A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)

1965-09-12 / 37. szám

— Bűne zuá! — mondja.

pt* Guten Tag! — fogadja ez vígan és bekap egy kanál aludttejet. Amaz most már a menyecskének beszél:

— Adjatok nekik, hadd egyenek, igyanak. Ne mondják, hogy mink rongyemberek vagyunk, magyarok! — s románul káromkodik: — Futtetye Domjezó ...

Nemcsak most káromkodik románul, hanem általában mindég. Nagy református ő, az elsők között tért át, de nem is lehetett visszatéríteni. Viszont káromkodós ember, és hát ki tudhatja? Hátha .... van benne valami... márhogy az Isten megbünteti azt, aki az ő nevét hiába felveszi. Hadd keresse az oláhok között, aki felveszi.

Na, de az asszony nem érti ezt az egészet:

— Hogy mink ezeket etessük?

— Hát. Ez a ti dolgotok, asszonyoké. A többi meg aztán a mienk! — Megint odaköszön nyájasan az aludttejevőnek: Dobri vecser!

— Guten Tag! — köszön az ugyanúgy, mint az imént.

— Akkor hát fogadjuk meg a szót__—

sóhajt a menyecske és belép a pitvarba. Palacsintát hoz ki egy tányéron.

Benkő Ágoston, a háziúr és földesúr bent kínálgatja vendégeit az ebédlőben ezen idő alatt. Felesége igen jó tartású, de eléggé kövér asszony, ül az asztalfőn, és pont ebben a pillanatban kezd meg egy kenyeret, amit a szobalány hozott be tálcán. ;

A kenyeret élivei a mellének veti, akkor jobb keze három ujjával keresztet vet, valamit mormol is, de közben vendégeire sandít. Hogy vajon azok látják-é. hogy milyen buzgón katolikus lett? Milyen komolyan veszi a ceremóniákat? A vendégek között magyar földbirtokos van, Komjáti Boldizsár, kapitány aki szintén áttért még az idők elején a református hitről a katolikus hitre, és azóta egy kicsit mindig piszkálódik a lelkiismerete. Csak akkor nyugszik meg, mikor másokat is lát, hogy hányják a keresztet. Most is hálásan néz a háziasszonyra, poharát felveszi, feléje emeli s iszik. Az mosolyog kedvesen, és fejét meghajtja, felveszi a kenyérvágó kést és nekiszegi a kenyérnek. Két nagy melle ráduzzad kétfelől, s mintha két nagy kövér cipó volna az egy kenyér mellett.

Inasok tálakat hoznak, cserélnek, a kupák örülnek, telnek, őrmester lön, valamit suttog a két kapitánynak, azok vidáman bólogatnak, nyilván nincs semmi baj. Csapatok némi pihenőt tartanak, ami azt is jelenti, hogy keresztül-kasul bolhászták a környéket élelemért.

Egyszercsak a háziúr, Benkő Ágoston valahová, tán a semmibe hallgatódzik, messze, mintha bagoly huhogott volna, aztán éppen csak ránéz a feleségére és kimegyen a lakosztályba nyíló ajtón. A felesége kacarázva fogadja el Komjáti Boldizsár kapitány és földbirtokos feléje nyújtott kupáját, inkább két szájaszálével iszik, mint a szájával, és azt mondja:

— Most pedig... olyan bort hozatok az asztalra, hogy ... őfelsége a császár is megihatná! Csak egy pillanat! — s kimegyen ő is. De a konyha felé nyíló ajtón.

A vendégek tán nem is gondolnak rá, de egymásra néznek, aztán a serlegekhez nyúlnak, most nem látja őket a háziasszony szeme, lehet inni észnélkül. Két szobalány a feleslegessé vált tálakat kapkodja fel hirtelen, eltűnnek azok is. Egy Inas maradt még bent, jó csebernyi ólomkantát állít az asztalra, összecsapkodja tenyerét, aztán volt, nincs. Kiment az is.

Nem sok időbe telik ez mindössze, és egyszercsak lövés pukkan kint az estében, utána pillanatnyi csönd, de szinte észvesztő, és ekkor valaki felordít élesen, de egyre elhalóbban. Zaj, lárma, lódobogás, s egy lónyerítés.

Felugrálnak, kardujkat kirántják, s nekiugranak az ajtónak. De be van zárva kívülről ... Sebaj. Itt van még a másik ajtó a lakosztály felé.

De arra is fel van téve kintről a keresztvas.

Hat kard próbálja az ajtót feszegetni, de erősen vasalt tölgyfa ajtók ezek, lesz éjfél, amíg valamelyest tudnának valamilyen rést vágni rajta.

Akkor aztán neki: Egyszer erre! Most! Még ... Na még ...

Hiába. Dong, de nem enged.

De miért van az ebédlőteremnek a tágas, oszlopos tornácra két nagy ablaka?

Üveg csörömpöl, de kovácsolt vasrózsákból van mindkettőn a rács, mintha csak egészen véletlenül volna, vagy hogy egy golyó a gazdasági udvar zenebonájából eltévedt volna, vagy... mintha valaki szembe köpte volna. Márkus László kapitány az arcához kap, aztán lassan oldalvást fordul és elesik.

