A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-08-22 / 34. szám
kér dübörgése is legördül a hídról, két ló, meg a szekeres, meg aztán lim-lom, de inkább cók-mók, s egy nagy darab asszony ül a közepén. Mögötte két öt esztendős forma fiúgyermek kucorog, s bóbiskol mindegyik. A két ember szótlanul lép fel a felhercre, egyik erről a másik amarról. — Hát ez meg mán 'micsoda? — hüledezik az asszony. — Réthy Balázs, a rúgott pap. Tudod, még Szalontán járt nálunk a bajom vásár végett. Hiszen tudod. — Tudom, de... most megint valami vásár? — Nem, dehogy, hanem... Ű Bocskaitól jött. Arról van szó, amiről beszéltem. Most hagyni a törököt, csak a németnek neki. — Mondtam mán, hogy én ebbén nem vagyok benne. Micsoda beszéd az, hogy ... mindenkit meg akartok ölni? Ott van a török. Öljétek csak azt. Nézze meg az ember! — De hiszen ... értse meg, haj, hogy ... ezen az úton, amelyiken most mennek, nem törököt kell megölni, hanem éppen hogy a magyarokat. A saját nemzetségét! — Ne beszéljen bolondokat, hájjá! Micsoda papiember volt maga? Hiszen Bocskai a németeket pártolta. Segítette, a tengernyi törököt elpusztította, most meg azok mellé szegődött? Micsoda magyar az ilyen? — Akkor a török akarta kipusztítani a magyart, tehát azt kellett irtani^ most meg a német akarja, tehát a németét kell irtani, hogy nem tudja ezt megérteni egy olyan okos asszony, mint maga? — s most csak a kerék kotyog, senki se szól. Ez olyan nagy igazság volt, hogy Lippai Balázsnébe beléfagyott a szó. Csak sokára mondja: — Hászen nem arról van szó, hogy ... én hazámnak és nemzetemnek hóhéra akarnék lenni, csak. .. micsoda rongyvilág is ez az emberi világ. Miért is nem lehet már ezen a földön egyszer... békességben élni... — Felzokog, s a könynye bőséges áradással hull. A két ember meghatódva áll a felhércen, és kapaszkodik meg az oldalcsöben, a közvetlen közelről nézik az asszony fájdalomtól vergődő, vonagló arcát. Az asszonyt Lázás Sárának hívják, a könnye hull, két nagy melle ring erre, arra, ahogy kottyan a szekér, s egyszer csak elhallgat, hirtelen. Az első negyedében lévő holdra bámul. Aztán megszólal, s teljes megvetéssel mondja: — Különben ... olyan mindegy, ha akár a törököt ölitek, akár a németet, egykutya ... Menjetek hát. Oszt csináljátok. — Na, hála Istennek! — gondolja a két ember egyszerre, s lelépnek a helfércről. Sietnek előre. Aztán lassan megint szótlanul mennek egymás mellett valameddig. , — Hát akkor ez... rendben is lenne. Na de most már az a kérdés, hogy is kezdenénk hát az egészet? — mondja Lippai Balázs tűnődve. — Mink azt határoztuk el, hogy... — Nem. Mégsem mondhatja ki a nagy titkot. Gondolom, hogy mit. A tűz. — Honnan tudja? — Nem kell ezt tudni, hogy csinálni. Ehhez pedig ott van az az izé. Az a Cseppentő. — Igen. Velünk van. =-- Nahát... ez lesz az. Hanem aztán ... Bocskai tudja, hegy én veletek vagyok? — Hogyne. De meg aztán... ott leszünk mi is, bátyám. Nincs ott semmi hiba! , — Na jól van hát akkor... “ a marhába köp, tenyerét összedörzsöli, e— Tik mennyien vagytok odaát? — Pontosan nem tudom. De kibontott zászlóhoz elegen. — jól van. Akkor... megkezdjük .... — s az útmenti fákat, tájakat nézi. Nyilván, tájékozódik. — Tik vissza mentek? — Vissza. Vinni kell a hírt, mihez tartsuk magunkat. — Na hát akkor... csak menjetek majd találkozunk! Lippai hátra marad, s melléje lép az utcán jövőnek. Valamit suttog neki s mutogat is. Aztán a másik ember mellé csapódik, annak is beszél, a harmadiknak. És, mindnek, s a beszéd, a suttogás széjjel hull az utcán, csak az emberek szívében és eszében marad meg kitörölhetetlenül. Két irányban zúdult le Kereki ellen a támadás, és ahány ezred, szinte annyiféle nemzetség és fegyvernem, vallonok, sziléziaik, kassakörnyékiek, hajdúk, németek keltek által a Berettyón, meg az Erén. Az eleje már le is verte a tábort a Száraz ér rétjén, aztán egyre fegyelKosik József rajza mezettebben húzódott a Vár felé. Akik a táborban voltak, fegyvereiket rendezgették, a flintát, meg a puskát töltögették, az asszonyok ágyat vetnek a szekérderekában, lassú zaj, beszéd, de néha az egyenletes zsongásba