A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)

1965-08-22 / 34. szám

Pandanok a művészetben

be a véletlen lép, a személyiség, helyét a legmélyebb benső hang foglalja el, az értékrend helyét az önkényesség... Ez lenne az ősi forrás? A benső hang önkényesen úszik irány és cél nélkül. A művész úgy elkülönül a művétől, mint

A Predvoj legutóbbi számaiban érdekes és elgondolkoztató tanulmány jelent az onanizáló saját magvaitól. Megszabameg Vladimír MináC szlovák író tollából. A szerző a művészet — elsősorban a mo- dItja magát a személyiség terhétől. Minek

dern irodalom — vélt, vagy valódi ellentmondásait elemzi, igyekszik kitapogatni személyiség a véletlenek, az önkényesség, ' az ellentmondások okait, s levonni a következtetést. Módszere alapos és köriiltekin- a mítoszok világában. Ez a fajta modern tő, megállapításai gyakran meglepőek és vitára késztetők. A tanulmányt, amely szabadság — állapítja meg Minác — naszlovák irodalmi körökben nagy viszhangot keltett, lapunkban ismertetjük; a hely gy°n emlékeztet a szellem középkori rabszűke miatt, persze, csak a lényegre szorítkozhatunk. ságára. Felbomlanak a formák, idomok,

