A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)

1965-08-29 / 35. szám

Kosik József rajza masieiol meg jo ára van mostan a pia­con mindennek, a kappannak tán soha nem 'is volt ilyen nagy ára, meg a hagy­mának, paprikának, zöldségféléknek, a jó­féle sáfránynak, de még itt, hanem a templomon tulnan, a nagypiaconl Ott a birkát szedik össze meg vágómarhát ke­resgélnek, hiszen jönnek vissza a győzel­mes seregek és nagy lakomát készítenek számukra az estével! Nagy lakoma lészen tehát itten, borral, meg zeneszerszámok­kal, énekmondásokkal... Nem csak azon tízezer számára, akik diadallal jönnek vissza, hanem eme tíz­ezer harcos számára is, akik készen állot­tak minden pillanatban, hogy adott jelre lerohanjanak a harcba a többiek után. Várbeliek járják tehát mindkét piacot, úgyszólván minden hagymát megvesznek a derecskeiektől, hiszen hagyma nélkül el se képzelhető a birkahús, de megveszik a paprikát is jóáron a böszörményiektől, mert paprika nélkül megint csak nem birka a birka, viszont a sültkappannak meg sok tepsi kell, és... egyszóval, alig van a piacon olyasmi, amire most szük­ség nem lenne. Az ácsok is, a piacosok is tudják, hogy valami igen nagy dolog készül, de pon­tosan senki nem tudja, hogy mi? Tudják az éjszakai támadást Bocskai ellen, Bocs­kait ismerik jól a váradiak, s környékbe­liek. Hiszen, évekig ő volt a váradi vár kapitánya, a Részek és Erdély verhetetlen vezére, de pontosan nem tudják, hogy miért kell Bocskait bántani, de a hallat­lanul jó árak megfakítják az érette való aggodalmakat. Ök tudják. A hatalmasok. Az ő dolguk csak az, hogy adjanak, ve­gyenek, munkálkodjanak. Az ácsok már mégis többet tudnak va­lamivel, hiszen, ők céhbeli emberek, és a céhek tudvalevőleg benne vannak a poli­tikában, nyakig. Várbéli dolgokban sza­vazati joguk van, sőt. Ha szorul a kapca, várvédelmi kötelességet is szabhat ki rá­juk a törvény. De egyelőre csak a piac zsong, vala­hol csődör nyerít, saroglya csattan és a piac mintha kicsit megkavarodott volna. — Hájjá kend, én azt hiszem, hogy ... itt valami nem pászol! — mondja a fiatal ács az öregebbnek. — Mi? — szalad a tekintete végig a gerendán, azt hiszi, hogy avval van valami baj. — Az, hogy... nem tetszik nekem ez az egész, mivelhogy... mink magyarok ácsoljuk ezt a vérpadot és a németek ma­gyarokat akarnak lefejezni rajta ... Folytatjuk. 13 íozzá, amíg eoool iiegya/.Ggic-ito gmcium esz. A fiatal farag, az öregebb már báldol, isattan a balta, zendül a bárd, s repül a orgács, de néha csak feslik. Piros fés­űkbe húzzák meg a zsinórt, a gerendára leccentik, egyenes az. Egyenesebb, mint a nyillövés. Feltéve, ha lenne még vala­­rol, valakinek nyila. De van is már nyil, ä fene. Puska kell már, meg ágyú. Meg kard, meg hajdúbalta, meg lándzsa, na, /an azért öldöklő szerszám dögivei. — Mégis csak furcsa, hájjá kend bá­tyám, hogy ... más szüretel, meg szánt, vetéshez készülődik, mink meg • itten ácsoljuk ezt az izét, ezt a ... vérpadot. — Mondja a fiatalabb és baltáját a gerendá­ra veti, rátámaszkodik. Az öreg lecsap még egy kis dudorodást a gerenda lapjá­ról, s fél lépéssel előrébb lép. A bárd álét nézi, ujjaival végig Is matatja. — Egyik embernek ez a dolga, a má­siknak meg más. Addig nincs baj, míg mindenki igyekszik elvégezni a maga dol­gát. — Igende ... mink meg most vérpadot ácsolunk, hát ez a mi dolgunk hajja-e kend? — Most ez, holnap meg más. Híd, vagy háztető, de azt hiszem, hogy... hamaro­san megkezdjük az új templomépítését itt, az újonnan alakított káptalan sor megett. Ott aztán kell a jó ácsmunka, csakugyan. — Megáll a munkában, lábával a forgá­csot piszkálja. — A céh vájjon a bandába minket be­­veszen? •— Ha velem se tárgyalna, akkor azt mondanám, hogy elment az esze ...