határozottabb hang is vegyül: =-■ Nagyságos urak ... a mindenható és mindenütt jelenvaló Istenre könyörgünk, ne menjenek támadásra Kereki ellen! — kérlel egy zsoldos hajdú egy sziléziai hadnagyot, amint azok gyülekeznek a szekértábor szélében, s amíg beszél, addig is puskaporos tarsolyával babrál. — Te mondod ezt, te... Te pocsék féreg? Felveszed havonként a jő zsoldot császárunk őfelsége kincstárából, aztán így beszélsz? — harsogja emez. — Én is, igen szépen kérem, én a nagyságos uram javát akarom — kornyikál tovább amaz, s úgy teszen, mintha puskaporos tarsolyát csatolná a derekára, pedig valójában belészőrta a szekér derekába. Ahol volt még egy ember is, aki szuszmókolt, de volt két asszony is, ágyat vetettek. Ami nem más, mint pokrócot és párnát igazgattak maguk körül. De ha volna valaki, aki hallgatóznu, hasonló dolgokat hallana odább is, sőtj Még az úton is. Lovasok haladnak tova, lassan, lépésben, ezek majd egy még közelebbi táborban szállnak le a lóról. Egy hajdú fogja egyik kezével a ló zabláját, s felfelé beszél a lovasnak: Akinek csak egy csöpp esze van, nagyságos uram, most nem húzza ki a kardját a magyarok ellen! Ez így beszél. A másik meg másképpen beszél, de mégis olyan nagyon egyformán hangzik ez, mint amikor a kígyó hályogkövet fú. Az, akinek a szívét próbálja eltalálni a szó, csak kapkodja a fejét jobbra, balra, de mégis inkább hátra, mert ebben a pillanatban úgy érzi, hogy most már csak ő egyedül akar harcolni Bocskaiékkal szemtől szemben, a többi már mind egy szálig átallott! Olyan rettenetesen ijesztő gondolat ez, hogy azon pillanatban úgy izzad, mint a lova szokott izzadni futásban és kánikulában. Sejtik inkább, mint érzik, hogy egyre és egyre közelebb érkeznek Kerekihez. Az eleje összegyűrődik Álmosd alatt az erdő alján, itt lesz a fő^szekértábor. Ahonnan támadnak, és ahol esetleg kirohanáskor védekeznek. Pecz ezredes irányítja a táborverést, ami azt jelenti, hogy ez az ember, aki még álmában Is ütközetekben, várostrofnokban vagy várvédelemben, rajtaütésekben álmodik és gondolkozik, és viaskodik, nagyon ért a védelemhez, de ugyanúgy ért a támadáshoz is. Egy szekérsort így, a másik szekérsort amúgy, aztán itt is, meg amott is, nem oldalukkal fordulnak a vélt támadással szembe, hanem egymásután véggel. így lehet jól tángálni a befelé tülekedőket. Méghozzá nemcsak egyfelől, hanem mind a két felől. Jobbról is, balról is. A hajdúkban egyáltalán nem bízik, gyáva, lusta, baromi népség (mondja ő), így aztán most se lesz más tennivalójuk, mint hogy a szekereket tologatják, emelgetik és árkot ásnak a tábor körül, meg aztán lőszert visznek majd az ostromlóknak meg karókat, meg követ, meg rozsét meg fát, ha ne talán tán meg kellene gyújtani a bástyák sővényfalait, vagy esetleg magát a várat. Ha olyan nagy tüzet raknak idelent, hogy a lángja az eget veri, attól kigyullad bármilyen épület. A hajdúk arra is jók, hogy a néptől élelmet, jószágot, szénát zsákmányoljanak, az élő állatot elhajtsák, de harcolni az első sorokban? Azt nem! Azt jobban tudják a sziléziaiak, vallonok, németek, vagy akár maguk a nemesi bandériumok. De kiváltképpen jobban tudja Pecz ezredes. — Mit szamukáltok már ott annyit, te! rivall, mert látván látja, hogy a hold alatt, az árok fenekén megint és megint csomóra verődnek. Itt szétrebbennek, amott összeverődnek, megint és az első századok rendre igazodnak, és megindulnak az erdők alján kanyargó úton Kereki felé. Az Ermellék hosszan nyúló dombvonulat leér egészen Álmosdig, még azon is túl. A dombokon szőlők, a rétség fölött, a szőlők alatt tölgyfaerdők. A felvonulás egyre gyorsabb, szinte lázasabb, az ostromhoz készülődő sereg eléggé széttagolt, tízezer ember van itten körül, tízezer meg bent, Várad felé vonul. A legerősebb ostromló haderő Álmosd alatt van, itt vertek szekértábort, innen akartak tovább vonulni a muskétások, el nem haladtak. De aztán az árkok immelámmal ásódtak, aztán sehogy. Pecz ezredes kicsit riadozik, hol erre vágtat el, hol arra. S testőrei szaporázzák az ügetést utána. Egyszer aztán megtörtént a baj. Mégpedig a következőképpen. (Folytatjuk) 13
