A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-08-15 / 33. szám
A hires Ssebergi ha|6 a bydiiyl múzeumban, kb. ezer éves Az Ollói városháza 2196 198696211» Iliin/ lirSSK2lg2IÍIl2lll művész életszemlélete, amely ezekben a park apró tavain átvezető hid két párkánya mentén álló, és a szökőkút körüli párkányzatot díszítő alakokban, csoportos szobrokban megnyilatkozik? Alighanem Itt a hiba, a művész filozófiájában, amelyben mintha túltengene egy misztikus vallásosságtól túlterhelt pesszimizmus. És mintha túl sokat akart volna kifejezni, túl nagy feladatra vállalkozott volna: az ember egész életútját figyelemmel kísérni, kifejezni kapcsolatát az életadó természettel, az örök körforgást léte szűkre szabott Ideje alatt — születésétől az aggságáig, haláláig. Szecessziós cserjeszerű fék ágai közt rejtődnek a művész képzeletének szülöttel, a fény és árnyék változó játékában. Itt is és a híd szobrainál keverődnek a stílusok, a klasszikus formától az expresszióig, s nincs valami megállapodottság, végső kiérettség, mint az Igazán nagy, halhatatlan alkotóknál, akik ugyanúgy kutatták a formákat és keresték az utat, hogy kifejezhessék önmagukat. A leghatásosabbak azok a szobrok, ahol a művész pesszlmlsztlkus világszemléletét egészséges életöröm váltja fel, és vésője minden görcsösség nélkül Rodlnra vagy Meunlerre emlékeztető szoborremeke, két teremt. A park végében áll Vlgeland legnagyobb és egyúttal leghevesebb ellenkezést kiváltó alkotása, egy 18 méter magas, egyetlen gránlttömből kifaragott, phallusz alakjával a termékenységet Jelképező obeliszk. Vlgeland felfogása szerint az ember felfelé való törekvését volna hivatva kifejezni, a lélek felszállását az ég birodalmába. A magasba törők aláhulló, elkárhozottakkal keverődnek a végítélet rettentő, görcsös küzdelmében. Az obeliszk legfelső csúcsán egy Imádkozó nő és férfi alakja sejlik fel a szemlélő előtt. Minél tovább nézem ezt a mozgást, harcot, kétségbeesést és reményt kifejező, embertestekből épült obellszket, annál erőseb bő válik bennem az ellenkezés s az érzés, hogy a végső küzdelem és a mennybemenetel alapgondolatát a művész nem tudta egy Michelangelo fenségével kifejezni, óhatatlanul arra kell gondolnom, hogy az a hatalmas anyagi segély, amit Vlgeland egész életében, 1943-ban bekövetkezett haláláig Oslo városától, az államtól, a norvég néptől kapott, nemcsak rugója, éltető eleme volt művészetének, hanem fonák módon a hátráltatója is. Lehetővé tette, hogy igazi küzdelem nélkül ki nem forrott, alaposan át nem gondolt elképzeléseit megvalósítsa, gátlástalanul alkothassa a szobrok tucatjait, amelyek a kiforratlanság érzését keltik az elfogulatlan nézőben. A kevesebb lényegesen több lett volna, és szinte fájdalmasan hat, hogy nem akadt bíráló hang, amely fékezte és belső elmélyedésre késztette volna a művészt. Klasszikus szépségű szobrok, ujjongva szaladó fiúk, birkózó szerelmesek mellett csúnya gyermekcsordák vagy öregek a naturalizmusnak minden rútságával. Korántsem állítom azt, hogy a meztelenségnek elsősorban a szépséget, az erőt és egészséget, a vonalak harmóniáját kell kifejeznie, de annyi naturalista rútság és torzság felesleges, amit Vlgeland a nevéről elnevezett gyönyörű parkban felhalmozott. Az elfogulatlan szemlélő sok szobra láttán kénytelen nemet mondani és megkérdezni magában, vajon