szavak. S ha a szavaknak már nincs ér-Valahányszor a művészet teoretikusai- se tőle számon a felelősséget.“ Erre a mi telmük, miért tartsuk magunkat hozzájuk, val beszélek — kezdi a szerző — olyan elmélkedő kritikusunk is megszólal és ha- Miért nem írunk pusztán betűket, jeleket érzésem támad, mintha engedékenyen tározott hangon követeli: Szabadítsuk fel Mi jöhet még ezután — teszi fel a kérdést összemosolyognának a hátam mögött: a hiteles benső hangot az apriorisztikus a szerző, — jöhet még egyáltalán vala- Hagyjátok őt, hiszen csak író. Más szóval: normák és konvenciók alól! Mert, ugye- mi? Nem ez az a bájos Ultima Thuli, a nagy gyerek, akinek joga van a butaságra, bár, a véletlenhez való visszatérés (Cail- sötét hely, ahol már egy lépést sem tehe- Olyan ember, aki Irodalmat csinál, tehát lois szerint) nem egyéb, mint a tisztaság tünk? Majd így folytatja: A kutya ugat, természetesen nem lehet tisztában az iro- visszahódítása s a művészet számtalan a karaván halad; halad a valóság is, andalom lényegével. — Ugyanebben az iro- kacskaringé után visszaérkezett eredeti nak ellenére, hogy az úgynevezett modem nikus hangnemben folytatja: Ügy érzem forrásaihoz. S mit szól ehhez a modern művészet nem vesz róla tudomást. Sőt, magam a teoretikusok között, mint a sü- festőművész? „A festéssel az ember ugyan- bármennyire igyekszik is a művészet elketnémák társaságában. Elhiszem, hogy úgy önmagát valósítja meg, mint a sze- különülni a valóságtól, mégis bele tartovan közöttük néhány szolid és jóravaló relemben. S olyankor nincs időnk gondol- z‘k, része, tárgya a valóságnak. Sokat beember, sőt akadhatnak olyanok is, akik kozni.“ S tovább: „Olyan természetesen szélnek a modern művészet opoziciójáról, egyénileg érzik is a művészetet. Mihelyt kell festeni, ahogy a füvek, kövek, gye- forradalmiságáról. Olyan ez mint a tavalyi azonban nyilvánosan elmélkednek róla, rekek, csillagcsoporíok, viharok nőnék . ..“ hó. A hősök ideje elmúlt, az ellenzékiség elvesztik természetes fogékonyságukat, ... Amikor a szerelemről beszélnek, csak látszólagos és felületes, az alkalmazmár nem a művészetről beszélnek, hanem természetesen a nemi aktusra gondolnak, kodást leplezi, nem is túl ügyesen. Minta rendszerről, amelybe besorolhatják... Főképpen az ejakulációra. A festő, aki hogy a nyugati társadalmat jelenleg a A rendszer, Minác szerint a hírhedt Vas- ötletes pisztolyból lövi a festéket vász- szexualitás uralja, a művészet csak a társzűzre emlékeztet, amelybe Bátori Erzsé- nára, ejakulál. Vagy, ahogy azt elmélkedő sadalmi megrendelésnek tesz eleget, ha bet hajdan szerencsétlen, szerelmes leány- kritikusunk mondaná: felszabadítja a leg- pánszexuális. Csakhát a nemiség nem zókat záratott. — Nem állítom, hogy a hitelesebb benső hangot. Vagy, ahogy Cail- megismételhetetlen, mint a szerelem —< művészi gyakorlat az angyalok, az elmé- lois mondja, megakadályozza az értelem kínos ürességet hagy maga után Ki kell let viszont az ördögök ügye, csupán fel közbelépését. Vagy, ahogy mások mond- siklatni, ki kell ficamitani, hogy érdekes, akarom hívni a figyelmet erre az alapvető ják: totálisan megvalósítja önmagát. Igen, tehát eladható legyen. S a modern műparadoxonra. Az elmélet nem létezhet szi- megérkeztünk a totális önmegvalósításhoz, vészét alkalmazkodik: perverzitással, lezgorú rendszerezés nélkül. A művészet vi- Csakhogy ez értelmetlenség — állapítja biznmssal miegyébbel fűszerezi az erotiszont kivonja magát a rendszer öleléséből, meg a tanulmány szerzője — nincs olyan hát. Vagyis a „legforradalmibb“, „legszatagadja nemcsak magát a konkrét rend- hiteles benső hang, amely mentes lenne badabb“ művészet, is szoros kapcsolatban szert, hanem a rendszerteremtés lehető- a konvencióktól. A benső hang maga is áll a társadalmi folyamatokkal: a kínálat ségét is, s újra és újra, minden egyes konvenció. A festéket pisztolyból kilövő és kereslet tárgyává, vagyis piaci áruvá esetben új törvényeket hoz létre. Attól festő épp úgy a konvenció rabja, mint a válik... És a szabadság — kérdi Mlnáő — tartok, nem művészet az, ami elfér egy- legmakacsabb realista. Ez logikus. Azonban mi van a szabadsággal? Nem a felismert egy rendszer szigorú kereteiben, hanem itt épp a logika nem érvényesül. A leghite- szükségszerűségről van szó, nem a szamegfejtett keresztrejtvény. A művészetei- les’ebb benső hang épp úgy logikátlan, badság ésszerű és elérhető fokáról: a mümélet így a levegőben lóg: meglehetősen mint a középkori vallás. A művészet ki- vész úgy véli, a valódi szabadság valahol öncélú intézmény. A közönség számára szakad a tudat, a megismerés hatásköré- az ésszerű szabadság határai mögött kezhozzáférhetetlen. a művészek kissé tar- bői, vita és mérlegelés fölé emelkedik, dődik. Ez valószínűleg képtelenség: de az tanak tőle, megvetik, de mindenekelőtt: íme a művészet, mint jelenés. A modern egyre ismétlődő kísérletek, a szabadság nincs rá szükségük. No de nézzük, mit is művészet bizonyos jelentős részének leg- kapuinak állandó ostromlása — egyik legkinálnak teoretikusaik a művésznek! Az el- főbb ismertető jele: az antiracionalizmus. szebb, leghősibb vonása a művészetnek, mélkedő művész meghirdeti a jelszót: Marcel Duchamp szerint: a művész nem Ügy is mondhatnánk, hogy a művészet A szondákat a mélybe! A recenzens ki- a valóság, hanem a tárgyak transzcen- lelke a határtalanság utáni vágy. Ez a egészíti őt: A szondákat a modern lélek dentális minőségének a kutatására hiva- vágy állítja újra és újra szembe a valómélységeibe! S jön a bíráló teoretikus, tott. Tehát a modern művész egyenlő ,.a Sággal, a meglévő társadalmi viszonyokkal, vagy az elmélkedő kritikus s kijelenti: Fel hajdani sámánnal, varázslóval. Nem, ez A hercegek és királyok, hadvezérek és kell fedni az emberi lét eleven lényegét! nem a forráshoz, hanem a legsötétebb papok, császárok, pápák és a rend egyéb Látom tehát, hogy teoretikusaink kedvelik középkorhoz való visszatérés — követkéz- őrei, akik a hatalomban látják az örökkéa nagy szavakat. Az üres szavakra gon- tét Mináö. A művészetnek egyetlen általá- valóságot, s mihelyt egv hullám a feldőlök természetesen. Mert a fenti kije- nos érvényű belső törvénye a választás, színre dobja őket, azonnal megállítanának lentés ugyebár nagyszerű programot ad- De ebben az úgynevezett modern művé- minden mozgást, akik arcképüket bár ha hatna — a biológusoknak. A művészet szetben nemcsak a választás tagadásáról csak mint halotti maszkot is. a történeszámára nem több jó öreg közhelynél... van szó, hanem elsősorban a valóság ta- lemre akarják nyomni: titokban vala-Nincs nevetségesebb dolog — folytatja gadásáról. Persze ez nem a valóságra néz- mennyien rettegnek a művészettől. A haa szerző, vitába szállni azzal, ami magá- ve ártalmas — magát a művészetet lik- talom sejti önnön múlandóságát Minden, ban véve is nevetséges. Ám van komoly vidálja. Ha a művészet megbontja kapcso- ami túlélheti őt, ellenségévé válik. Az oldala is a dolognak: az üres szavak mel- latét a valósággal — öngyilkosságot kö-v ellenségeskedésnek persze más közvetlelett a művészi gyakorlat és művészi, gon- Vet el. Önmagát tagadja azzal, hogy ta- nebb, gyakorlati okai is vannak. A müvédolkozás mozgásának az iránya. S ez tény- gadja a valóságot. A pompás elszigetelő- szét mindig a teljes igazságot akarta kileg bizonyos program, rendszer, iskola je- ,jgs a halál bölcsője__A választás helyé- mondani. (Folvtatiuk)

gyeit viseli magán. A legszélsőségesebben, tehát legpontosabban Roger Caillois francia esztéta határozza meg ezt a rendszert: „(A modern művész) elutasít mindennemű tudatos beavatkpzást, habozást, választást* leleményt és ellenőrzést az alkotás folyamatában. Azt szeretné, ha tevékenysége, (de szó lehet-e még itt egyáltalán tevékenységről?) teljesen véletlenszerű lenne, mentes mindenfajta közbelépéstől, amely azt a gyanút kelthetné, hogy a folyamatba értelmi elem is bekapcsolódott. Nagy súlyt helyez arra, hogy a mű teljesen tőle függetlenül jöjjön létre, tehát még a legelfogultabb bíró se kérhess'í 0i£0//sgf/sie//e£/efe

Sí. ük"S . 'ifei V-yA.

9