A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-09-05 / 36. szám
leié. Ahonnan pedig lovas németek jönnek szembe. Vagyis e felé. Amazok lovasok, emezek gyalogosok, de felzárkózva mennek az út közepén és amazok úgy ügetnek bplé a menetbe, mintha csak sásba, nádba, vagy tócsába ügetnének és szinte várja az ember, hogy na most! Most csapódik széjjel a víz! De nem csapódik. Ehelyt Rhédey Ferenc, iménti bástyaparancsnok és mostani hajdúkapitány kirántja kardját és kiáltja: — Fülére, farkára! Hiába tiltotta meg Bocskai az elesettek bizonyítására való megcsonkítást, a vezérszó maradt egyelőre. Mert ez aztán hatásos. Szinte önmagától is meglódul a kard, vagy a balta, de meg a kés se rossz. Aminek két éle van és csak egyszer szúr. De ennyi aztán elég is bármelyik ellenségnek. Itt Is gazdátlan, vagyis hogy ... új gazdája került egy lónak, amott is, s a vonuló lovascsapat pillanatok alatt úgy szóródik széjjel, mintha forgószél kavarta volna fel. Nem csoda ez. Mert nincs olyan gyalogos hajdú (legalábbis nem sok), aki ne szeretne jó hátaslóval a lovassághoz átmenni. Belgiosso nem sokat lát az egészből, de mégis sebtében kiadja a parancsot az általános visszavonulásra. Minden kapitány, vagy hadnagy, vagy alvezér, belátása szerint. Találkozás a tokaji gázlóknál. S maga és kísérete már megyen is. Olyanok ezek a veszett csaták utáni visszavonulások, hogy... a vezérek ütközet előtt hátul, ha szaladni kell, akkor pedig elöl, hiába. Ilyenek ezek az emberi dolgok. Bocskait úgy érte ez a szinte hirtelen nagy győzelem, mint egy pompás, szép álom. Hiszen ezek az éhenkórász hajdúk nemcsak talpig emberek, hanem hősök Is mind egy szálig. Nem először vezette őket harcban, hiszen a Szin nagyvezír negyvenezer emberét jórészt hajdúkkal szőratta belé a Dunába. Mihály román vajda, mikor betört Erdélybe, hogy azt meghódítsa magának és Moldvához csatolja és az ilyképp létrehozott birodalomnak ő lesz a királya, hát azt Is úgy széjjel verte a hajdúkkal, hogy rongynak se lett volna jó többé. De most egészen másmilyen ez a győzelem. Mintha a régi magyar nemzeti dicsőség mind, mind ebbe a harcba sűrűsödött volna. Mintha most kezdődne meg Európa számára az új világ születése, amelyik világban szabad lesz az ember, és mindenki számára, aki ember, becsület és tisztesség adódik. Ha ... a megkezdett háború indulásához méltán befejeződik a két ellentétes nagyhatalom, a török és a német a magyar nép szívének közvetítésével köti meg hoszszú időre, de tán örökre a békét. Azok az európai népek, franciák, olaszok, kiváltképpen amelyek békességben, sőt barátságban élnek a törökkel, nem az európai békességért teszik, hanem azért, mert igen nagy hasznot jelent számukra a törökkel való kereskedelem. De még Debrecen se azért jómódú és virágzó népes város, hogy önerejéből lenne az, ami, hanem mert igen élénk kereskedést folytat a török birodalommal, sőt, azon is túl. Az ilyen békék nem igazi békék. Hanem majd, amikor győzedelmesen befejezik a most megindult szabadságharcot! Ez, s még sok minden más hasonló, de ezeket még túl is szárnyaló gondolat, terv, és szándék áradt, egyre áradt a lelkében. Az Isten ujja mutatta meg neki a megkezdett utat, az Isten ujja mutatja meg az ez utáni tennivalókat is. Az első tennivaló, hogy... mindörökre tisztázza a helyzetet a harci szolgálat közt, meg a harcos hajdúság közt. Már Debrecenben, az indulás előtt meghányta-vetette ezt környezetével, ölvedy Pál várkapitánnyal, Pethő Jánossal, Réthy Balázzsal, és a két hajdúkapitánnyal, Lippaival és Némethi Balázzsal. Meg aztán a várudvar papjával, Alvinczy Péterrel. Legkedvesebb titkára, Fekete Péter már ott próbálta írásba foglalni, s mire Nagy Létára értek, készen is volt. Előbb felolvasták a vezéreknek, aztán lemásolták több példányban, hiszen nem sok az egész. Néhány sor mindössze. Aztán vitték a csapatok után, amelyek a császári menekülő áradatot próbálták elérni. Ez az