A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)

1965-08-15 / 33. szám

Mert ennek a paprikáshúsnak az a tulajdonsága, hogy nem szabad tányérból enni. Csak belé egy darabba a bicskát, a fejér kenyérre rá és úgy darabolni, vágni, béfalni és rágni. Dehát világos, hogy nem illik se a kezet összemaszatolni, nemhogy az asztalt illene, tudnak ezek enni szépen. Világos, hogy nők is vannak az asztalnál és ezek némelyike kivált olyan finom olyan kecses mozdulattal ejti le a tányérba a csontot, hogy még látni is jő, ha nem is éppen gyönyörűség.

Három vagy négy kutya fekszik odább a fáklyák fénykörének szélén, fejük oldalvást s csak néznek erre. néznek, nem a bendőjük kívánja annyira, hanem a szag az, ami szinte tébolyító. Azért három vagy négy a kutva, mert egy közülük fel-felugrik és végigszalad az asztal mentén eevszer el aztán meg vissza, s az orra mintha nem is a földön, hanem valamilyen láthatatlan jégen szánkózna. Két ember ül az asztal végén egymással szemben. pontosan úgy s pontosan azok, akik Kassán, a Beigiojoso asztalánál a minap. Kaái Péter és Boross Gergely.

Nem üres kézzel jöttek, pontosan tudják. hogy a császáriak hány emberrel jönnek, mennyi lóval, mennyi a császári, mennvi a hajdú meg a gyalogos. Még azt is tudják hogy a szekértábor hány szekérből. lóból, vagy ökörből áll. Minderről persze beszámoltak Bocskainak.

Az öregebbik. Gaál Péter egy nagy cubákról rágja le a húst éppen, amikor a kutya ott baktatott el az asztal végénél kilógó nyelvvel:

— Nyeu! — vakkant á kutya és megugrik, mivel Gaál Péter a cubákkal oldalba vágta.

— Eriggy, a fene ett vóna meg! — mondja Gaál Péter és tenyerét összecsapkodia. Olyan dolog ez, mintha megmosta volna.

— Vegyük fel, urambátyám. Isten éltesse! — mondja a fiatalabb, Boross Gergely, és kupáját megemeli. Aztán iszik. De addig béhunvja a szemét.

— Vegyük ecsém. Ha már az Isten eddig elvezérelt bennünket. — Iszik ö is.

Most megint Boross Gergely beszél:

— Eddig el. De innen már én nem magvek tovább egy tapodtat sem. Valamenynvit várakozik, de ha nem is lesz semmi, akkor még magam is neki megyek a németnek. Maga nem tart velem, urambátyám?

— Dehogynem tartok, ecsém. Veled tartok én édes egy ecsém. De ha már kettőt levágunk, avval is kevesebb lesz, de... nem szoktunk mink megállni kettőnél, hiszen tudod te ezt. De... nem kell már menni sehová. Itt van az már helyben.

— Itt van a. Éppen ezért igyunk. Mert aztán ki tudja, mikor ihatunk?

Mintha jeladás lett volna mindez csupán. a kunák. noharak szanorán emelkednek, koccannak vissza, bütykösök kotyognak, kulacsok csobbannak, s a Nagyaszszony valamit mond Virág asszonynak, az nyomban elsiet, s alig pár pillanat múlva egy fiatalember magasra gyűrött báránybőr sipkában, mellette egyenes fácántollal, zsinóros dolmányban, szűk nadrágban és sarkantyús csizmában lép ki a borház mögül. Kezében lant, s halkan pengeti. Utána egyenként kibukkan a többi. Hangszerszám mindannyinál. Síp, muzsika, duda, citera.

A nemesi s főúri udvarházakat járják ezek a hangászok, de mióta a nemzetes úr Kerekiben tartózkodik, többet vannak a kastély körül, mint nem. Nemcsak a kastélybeliek általában, hanem maga a nemzetes úr is szereti a dalt, zenét.

Tizennyolc tagból álló szerződtetett zenekara van Bocskainak, amely nagyjából elkíséri hol ide, hol oda a birtokon, de állandó lakóhelyük Kereki. Trombitások, síposok, hegedűsök, hárfások.

A lantos Mosolygó András, pillanatig a zsongó fényben lobogó asztalt nézi, egy kicsit közelebb jön, még egy kicsit, még, még, olyan formán áll meg, hogy tekintete a nemzetes úr jobb válla felől essék, lantját párszor megpattintja, aztán azt mondja:

— Dicséret, dicsőség, tisztesség adassák a ház Urának, közeli s távoli földek gazdájának, szegény magyar nemzetünk nagy reménységének, Bocskai István őnagyságának, a mi jó urunknak!

