A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-08-15 / 33. szám
Gavalléroknak és dámáknak tüköré GvadányiJózsef írta: SZALATNAI RESZŐ Gvadányi Józsefet nem úgy kerestem fel, kirándulva hozzá, évekig ott laktam háza mellett, sőt hogy úgy mondjam: vendége voltam, egy álló esztendeig. Mosolyognom kell, mert a földesúr-grófnak és generális úrnak kora ifjúságomban voltam vendége, óvodás koromban ugyanis. Ez természetesen Szakolcán történt, Gvadányi ezzel a csepp, de híres és régi várossal van őszszeszőve. Szakolca fent van Nyitra megyében, éppen a morva határon, a Fehér-Kárpátok lábánál, a legrégibb feljegyzések óta máig emlegetik zamatos, kissé fanyar vörösborát. A költő háza a Főtéren állott, előkelő helyen, okker sárga, mittisz zöld és hófehér emeletes házak között. Micsoda nagy, vastag hallgatag, félelmetes és előkelő házak voltak ezek a kisfiúnak, akit szülei az alföldi síkról, Úgyalláról hoztak át a nagyanyjához, mikor kishúga volt születőben. Nagymama: meleg nagykendő, meleg vékony kezecske, amelyben elfért az én kezem és a zacskó csokoládé, amivel elkísért a Gvadányi ház kapujáig, s amivel ott várt rám, szegényke, édes pislogó kék szemekkel. Hatalmas nagy kapuja volt a költő házának, annak csak a közepe nyílott. Amint belépett a gyermek, orrát megütötte az óvodák akkoriban jellegzetes vizelet-szaga. Ám bent, a földszinten, roppant vastag falú, boltíves két teremben, gyerekbútorok közt, recsegve összedűlő kockatornyok, guruló kis fatányérok, színes pántlikák. merev mosolyú fababák, kopott, kóchullatú mézszín mackók társaságában, édesen duruzsoló kályha mesetcnyésztő melegében dallal, Pósa-versekkel, Holazollóval, kis táncokkal varázsolt el minket a drága óvodás néni és két dadája. Tavasszal az udvaron játszadoztunk egy vén eperfa alatt, akkor már tudtunk kórusban énekelni. Az én óvodám gróf Gvadányi József fogadőszobáiban volt. Az előcsarnokban balra hatalmas pinceajtó bámészkodott ránk, hideg, fekete, hangtalan pinceajtó. félve húzódtam el tőle. Äztän visszatértem, némi másütt bolyongás után, Szakolcára diáknak. Akkor már mézeskalácsnak tűnt fel a Gvadányi-kúria, sima, kedves barokk palotácska, az emeleten kilenc, a földszinten öt ablak, nagy kőkeretben sötétzöld, vassal kivert kapu. A kapu felett finom vonalú, kovácsoltvasból készült erkély. Megbámultam a tetőn a vastag kéményt s a három széles, magas pajzsú, a házfallal egyszinten kiszögellő tetőnyílást; a középsőn, a nyílás helyén Gvadányi címere domborodott: rózsaszál egy néger fiú félig nyitott szájában. Kétfelől csokorba fogott ágyúcsövek, zászlók és kardok, puskák domborműve,, ugyancsak sárgára festve. A kapu mellett, bal felől a falban fehér márványtábla el-elol vasgattam a szöveget, mely így kezdődött: ,,E házban lakott gróf Gvadányi József magyar lovas generális és koszorús költőnk . . .“ Hová tűnt ez a tábla?! Gvadányi házával szemben áll a gimnázium, egykor jezsuita rezidencia, ott akkor, mikor diák voltam Szakolcán, olyan szép Gvadányikultusz volt, ahogyan illő egy költő városához. Csapkay tanár úr csak intett az ujjával, s elmondta a strófasor elejét: — ,,Égben lakó Nagy Ür!“ . .. A felszólított diák már folytatta is A falusi nótáriusból: — ...,,Felségedet kérem, Nékem, aki ezen hosszas útat mérem Legyél kalauzom, legyél én vezérem, Mint addig, ameddig Budát el nem érem.