-— A templom fedél, az jó. Meg aztán a toronytető__ az az igazi. De hájjá kend ... még sincsen ez rendben. — Mi a fene? — Az a. Mert teszem azt... hogy ha csinálnánk azt, amit az ácsnak csinálni kell, de ez a vérpad .... — Megáll ez is. A baltát a gerendába üti, aztán a tenyerét piszkálja. S közben oldalvást sandít. Ahol a tér szélén piaci kofák, árusok szoronga­nak, meg vásárlók, meg csak nézgelődők, összeszorult most a nép, a készülő vérpad miatt a piac. Azok is csak sunyítva san­dítanak erre, ezek is amarra, mindenki tudja nemcsak a piacon, hanem az egész városban, hogy ml készül most itten. Egyfelől a vérpad készül, hogy majd, de nem is olyan soká, tán délfelé, amikor teljesen szétszedik a hadak a hajdúkat, Bocskait és főembereit megkötözve hoz­zák, a vérpad tehát kell még napvilágon. Mert nagyon keli a népnek a látványos­mppai Balázst hozzak eleoe, két ember van mellette. Bakó Demeter, meg Némethy Balázs. Nyilván csak azért kisérik úgy, hogy tessék lássék. Hiszen, mégis csak a császár zsoldjában állott. Igaz, hogy mi­kor zsoldba szegődött, még Bocskai is ellenségnek számított, dehát Istenem. Amit megtehetnek a nagyok, nem mindig tehetik meg a kicsik. A legkisebbek meg éppen nem. De azután... ez az éjszakai szembefor­dulás még az igazi vétket is kiengesztelte volna. Bocskai megdicsérte és kinevezte a hajdúszázad ‘második kapitányának. A másik kapitány Némethy Balázs. De hiszen, lesz ott több kapitány is, hamarosan. De addig még egyet-mást el kell intéz­ni, többek között azt is, hogy az összes zsákmányolt, de valójában ijedtükben el­hajított zászlókat össze kell szedni. Itt pedig volt zászló fölösen. Külön-külön s másmilyen zászlók voltak a kassai zsol­dosoknak, más a vallonoknak, más a to­­kajkörnyéki nemesi bandériumoknak. Egyiknek haragoszöld a színe, a másik­nak fekete sárga, harmadiknak égszínkék, igen szép és értékes zsákmány. A teljes és tiszta győzelem jele. Megszámolták, a nyelébe belevésték a számát, aztán annyi emberből álló csapatot szerveztek, ameny­­nyi a zászló, és a zászlóvivő csapat meg­indult elől kettős sorokban, a zászló a jobb kezükben, csakhogy nem felfelé tart­va, hanem lekókkadva, a bal váll iránt. Utánuk a testőrségnek számító szakasz, ezek után Bocskai arannyal és ezüsttel kivert és díszített nyeregben, kengyelben, s végül a századokba igazodó csapatok­ban. Elég ritka sorokban, hogy többnek lássék. S végül jó kiáltásnyira szekereken, megkötözve hozták a foglyokat. Lassan, tempósan ment a menet, hogy lássák őket boldogok boldogtalanok, vol­tak faluk, ahol a népek, az út mellett tolongtak kétoldalon, régen nem látott ilyen diadalmenetet az itteni nép. A Nagy-templom előtt, a piacon felso­rakoztak, a város urai lejöttek Bocskai elé, levett süveggel köszöntötték, ami azt is jelentette volna, ha semmit nem is mond­tak volna, hogy behódoltak Bocskainak. De mondták. Fogadalmat tettek, hogy Bocskai hadjáratát a város segíti, ahogy csak tudja, ahogy tőle telik. A sebesülteket bevitték az ispotályba, különösen Pecz ezredest ajánlották nagyon gyógyításra, hiszen egy ilyen főember igazi kincs a kezükben. Ki tudja, mit s mennyit lehet azért az egyért kapni, cserélni? Egy teljes napot töltöttek el Debrecen­ben, ettek, ittak, fegyvereiket tisztogatták, és másnap nyolc emberből álló kis csapat megindult a zsákmányolt zászlókkal Bu­da felé. Ajándékba küldi Bocskai Moha­­, med pasának. Hadd lássa, mit tud a hajdú csinálni, ha megvész. Meg aztán... nem árt, ha ezt a magas Portának is megmutatják. A zászlóvivőket Bakó Demeter vezeti. Na­gyon kell ilyesmire a kipróbált ember. Ki tudhatja, hogy mi vár rájuk ütközetbe? Amikor a zászlóvivők elmentek, a csa­patok is megindultak a császáriak nyo­mán. Egy részük Váradnak, más részük egyenesen Diószegnek. S Bocskai kevés­sel mögöttük kíséretével, hogy mindkét szárnnyal tudja tartani az összeköttetést. Váradon a Szent Lászlő-téren, szemben a kéttornyú nagy templommal, amit ugyancsak Szent László magyar királyról neveztek el, két ács faragta a gerendákat az álmosdi ütközetet megelőző napon. Az egyik, a fiatalabb, csak fejszével faragja, előbb egyik oldalát, aztán a másikat, har­madikat, negyediket. De hát nem megyen az olyan gyorsan. Gömbölyű tölgyfage­rendákról van sző, és bizony idő kell

Next

/
Thumbnails
Contents