Háta mögött cimbalom koppan, apró zörejek gurulnak széjjel, aztán rázendítenek a hegedűsök, A lantos megint beszél: fejét feljebb és feljebb veti, úgy lépdel közelebb. De az egy húrt azon a halk, nagyon szomorú, fájó hangon szólaltatja, mint legelébb. S kezdi:

— Nótában mondom el néktek Zsigmond király és császárnak krónikáját és annak cselekedeteit.

S most másik húr pattan, riasztón, figyelmeztetőn, s vannak, akik olyasformán érzik, mintha már késő ősz lenne és hideg, ólmos eső pattogna a zsindelytetőn. De a nóta felzendül és zeng, bong, elárasztja az asztalt, a mellette ülőket, a szőlősorokat és domboldalakat, de kiváltképpen elárasztja az emberi szíveket:

Megmondom Zsigmond király krónikáját, Emberségét, jóságát, vitéz voltát.

Ez mellett az ő győzedelmes voltát, Szerencsétlenségét és apróságát.

Mikoron Lajos király meghólt vólna,

Or születése után írnők vala Ezerhámorszáz nyolcvan kettő vala, Negyven esztendőt, egy hónapót élt vala.

Csak két leánya maradott vala,

Üregbiknek neve Mária vala,

A másiknak neve Adinga vala.

Az Mária még igen gyermek vala.

Kosik József rajza

... zeng az ének királyokról, főurakról, várakról, asszonyokról, s az igen zavaros és igen véres történelemről. Ami árad, egyre árad, és elborítja Tráciát, Thesszáliát, Macedóniát, Missiát__

Peng a lant, zeng a nóta:

Boldog Asszony fogadása napjában, Zsigmond császár Snama nevű városban Nagy szépen meghala az ő ágyában,

A császárné Asszony vala fogságban,

Élt itt ő száz esztendőt ez világban.

Az asztal egyszeriben elnémul. Csak amott a túlsó végén hallik egy tompa, mély koppanás, mintha valahol, messze egy száraz faderék dőlt volna ki, vagy itten esett volna le valaki a Székről, s utána senki se nyúl. Csak mindenki néz mereven maga elé. Hogy? Hát... száz esztendő? Hát ennyi is juthat az életből egy emberre? Ogv látszik, igen, hiszen... ezek a regősök, nótások, lantosok soha nem hazudnak, ezek csaknem olyan emberek, mint a szent emberek, és leggyakrabban csak a csatákról, halálról énekelik nótáikat, de az a Mosolygó András nemcsak szent ember, de okos ember is. Arról is nótázik, amit igen jól esik hallani. De az már túl is van a száz esztendő kecsegtetésén, mert az énekli, hogy:

Énekbe hallottam, vagy vólt, vagy nem

vólt.

Tar Lőrincz hogy pokolba bé ment vólt, Egy tüzes nyoszolyát ő ott látott vólt.

Szózatot ott Tar Lőrincznek adnak.

Az nyoszolyát tartják Zsigmond királynak, Érseke, Püspek, két paraszt, urak

vóltanak,

Az négy ember hamis urak vóltanak.

Érsek hamis dézsmáért kárhozott, Kancellárius levélváltságért kárho’zott,

Az két nemes úr dúlásért kárhozott. Hamis vámszörzésért egyik kárhozott,

Nagy sok csodát Tar Lőrincz látott vólt, Egy tüzes kád feredőt ott látott vólt, Zsigmond császár hogy benne feredeít

vólt,

Mária király lányával ott forgolódik vólt.

Sok párta nélkül való leányokat,

Szép menyecskéket és szép ruhásokat. Kiknek Zsigmond megmérte köldekeket, Hosszúságokat és ő szép tőgyeket...

— Ez már igen, aki felmarkolta! Ezért már érdemes pokolra is jutni.. — gondolják némelvek. S. a két imént jött vendég, Gaál Péter és Boross Gergely egymásra néznek hirtelen, aztán még le sem' nyelik jóformán, ami a szájokban van, isznak. S lassan mondja egyik a másiknak:

— Ezt mán ... hiszi a pici...

— Mindegy az, csak... szépen mondja. Igen, szépen mondja. Magyarul még a

nem igaz mondás is olyan szépen zeng.

Ez már másmilyen vacsora, mint Kassán volt. Ide jó helyre jöttek. Hiába, jó ízűn enni, inni, csak a magyarok tudnak.

— A székelyek is tudnak, nem mondom, de ... ezek a magyarok ... •— mondja Gaál Péter megfellebbezhetetlen hangsúllyal az öregebb jogán és rágja, rágja le a másik cubákról a húst.

Boross Gergely, aki tudvalévőleg székely származású, ha Szatmárban lakik is, ezt mondja:

— Igen, de azért a székelyek se kutyák ...

— Persze, persze, de azért össze ne marakodjunk... — válaszol amaz s bazsalyog. Olyan kitűnő ez a bor, hogy vérré válik az emberben.

Az inasok és szolgálólányok egyre élénkebben lesik, hogy hol ürül a tál. ide még egy kis húst, emide is, de a bicskák

12