mit alkotott volna egy Michelangelo, ha Gyula pápától és a Mediciektől annyi segítséget kapott volna, mint ez a norvég művész? A kielégltlenség érzése azonban elhagy, amint szétpillantok a parkban. A tisztások bársonyos dús füvét gyereklábak tapossák, a családok százai fogyasztják uzsonnájukat az elevenen virító gyepszőnyegen, és sehol egy elhullajtott paplrfoszlány vagy konzervdoboz. Csodálatosan tiszták a várös utcái, még a gépkocsiktól sűrűn látogatott forgalmas kikötőnegyed is tiszta, de ez az állandóan öntözött, fflnylrógépekkel gondosan ápolt park szemet-szlvet gyönyörködtető meglepetés. Beszédes zászlók Oslói tartózkodásom egyik napja nagy ünnepre esett. Éppen hatvan esztendeje volt, hogy az ország elszakadt Svédországtól és önálló, független királysággá vált. Ünnepi felvonulást, katonai díszszemlét nem láttunk, csak a város utcáin és terein, főleg a királyi palotához vezető Kari Johansgatén árbócokon lengő zászlók százait. Minden skandináv állam lobogóját jellegzetes kereszt szeli széltében és hosszában ketté; Itt Norvégiában piros az alapszín. Az utca dús lombozató vörös bükkelnek zöldje előtt pompásan virított ez a szabadságot jelképező sok pirosság. Másnap kirándulásunk alatt észrevettem, hogy egyes házak oromzatán vagy a kerítésnél még ott leng a zászló. — Hát itt is feledékenyek az emberek? — mutattam az egyik házra. Kísérőnk megmagyarázta, hogy abban a házban bizonyára születés- vagy névnapot ünnepelnek. Ilyenkor kitűzik a zászlót, de Íratlan törvény, hogy este kilenckor bevonják. Megesik, hogy egy kedves véndég tiszteletére is zászlódlszt ölt a ház. Hogy .a zászlónak Itt északon milyen nagy a becse, azt már első skandináv utam alkalmával Is tapasztaltam. Helsinkiben szobánk Íróasztalára a virágcsokor mellé egy kis fémrúdon lógó finn zászlócskát állított a házigazdánk. — Olyan a maguk ege, mint a lobogójuk —, mondtam, megejtve a kora reggelek varázsos szépségétől, az ég világos kékségében tovavltorlázó felhők habos fehérségétől. Felelet helyett házigazdánk besietett a szobájába, és kisvártatva visszatért, könyvvel a kezében, luanl Aho „Törhetetlen népem“ című kötete volt. Különös Izgalommal lapozott benne és rámutatott az egyik írás ra. — Suoml zászlaja — mondta elmét és tört németséggel magyarázni kezdte, hogy a századforduló Idején a cári kormány betiltotta a finn kék-fehér zászló használatát. De vajon egy nép megfosztható-e zászlajától és ráblrható-e kényszerrel, hogy az Idegenét fogadja el? — Nemrégiben alig vettük észre őket, ügyet sem vetve haladtunk el mellettük, most pedig már messziről felénk ragyognak — ragyognak, bár nincsenek — Idézte házigazdám a költőt. — Ott látjuk őket a házak ormain, felemeljük a fenyők csúcsára, odatűzzük a jegenyék ágaira, rákötjük a sövény karóira — látjuk őket, mert látni akarjuk... Azt gondolták, hogy örökre elvették zászlóinkat, mindenkorra elrabolták lobogóinkat; azt hitték, elfeledtük őket, s az idegenét fogadtuk el... Hát nem tudják, hogy ahol fehér bárányfelhő úszik az ég boltozatán, ott Suoml zászlaja; hogy ahol hóhegyek merednek az égre, ott vannak a mi színeink; hogy ahol vitorla fehérük a kéklő tengeren, ott Is a ml színeink vannak? ... Vagy megtilthatják-e a felhőnek, hogy az égen járjon, a hónak, hogy fehéren ragyogjon, tengerünknek, ezer tavunknak hogy kéklőn csillogjon?