“ Csapkay tanár úr sok mindent tudott Gvadányiról és házáról, maradt egy feljegyzés, hogy Juhász Gyula tanár úr tanulmányt és elbeszélő költeményt írt szakolcai költő elődjéről. Egyszer egy régi metszet került a száméra elé. Kiderült, Gvadányi háza valóban palotácska volt. A két szélső tetőkiszögellésen torony meredezett a „szeptemberi bágyadt búcsúzóval“ telerajzolt égre. Az én óvodám a szomszéd szobákkal együtt eredetileg egyetlen nagy lovagtermet alkotott. Zsigmond és Mátyás királyok korában ebben a teremben gyűltek össze a vidék főrangú urai holmi tanácskozásra. Széles fehér kőlépcső kanyargóit zöld falai közt az emeletre, Gvadányi életében itt csupa fény, ízlés és csín volt minden. Itt szálltak meg királyaink, ha Szakolcán időztek a határerősítések megtekintése végett. Minden diák szív feldobogott, amikor a gimnázium ablakából ránézett a Gvadányi ház emeleti ablaksoraira. Ott ugyanis a felső leányiskolát helyezték el, igen kitűnő ötlettel, hogy felpezsdítsék mind a tanári kar, mind a diákok szívét. Szép lányok integettek az ablakokból, s kacagtak. A nyitott ablakon át messze szállott a lányok énekszava. Ma is hallom, ha visszarévedek Szakolcára. Én még jól emlékszem arra a fehérhajó, karcsú délceg, nyolvanéves városi hajdüőrmesterre, akit Holly bácsinak hívtak, s az első világháborúban a hadbavonult hajdúk pótlására reaktizáltatta magát. Tejért jártam hozzájuk, mármint Holly bácsi fiához. Egy nyári estén huszárruhásan, kigombolt gallérral egy kis sámlin ült az öreg s tejszín puha nyári almát majszolva mondta el, míg menye megtöltötte frissen fejt tejjel a kannámat: — Gvadányi úr érdekli a fiatalurat, haha, az apám ismerte még, eljárt a generális úrral vadászatokra, hajtója volt, bizony. Jöttek a morva grófok, sokan, vidéki urak, mind ide a Gvadányi házba, csupa hintó, trombitaszó, kiabálás a kocsisokra. A gróf úr megvendégelte az urakat, rogyásig tele asztalokkal várta a grófné vendégeit, folyt a bor, diákúri Hajaj, mondta apám, nem látott ilyen kedves, fürge öregurat világéletében. Olyan volt, mint a labda, s csupa éle, mosoly, jobbra-balra hajolt a dámák felé s mindenkihez volt egy kedves szava, amitől felderültek az asszonyarcok. — És mondja, Holly bácsi, elbeszélgetett az édesapjával is? —* Akárkivel szóba állott, mesélte az apám, pásztorokkal, parasztokkal. Földje volt, nem is egy, nagy kertje, gyümölcsös kert. Oda kisétált, leheveredett a fűre, előhúzott egy könyvet, olvasott, aztán félretette a könyvet s kertészkedni kezdett. Olyankor elbeszélgetett embereivel, tudott a nyelvükön. Hiteles adatok szerint 1783-ban telepedett le Gvadányi József Szakolcán. Akkor hagyta ott Mária Terézia és II. József ármádiáját, nyugdíjas tábornok s a legifjabb magyar poéta. De büszke volt rá, hogy anyai ágon Forgách Simonnak, Rákóczi jeles tábornokának unokája. A rokokó copf alatt kuruc gondolatok jártak. Ebben á szakolcai házban a császári tábornok, mint egyetlen lovas, aki csupasz karddal szembeszáll egy sereggel, kard helyett tollat rántott elő, meghegyezte s szembeszállott Bécs németesítő politikájával. Ez a mi hazánk! — kiáltja, szinte robbanva. Elhallatszik ez a szó a morva határtól Erdély Kolozsvárjáig, s le a tengerpartig. Gvadányi leírja az országot, tüzetesen, mintha honismeretet állítana össze költői szókkal, dicséri erényeinket, odacsíp hibáinknak. „Keserű, de egészséges“ — írja jelige gyanánt a Peleskei nótárius első oldalán. Konzervatív katonatiszt volt, maradi arisztokrata? Juhász Gyula azt írja egyik szakolcai versében, hogy „Gvadányi képe fáj“. Ez olyan vallomás, mint Vörösmartyé, aki azt irta. hogy az ember fáj a földnek. Gvadányi szénsavnak tűnt fel Juhász Gyula szemében, 1912-ben Szakolcán. Olyan zsákutca, olyan áporodott, porlepte csönd volt akkor a kisváros, merő mozdulatlanság. Gvadányi életrevalóan hadakozott a „nájmódi** ellen, nem éppen Don Quijote módjára. Pontosan az ellenkezőjét cselekszi annak, amit társadalmi osztályának tagjai lakájként miveinek Bécsben. Lelkesedik anyanyelvéért, neki a becsületesség s a kötelességtudás nemzeti erény. Versei nem a