A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-08-29 / 35. szám
A emberi tevékenység, az élet térben és Időben valósul meg. A tér három dimenziója mellett az idő a negyedik dimenzió. Kiválni belőle, magunk mögött hagyni, elszakadni tőle lehetetlen. Földünkön minden az időben történik. Vagy nem történik, mert mint ez az alábbiakból kitűnik, Ilyen lehetőség is fennállhat. Nem tudom, hány éves lehet e közmondás: „Az idő pénz!" Keletkezése, annak az egyszerű ténynek a felismerése, hogy az ember a saját érdekében okosan és lelkiismeretesen használja ki idejét, talán évezredekre'tehető vissza a múltba (megint csak az idő!) S hogy azóta eredeti jelentésében átöröklődött nemzedékről nemzedékre és igazsága kétségtelenül még napjainkban is érvényes, mindez azt bizonyítja, hogy a szervezett emberi élet egyik alapigazságával van dolgunk. Olyan alapigazsággal, melyet saját érdekünkben tiszteletben kell tartanunk. Most már csak az a kérdés, tiszteletben tartjuk-e? Szem előtt tartva a másik alapigazságot, hogy a szocialista társadalom és gazdasági rend építése mindannyiunk közös érdeke, vizsgáljuk meg, hogyan gazdálkodunk társadalmi méretekben az idővel! Néha percekkel csupán, máskor órákkal, napokkal és hetekkel, vagy még hosszabb szakaszaival az elfolyó 'időnek. Esetünkben mindenekelőtt az az idő érdekes, melyet az embereknek, s rajtuk keresztül a társadalomnak termelő munkával kell eltöltenie. Nézzünk egy esetet! Egy emeletes városi bérház fedeléről a szél lefúj egy palát, jönnek az őszi esők, a viz becsorog a padlásra, átázik a menynyezet, a legfelső lakás plafonján kéttenyérnyi, nedves folt keletkezik. A lakás gazdája jelenti a házkezelőségen, hogy beázott a lakása, de a kár könnyen, egyszerű javítással megszüntethető. Egy palát kell feltenni és egy kéttenyérnyi foltot befesteni. Közben az őszi eső tovább permetez a városra, a szél újabb palákat szór le a megkezdett fedélről, s a lakásban ebédlőasztal nagyságúra növekszik a folt, majd beborítja az egész mennyezetet. Mire hónapok múlva kijönnek a javító munkások (ha egyáltalán kijönnek!) a kár ötvenszerese az eredetinek. A lakás gazdája hónapokig nedves lakásban lakott, s a társadalomnak ötvenszer többet kell beléfektetni a javító munkákba. Hasonló példákat számtalan mennyiségben lehetne felsorolni életünk minden területéről. Felesleges lenne, a többi példa is azt bizonyítaná, amit a fenn említett; gazdasági életünkben nem tiszteljük az idő értékét! Nem takarékoskodunk vele, láthatólag korlátlan mennyiségben rendelkezünk vele és nem akarjuk meglátni, hogy bőkezűségünkben lépten-nyomon ráfizetünk könnyelműségünkre. Korunk kapitalista gazdasági rendjében a legjelentősebb eredményeket kétségtelenül az USA és Nyugat-Németország éri el. Nézzük meg, hogyan viszonyulnak ezekben a társadalmi rendszerekben az időhöz. V. I. Terescsenko, szovjet közgazdász, az Ukrán Földművelésügyi Minisztérium tudományos kutatóintézetének dől-Problémák az idővel gozója, aki 30 évig élt és dolgozott az USA-ban, A „kicsiségek“ effektusa cím alatt érdekes cikket jelentetett meg tapasztalatairól az Izvesztyijában. Azt kérdezik, írja Terescsenko, hogy miben látom mindenekelőtt a mai amerikai gazdasági élet legelőnyösebb oldalát? Egyáltalán nem a tökéletes gépekben, illetve általában a technikában, de a tervezés szervezésének és irányításának amerikai módszereiben! Figyeljünk meg egy apró jelenetet, mely a mi viszonyaink között egészen természetes és jellemző, míg az amerikai munkamódszerek mellett elképzelhetetlen. Fel akarnak hívni például egy intézetben bizonyos Ivanovot. Hívásukra lakonikus feleletet kapnak: „Nincs itt!“ Gondolkozni kezdenek: mit jelent az, hogy nincs itt? Elment valahová rágyújtani, értekezleten van, vagy talán szolgálati útra utazott? Még egyszer felhívják a számát, mire az előbbi hang indulatosan így válaszol: „Egyszer már mondtam, hogy Ivanov nincs itt!“ „Bocsánatot kérek“ mondják, „ki van a telefonnál?“ „Magának az nem mindegy, tisztelt elvtárs? Megismétlem, hogy Ivanov nincs itt...!“ Még egyszer felhívják a telefonos nőt: „Kérem szépen, kisasszony, ne tegye le a kagylót, nekem ugyanis Ivanovval roppant fontos ügyben kell beszélnem!“ A hallgató most így felel: „Elvtárs, maga aztán meg tudja nehezíteni az ember szolgálatát. Már harmadszor mondom, hogy Ivanov nincs itt. Szabadságon van és három hét múlva jön vissza!“ „Miért nem mon' i ezt azonnal? És ki helyettesíti?“ „Nen. udom.