írás kiáltvány inkább, mint szózat, miszerint: Mivel ilyen derekasan és vitézül megállották az ütközetben a helyüket, a győzelmes hadjárat befejezése után a földtelen, hazátlan hajdúk azon nyomban telket, szántóföldet kapnak a Bocskai-birtok lehető legjobb helyein, azok pedig, akiknek van házuk, földjük, érdem szerint elismerést és a legkiválóbbak nemességet nyernek önmaguk, családjuk és maradékaik számára. S ez elhangzott mindenhol, ahol csak hajdúk találtattak menetelés közben, táborozásban, vagy akárcsak rétek, erdők alján a lesen. Eddig a Haza fogalma csak úgy élt ezekben az emberekben, hogy ahol alszik, ahol jószágot őriz és ahonnan jószágot hajt, meg rét, meg, mocsár, meg nádas, és kiváltképpen: ahol tele lehet verni valamivel, vettel vagy szerzeménnyel a horpaszt. De most: föld, ház, kert, két 16 és rangos, jó vasalt szekér! Meg... sallangos lószerszám. S szilvafák, meg almafák a tornác előtt vagy a kert végében. S azok, akiknek van, telkük-házuk? Nemesi oklevél rámában a falon, sallangos tarsolytartó, s a derékszíjj ki van verve ezüst lemezkarikákkal. A dolmányon meg gombok. Ölöm pitykék, meg ezüstpitykék. Meg aztán kard, de olyan, hogy mérgében az ember leverheti vele az ajtó szemöldökét, ha bele találja ütni a fejét. Bármilyen nemzetiségű vagy kiképzésű hadsereg visszavonulása attól függ, milyen nagy a hadsereg. Ha kisebb, gyorsabb, mintha nagyobb, vagy hogy éppen nagy. Ha kisebb az a hadsereg, először is jobban megfér elvonulni az úton, vagy pihenni, vagy pihentetni az út mellett, könynyebben tudja magát élelmezni, de inkább élelmeztetni avval a lakossággal, amely útjába esik, vagy elérheti kisebb vagy nagyobb kerülővel. Ha egy hadsereg háttal fordul a csatatérnek, tehát az ellenségnek, ez azt is jelenti, hogy szeretne minél hamarabb és mennél messzebb szaladni, repülni, egyszóval a sereg berezelt. Márpedig ilyen esetben olyan éhes lesz minduntalan az ember, mint a kutya. Viszont rendes ellátásról szó sem lehet, hogy most früstök van, dél van, vagy este van és. gyerünk bográcsra, vagy kenyérre, meg szalonnára, mert csak menni kell, menni, menni és még ha némi Idő adódna is a szakácsok számára, van rá okuk elég, hogy ne csináljanak semmit. Csak menjenek ők is, amerre sodorja őket az ár. Tízezer főből álló hadsereg igyekszik itten a tokaji gázlókhoz, tízezer ember, ugyanannyi száj, meg kétszer annyi láb, meg kéz, meg a sok-sok ló, meg a szekerek, egyszerűen csak a poggyászszállító még a családszállító szekerek, meg a harci szekerek, de ágyúk, a lövedékek, meg a sok hordó tartalék puskapor ... Egy ember lépése a katonai reglama szerint három sukk, vagyis harminchat col. Négy ember nem tud menni doperájban, vagyis egy sorban, leginkább csak kettő' fér meg egymás mellett, hiszen az őszi sár borítja széltére az utat, s most nemcsak annyi ezer láb, hanem ló, szekér, ágyú vágja, s vagy egy szekér, vagy egy ágyú minduntalan kottyanóba ragad. Most megállni az utána jövőknek s a kátyúból kirántani. De ez még istenes állapot. Hanem az, amikor küllő törik, kerék roppan! Ha van tartalék kerék felkötve a saroglyánál, még csak megjárja. De ha nincs! Megpróbál másik szekértől kölcsönkérni, s még ha van is, időbe telik és a végeláthatatlan menetelés megáll. Van, aki leül nyomban ott, ahol van, de vannak, akik puskájuk csövére támaszkodnak és azonnal alusznak, mint a nyúl. Nyitott szemmel. Aki aztán jobban bírja a menetelést, és élelmesebb, nyomban kicsapódik oldalvást, ahol házat vagy falut sejdít a közelben és megpróbál valami ennivalót szerezni. Ami esetleg könnyebben sikerül, de az is lehet, hogy nehezebben. Vagy pediglen sehogy. Először is azért, mert nincsen olyan paraszt, aki észre ne venné, hogy mi történik a harmadik vagy tizedik határban és a jószágot álló, kifelé a faluból, belé a rétbe, vagy a puszta határba, más egyebet pedig például kenyeret, vagy szalonnát eldugni gyermekjáték. Kosik József rajza 13
