek állítani a szabadságharcosokat, avagy nem tudják? Vannak, akik hátratett kezekkel elsétálnak arra a Palota felé, de mintha csak ráérnének most a járkálásra, éppen csakhogy arra sandítanak, hátha kihallana valami abból, hogy mi lesz? De nem hallik ki semmi. Az ajtó néha nyílik, a nagy kapu szárnyában, valaki kijön s ilyenkor meglátszik vagy az egyik, vagy a másik kapuőr, amint kinyitotta vagy beteszi az ajtót. De bent, a Palotában riadtabb az élet. Ha ugyan életnek lehet nevezni azt, ami most itt van. Eléggé tekintélyes számban élnek a Palotában most Is, hogy nincsen itthon a tábornok és vezérkara. Elsősorban is a rendes házi cselédség. Inasok, írnokok, szobaasszonyok, szobalányok, s maga az úrnő. De meg hát természetesen maga Bihari György. Nyárban légyfogó mester és minden időben hordószakértő, kályhaffitő és még sok más egyébhez értő. Űt nem érdeklik a rosszabbnál rosszabb hírek. Ö még akkor is megmarad, ha a Palotát kirabolják, felgyújtják. Mint ahogyan egyszer megtörtént már. Maga a Nagyasszony nincsen a hírektől megijedve egyáltalán. Hát, Istenem. így szokott az lenni, hogy egyszer hopp, máskor kopp. Az urát végigkísérte már fél Európán, s hány meg hány harcteret megjártak együtt! Ahány meg ahány éjszakát didergett a félelemtől egy-egy szekértáborban, szekér derekában, míg odább, nem is olyan messze, ágyúk bömböltek, gazdátlanul maradt lovak vágtattak belé az éjszakába, mint a semmibe és amikor Csönd lett, sebesültek jaja szóródott széjjel az ég alatt, elhalón, elmúlón. Mikor a törökökkel voltak szemben, kutyák marcangolták széjjel a sebesülteket és meghaltakát. (A török nem szeretett halottakat temetni, kutyákkal etette meg.) De most akárhogyan is lesz, mi történhetik? Kassa városa valójában erős vár, ide aztán jöhetnek. Ha ... a vezérkar is menekül, az ő ura hamarább hazaérkezik, illendő tehát, hogy várja, asszonyi tiszteséggel. (Mert az asszonyi hűség az megint más.) Egyik nap megyen a másik után és érdekes, minden nap több vendég ül le az asztalhoz. Környékbeli nemesurak, akik alaposan megszeppentek a Bocskai győzelmétől, de még ez hagyján. Hanem közeledésétől! Vigasztalásért és biztatásért jöttek volna ide, pedig magára a ház asszonyára is ráfért volna már egy kis vigasztalás. Az ijedt emberek sokat esznek, és sokat isznak, senki, de senki nem néz fel a szemközti falra, hogy elolvassa a Nagyasszony fogalmazta illemszabályokat. Csak tán őmaga, s most nagyon érzi, mert csonka biza. Kevés, Bukott háború ellen nincs bedne semmi vigasztalás. November elején, hetedike körül, délután, olyanformán érezte, hogy ... most vagy soha, vagyis, ma vagy holnap hazaérkezik az ura. S készülődik a találkozásra. Komornája, egy lenszőke fiatal nő a bőrét ápolja. Szagosítja úrnőjének. Van egy fajta olaja, amit egy francia diplomatától kapott a minap, ettől olyan lesz a bőre, finomabb, mint a legfinomabb bársony. És illatos, mint a tavaszi rét a napfeljöt-. tén. Legalábbis a komorna azt állítja. Fekszik a heverőn, és most erre tessék fordulni, most még egy kicsit errébb, úgy, ügy, jól van s próbálja meglátni úrnője bőrén mindazt, mit pörsenés, vagy hasonló rakott le rá. Könnyű ezt eltávolítani. Csak érteni kell hozzá. Jó tartású és formájú úrnője és ezt őmaga is tudja, csak bizony, eléggé durva a bőre, és ezt is tudja, ha tehát ha ápolják, gondozzák rendszeresen__ — Na, evvel megtolnánk... — áll fel az úrnő s tenyerével még simogatja a bőrét s nézi magát a nagy, talpig mutató tükörben. De valami eszébe jut hirtelen s rémülten bámul saját magára. — Jézus Mária... — mondja csaknem sikoltva. — Mi a baj? — ugrik hozzá a komornája. — Az, hogy... pénz nincsen a háznál, márpedig... az uram se hozhat pénzt, ta diktálni leveleit és más írnivalóit (Az illemszabályokat például.) Itt vannak! — mondja csaknem sírva. — A gróf urék? — Nem, dehogy! Hanem