“ És a hallgató véglegesen néma murád. Amerikában hasonló beszélgetések másképpen folynak le. Felhívják például a General Electric céget. Nyugodt és betanult hang szólal meg a halgatöban: „Itt a General Elektric cég, a telefonnál Johnsonné.“ Megkérdezik: „Beszélhetek Smith úrral?“ Pontos választ kapnak a kérdésre“: „Smith úr elutazott, de Cornu úr helyettesíti; kapcsoljam át hozzá, vagy inkább a közvetlen számát akarja?“ A kétféle stílus közötti különbség nyilvánvaló és az eredmény: hatalmas időmegtakarítás. Napjainkban az USA-ban a termelés szervezése és irányítása kérdésével több mint 250 tudományos kutatóintézet foglalkozik. Munkájuk központi kérdése az idővel való gazdálkodás. Terescsenko a továbbiakban így emlékszik első tapasztalataira. Szokatlanul magas fizetésért egy nagyon jelentős üzemben dolgozott. Az első időben úgy tűnt neki, mintha valaki állandóan figyelné és követné. Ha tollat vett a kezébe, azonnal mellette termett a gyorsírónő: „Diktáljon, kérem!“ Ugyanez történt, ha számolni akart, vagy szakirodalmat keresett stb; Később felvilágosították őt: „Meg akarjuk tanítani, hogyan takarékoskodjon az idővel. Mi ugyanis nem engedhetjük meg magunknak azt a fényűzést, hogy magas képzettségű dől/ i, /fl SS jp|| £. h 9 jjjjj m jß ü 1 W fi W WffipSI M gőzök olyan dolgokra pazarolják idejüket, amelyeket bármely írni és olvasni tudó ember el tud végezni. Másképp csődoe mennénk.“ Ezért van Amerikában (figyelmen kívül hagyva az adminisztrációs munkák automatizálásának magas színvonalát) oly sok gyorsírónő, titkárnő, sőt titkár. S ez a módszer kifizetődő, mert jelentősen emeli a specialisták és szakemberek produktivitását. Ha ezzel szembeállítjuk a nálunk tapasztaltakat, például orvosaink „adminisztrációs“ elfoglaltságát, vagy mérnökeink és gazdasági szakembereink „önagyonülésezéseit“ (Majakovszkij), s a többi hivatalos „kötelességet“ melynek kevés progresszív eredménye van megérthetjük a Terescsenko által „kicsiségeknek“ nevezett jelenségek jelentőségét. Heinz Nordhoff, a nyugatnémet autókirály kiszámította, hogy Volkswagen nevű üzemében a dolgozók minden csésze tízórai kávéja, tekintettel a kantinba vezető, hosszú út okozta időveszteségre, 2,70 márkájába kerül. Ez soknak tűnt neki, ezért közvetlenül a munkahelyen automata kávéméréseket állíttatott fel. Axel Springer, az újságkirály hasonlóan járt el. A hamburgi nagyüzem büféjébe, a hetedik emeletre alkalmazottainak 28 percig tartott az út. Ez évente 80 000 márka veszteséget jelentett számára, ezért minden emeletet ellátott automata büfel;‘'-"> 1956-ban a nyugatnémetországi munt 'helyeken mindössze 28 automata műköt _<tt, mely meleg italokat „árusított“ a munkásoknak. Ma már több, mint 4200 van ezekből az automatákból, s a múlt évben több mint 100 millió adag kávét, kakaót, levest és teát adtak el, 25 millió márka értékben. Felmerül a kérdés, hogy a kapitalista termelési tapasztalatok alkalmazhatók-e a szocialista gazdálkodásban, jelentős részük igen. ÍSIe feleitsük el, hogy a szocialista gazdaság modelljét a kapitalizmus hibáin okulva alkották meg elméletileg, mintegy belőle nőtt ki. S bár a termelő viszonyok megváltoztak, a termelést itt is, ott is óriási teljesítményű gépek, precíz technikai szerkezetek és automaták végzik, melyeknél minden kiesés kimutatható veszteséget jelent a társadalom számára. Ebben a mechanizált és automatizált termelő komplexumban pedig az irányító ember kiesése, tájékozatlansága vagy felesleges időpazarlása a gépek kiesését végeredményben a társadalmi termeiőfolvamat akadozását, gördülékenységének felr bomlását és effektfvitásának csökkenését jelenti. A kérdés másik oldala az, hogy nem akarjuk a kapitalista termelési tapasztalatokat közvetlenül átültetni gyakorlatunkba. Különösen az USA ismert arról, hogy társadalmi életét az egyéni érdekekért folyó hajsza, a pénz, s ezen keresztül az idő fetisizálása jellemzi. Az idő már „annyira“ pénz, hogy a termelő munka taposómalommá válik, melyből nincs kiesés, melyben nincs lemaradás, mert ez az önfenntartás kérdésességét jelentené. A szocialista társadalom kedvező körülmények között „megengedheti magának“, hogy benne a munka ne legyen taposómalom s az idő korlátlan nagyhatalom, melynek a törvényei sérthetetlenek. Mindössze meg kell keresnünk és be kell tartanunk egy olyan optimális munkatempót és életritmust, mely a társadalom igényeinek is megfelel, s amellett az ember is kiegyensúlyozott és testileg-lelkileg egészséges marad. Duba Gyula V