— Minden fegyvert az ablakon kidobni, az asztalhoz leülni, kezeket összetenni, azonnal! — hangzik kint a parancs és erről is egy puskacső, amarról Is egy puskacső, lassan mint a kígyó, búvik be az estéből.

Akik bent vannak, öten azonnal az asztalhoz ülnek, kezüket összeteszik, mintha imádkoznának, és felfektetik az asztalra, és hol egymásra néznek, hol a puskacsövekre.

Nem sokáig, mert a konyha felől az ajtó megnyílik s hangzik a parancs:

— Egyenkint kifélé!

Egy se akarja kezdeni, csak ülnek, és csak néznek, de lövés pukkan és az egyik gyertyatartóból kihull mind a három gyertya. Van még egy hármas tartó, mi lesz ha az is elalszik? Egy ember feláll, nagyot sóhajt s megyen az ajtóhoz.

így szedték őket ki egyenként, de kint bilincs csattan, a két csuklóján egymás után, mindegyiknek.

Ezek főtisztek, ezek élre kellenek. Néha az aranynál is értékesebbek. De annál ke-Kosik József rajza

servesebb becsülete van az egyszerű zsoK dósnak. Kiváltképpen Benkő Ágoston háziúr és földesúr előtt. Aki, mivelhogy látja, mára egészen másként fúj a szél, mint amikor ő áttért, de igazabban áttérítették, most jóvá akarja tenni hűtlenségét egyrészt saját lelkiismerete előtt, de főként mégis Bocskai előtt. Lippai két hozzájuk csatlakozott tokaji hajdút küldött az országúira, hogy katonákat csábítsanak erre felé. S azok csábítottak. Mikor már nyakig voltak a kelepcében, megadták volna magukat kénye-kegyelemre, de nincs irgalom. Maga Benkő az első, aki lövi, vágja őket.

Nagyváradtól a tokaji gázlókig igen hosszú és nem valami nyílegyenes az út. S ennek az útnak mente tele van rakva inkább, mint szórva hajdú csoportokkal. Megannyi csoportnak van, ha nem is hadnagya, de erre az alkalomra parancsnoka, és az egészet pedig Lippai Balázs és Németh Balázs irányítja. Már csak úgy, természetesen, ahogy lehet. Ameddig elér a kezük. Vannak csapatok -— és ez a legtöbb —, amelyeknek maguknak kell kitalálni hogy, mit s mint cselekedjenek. ,

Az eleje már fent, Tokaj alatt várta a visszavonulókat, mintha ünnepélyesen fogadná őket, az utolja meg kíséri őket, mintha vigyázna rájuk, hogy baj, kár ne érje őket, de minden lehető, sőt lehetetlen helyen támadnak, ölni, buktatni, tőrbe csalni.

Tőrbe? Milyen tőrbe?

Például olyanba, hogy... a császári vezérek is ismervén többé-kevésbé a hajdúk harci módját s csalárdságait, nem ott keltek át a Tiszán, hanem jóval fentebb kevésbé jó és alkalmas helyen. Mintha valaki előre elárulta volna, hogy a hajdúk hol s hogy hányják meg kaszával a gázlót.

Mint hogyha azt mondották volna, hogy... itt a gázló! Hol a kasza?

S milyen döbbenetes: a kasza ott volt, ahol ők keltek át. Igazabban mondva csak szerettek volna átkelni. Nagyon megfogyatkozva kelt által a Tiszán a hadsereg. De volt olyan csapattest, amelyből nem tudott átkelni egyetlen ember sem. Ilyen csapattest volt a rácokból álló had. Amely ott várakozott, gyülekezett, készült az átkelésre Rakamaznál és amelyet Lippaiék megrohantak és egy szálig leknszaboltak.

A zsákmány óriási, csak legyen idejűk összeszedni.

A halottakkal kevesebb baj van, mert azokat eltemetik a parasztok. Semmi másért, pusztán csak azért, hogy a ködmönt le lehet róluk húzni, a csizmát is le lehet a lábukról ráncigálni. no de ott van még a sipka, vagy a kalpag, meg aztán a tüsző, tarsoly, bakó. Nem is beszélve a pénzről, ami vagy ott van a nyakában, kis zacskóban, vagy itt a puskaporfartőban, igen, érdemes az ellenséget is eltemetni.

A visszavonulást a rác ezredek fedezték volna. Nem sok bajuk volt az egész úton, hiszen a hajducsapatok nem hátra, hanem előre szóródtak, Rakamaznál tábort vertek tehát az átkelés előtt egv kis pihenőre. És hát természetes, hogy élelemszerzésre. Ők könnyebben tehetik. Egyetlen szót se tudnak magyarul, s ráadásul lehet, hogy soha nem kerülnek vissza erre a tájra. Mint ahogy tényleg nem kerültek. A Németh Balázs csoportjai megrohanták őket, szinte egy szálig felkoncolták s a java szekeret, lovat kiválogatták, a többi, ami éghető, felgyújtották.

Ez a siker azt is ielentette, hogy a Tiszán innen nem maradt senki, aki ellenség.

Egyedül csak Basta György, Érdél vben. Aki mellesleg, néhány nappal ezelőtt még Szalonta várceát sanyargatta, de a Bocskai győzelmének hírére egyszerűen nekieredt és meg nem állott csapataival Szatmár keleti részéig.

(Folytatjuk)

13