a városi darabontok. És követelik, hogy azonnal hagyja el a várkapitányhelyettes a várost az összes császári őrséggel. — Igen, a gyönyörűk! Na és mi lesz, ha nem hagyják el? — Akkor erőszakkal szednek össze mindenkit, de minket is, hiszen . .. már itt is vannak! De hiszen akkor... de hiszen akkor... fordul a deákra és ruhái után kapkod. Ideje, mert megint egy ember ront be hirtelen. A helyettes várkapitány. — Nagyasszonyom ... most mit csinálhatunk? — kérdezi ijedten. — Magával én ... semmit. Azt se tudora jóformán, hogy kicsoda. Az azt se tudja, hogy bu-e, avagy bá. Eddig rá sem bírt gondolni, hogy egy tekintélyes kedves főúri nő ilyen goromba és lelketlen legyék. — Amíg a tábornok úr oda van, addig én vayok a városkapitány! — mondja kihívóan. ;— Nahát akkor menjen és verje széjjel az ellenünk lázadó polgárokat! — Mi? Hogy? — s a haja megmozgolódik. Ahány szál, mind külön-külön. Csak küldöncei útján érintkezett tegnap óta a várossal, s azok egyszerűen elhallgatják az igazságot. Még jó, hogy ők is át nem állottak a zendülőkhöz. — Menjen, és vagy rendet tud csinálni, vagy pediglen ... — De nem végezhette be. Kint az udvaron zaj, zene bona, egy szobalány beszalad megint: — A Palotát elfoglalták a zendülő darabontok! — mondja sírva. — Még nem! — mondja a várkapitányhelyettes és kirohan. A lépcsőn már jönnek felfelé, lehetnek tízen, tizenöten. Arra te-, hát nem mehet, ide szaladna, oda szaladna, aztán tán nem is tehet róla, megyen feljebb, még feljebb, végezetül Is felszorul a padlásra. Ott leül az átkötőgerendára, két tenyerébe temeti az arcát és a sötétes homályon keresztül bámul a semmibe. Nem találták meg. A padláson nem keresték. Eszük ágában sem volt, hogy egy várkapitány, ha baj van az elbújhat a padláson. Ellenben megtalálták az ebédlőben a császár személyes és állandó követét. Persze, nem egyedül, hanem a titkárjával, íródeákjával és ezeket zordul, határozottan felszólították, hogy azonnal hagyják el a várost, míg szépen vannak! — Kérem szépen... — áll fel a követ udvariassan, és embereinek int: — Gyerünk csak kifelé! — Nem akarok többé Kassa városában se császári katonát, se pediglen egyetlen egy büdös katolikust is látni! r kiáltja Szabó György református pap és kardjának lapjával az asztalra csap. A kupák kicsit odább csörrennek, a bor meglöttyen bennük, Szabó György által lép egy „zéken csak úgy, keresztbe, felveszen egy kupát, s felhajtja egy szuszra. A többiek is nézik, melyikben mennyi bor van, isznak. A titkár a hóna alá csapja a bütyköt, és indulnak, mennek a lépcsőn le, az udvaron át, s a kapu becsukódik utánuk Kint az utcán négy darabont lép mögéjük, szótlanul kísérik a főkapuhoz őket. És mire komolyabban gondolkoznának, hogy mi is történt hát tulajdonképpen, már kívül is vannak a várkapun. Most aztán hová, merre? Ök a császárt képviselik, ha belül vannak a várfalon, ha kívül, indulnak felfelé Prága irányba. (Folytatjuk) Kosik József rajza hiszen ... aki menekül, az nem tud törődni ilyesmikkel...- Majd lesz, ha hazajön ... — Honnan? , — Hát a várostól. Vagy a császári kincstárból! — Ez, talán igaz... mondja révetegen. A császári kincstárnak itt is van fiókja, Kassán, de mi lenne, ha a város is átpártolna a lázadókhoz? De hiszen... a kincstartó itt is van, a Palotában, mi lenne, ha ... ide behívatná, ebbe a székbe itten beleültetné ... ... Mert az olyan karosszék, hogy ha valaki beleül, a jobb első székláb mellé és megpattintja ezt a kis izét, hát katt. Két vasperec a lábára csapódik, kettő meg a combjára. Hiába kapkod, ülhet ott, ítéletnapig. De ha elárulja a titkot, vagy idő adja azt a pénzt... A késő délutáni nap besüt a sárgás cseh üvegablakon, és hallgat! Szalad felfelé a lépcsőn, mégpedig ugyanannyira, hogy csak úgy csattog. Nem is kopog, beront a fiatal íródeák. Akinek a Nagyasszony szók-