szíveket ragadják el, a gerincet egyenesítik. Derék patrióta volt. Kazinczyék fanyalogva olvasták rusztikus rímeit, igen „pórias“ volt a finomkodónak. De Benyovszky Móricról és huszárjairól, Rontó Pálról írt verses regényén bátorodott a reformkor ifjúsága, Kossuth Lajossal és Széchenyi Istvánnal egyetemben. Ronggyá olvasták Gvadányit a XIX. század első felében, nézzétek meg a régi úri bilotékákat ebből a korszakból. Bezzeg Petőfit és Aranyt, akik nagyon szerették Gvadányit, nem tévesztették meg a fahangú rímek! Még Voltaire-t is fordított. Ha elfordult az asztalától az erkély felé, elsőnek a jezsuiták templomát pillantotta meg. De nem szerette a papokat, egészséges lélek volt, mint egy jó Masánszky-aima, amelyről leveleiben ír. „Csak a papos dolgokról ne írjon — inti levélben Péczelit, a kálvinista papot —, mert ezekkel unatkozva vagyon a világ.“ Palóczi Horváth Adámnak is ilyeneket ír. Ismeretien asszonyok és lányok keresik fel, „gavallérok és dámák tükörét“, ahogyan maga jellemzi önmagát. „Táplál a reménység, hogy ezen tükör ajándékom azon tükröknél annyival kedvesebb lészen, mivel hogy ez nem Velenczében pallérozott kristályból vagyon csinálva, egyedül téntából, s papirosból áll, mégis ebben jobban fogják magokat főtől fogva meglátni, mint a magokéban.“ Igaza volt: szatírája telibe talált. Nemcsak Kazinczy tartotta a lelket az emberekben leveleivel, a szakolcai öreg költő is. Friss, töretlen vonalú minden levélsora. Kortársai szerették. Baróti Szabó Dávid messziről is elárasztja köszöntő, udvarló, szeretettel óvó, gratuláló verseivel: Morvára néző kellemes Szakoltza! van Kiben kevélykedj: amióta fenn vagy, ily Vendég öledben nem lakott. Irigy szemet Vethetnek ő miatta rád más városok. Így sóhajt Szakolca felé, ahol jezsuita korában, pár évvel Gvadányi odaérkezése előtt tanárkodott a jezsuita kollégiumban. Bédiné Fábián Julianna, akinek házánál Komáromban ismerkedett Lillájával Csokonai Vitéz Mihály, Szakolcára irogat, verskéziratait Gvadányinak küldi bírálatra. Ebben a házban halt meg, 1801 ben, hetvenhat éves korában, ami akkor olyan magas kor volt, mint a mi Rexa Dezső bácsinké, aki 1964-ben 93 éves korában hagyott it minket ugyancsak ruganyos, vidám léptekkel járva-kelve Pesten. Második felesége a szakolcai ferencesek tempóiméban temette el Gvadányit. Félszázaddal később, mikor meghalt Gvadányi fia, a rokonok, a Horeczky bárók, kivették a költő koporsóját a templomi kriptából s első felesége, Horeczky Frantiska mellé temették el, elég messzire Szakolcától, a Szenicéhez közeleső Rohón. Egyetemi hallgató koromban, egy forró júliusi napon másodmagammal elgyalogoltam Rohóra. A parasztok mind kint voltak a határban, délután volt, a plébános szundikált a díványon, a sekrestyés fia nyitotta ki a templomot. Hamar megtaláltuk a költő nyugvóhelyét. A falba rakott epitáfiumon lefelé fordították a rózsát tartó néger fiú fejét. Poros volt a tábla, repedt-kopott a felirata. Letöröltem a port, kisé felfénylett a költő neve, mint mikor hirtelen rózsát lát a komor arc. 1964 nyarán, huszonöt év múltán, elmentem Szakolcára. Szombat délután volt, csend és nyugalom mindenfelé. A város ódon bejárata előtt felhőkarcolónyi új épületek, nyilván lakóházak, talán gyár is van már a kisvárosban. De csöndje nem változott a falak között. Csak éppen lebontották a Főtér házsorának egy részét. Mintha Gulliver egy szekercével rácsapott volna a lilliputiak városára. A vágás éppen Gvadányi házfala mentén szelte le a régi falat. Nagy térség támadt helyükben. De Gvadányi házának csupakő, csupa ódon izom falánál lecsúszott a szekerce. Áll még tehát Gvadányi József régi városában, jeltelenül, de tüstént megszólal annak, aki faggatni kezdi. 14