A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)

1965-08-15 / 33. szám

Copán, a kis falu, amelyet meszticek és indiánok laknak, a Copán folyó partján fekszik a dél-amerikai Honduras államban. A folyó átszeli Dél-Amerikának e sűrű őserdejét, s a Montaguába ömlik, majd a hondurasi öbölbe. Don luan és Ulloa spanyol utazók írtak több évszázaddal ezelőtt erről a vidékről: „Ez az éghajlat kiszívja a férfleröt és megöli a gyermekágyas asszonyokat. A barmokról leszárad a hús, a tehénből kiszárad a tej, a tyúk nem tojik.“ Valaha — az aztékok hatalmas országának meghódítása után, erre vezet Corteznek, a spanyol hódítónak és katonáinak útja, amikor bilntetőhadjáratra Indulnak Hondurasba, s több mint ezer kilométert tesznek meg a kietlen, vad terepen.

Évszázadok múltán nem változott itt a táj. A corozópálma hatalmas ágai még magasabbra nyúlnak, a sárga és kék mahagóni fákat még sűrűbbre szőtte-fonta a dzsungel növényzete, még áthatolhatatlanabbá a sűrű indák és bozótok, s az őserdő fáinak törzseit sohasem látott virágok és növények borítják. Űttalan utakon, ezen a vidéken törte magát előre egy kisebb csoport az 1839-es esztendő táján, elgyötörtén, s többheti dzsungeljárástól megviselten. Elöl az indián vezetők mentek, mögöttük két fehér ember: John Lloyd Stephens amerikai

kutató és diplomata s hűséges társa, az angol származású rajzoló, Catherwood.

Hetek múltak el, úgy tűnik, mérhetetlen régen elhagyták a civilizált világot, s ebben az ősi dzsungelben egyre hihetetlenebbnek tűnik, hogy itt valaha Is város lehetett, hogy ezen a tájon valaha is emberek élhettek. De Stephens és Catherwood, a rajzoló, bár ezer veszedelemmel találja szembe magát, ismeretlen lázakkal, makacsul előretörve nyomulnak beljebb és beljebb.

Miben bíznak hát, milyen remény hajtja őket előre, hogy nem hátrálnak?

Amerika ösl népének nyomait kutatta John Lloyd Stephens, amikor régi útleírások olvasása nyomán Közép-Amerika és Yucatan tájat felé fordul, hogy megtaláljon egy régen elnéptele nedett várost, egy olyan várost, amely talán sohasem létezett, amelynek gondolata talán csak egy kalandos utazó agyában született meg.

Alig múlt harminc éves, amikor Garltndo ezredes egyszerű nyelvezeten megírt, száraz beszámolója a kezébe került. Ez olyan régi eredetű épületmaradványokról számol be, amelyek Yucatan táján, az őserdőben találhatók. Adatok után kutatva akad rá egy guatemalai történetíró könyvére, aki egy 1700-as évekből származó szerző könyvére hivatkozva alátámasztja a már olvasott tényeket.

Igaz-e? Feltételezés csupán? Biztosat senki sem tudhat. De Stephens fantáziáját rabul ejtik az olvasottak, és semmi sem tarthatja vissza.

A körülmények eleinte, látszólag nem kedveznek. Amikor kis csapatával Honduras határába ér, kémeknek nézik őket,

s elfogják. Egy olyan országba csöppentek ugyanis, ahol forradalom van, s csak merész fellépésének köszönheti, hogy őt és embereit kalandos bonyodalmak után útjára engedik.

Múlnak a napok. S ők mind beljebb hatolnak az ismeretlen dzsungel világába. Majd egy napon kttágul a dzsungel ösvénye, s sürü fák és bozótok árnyékában egy lépcsősor és teraszos fal áll előttük. Néhány lépéssel távolabb folyondárok sűrű ölelésében hatalmas kőoszlop, s távolabb még több. Lépcsők, teraszok, újabb csodálatosan megmunkált kőoszlopok, de a rajtuk levő díszítés, ornamentika teljesen ismeretlen. A kőoszlopokra, épületrészekre évszázadok során indák és kúszónövények tapadtak, amelyeket késsel kell leszedni, megtisztítani. S ami néhány nappal előbb még úgyszólván hihtetlennek tűnt — valósággá vált.

Stephens, a vérbeli kutató, aki megelőző útjai során beutazta már Egyiptomot, Arábiát, megcsodálta az antik világ híres maradványait Görögországban és Törökországban, most elbűvölten áll az őserdőben elrejtőzött titokzatos kőmaradványok előtt.

„A váratlanul felfedezett műemlékek — írja Stephens — arról győztek meg, hogy az általunk keresett tárgyak nem csupán, mint egy Ismeretlen nép felfedezett nyomai érdekesek, hanem művészi értéküknél fogva Is. Ezek a műalkotások, mint újonnan felfedezett történelmi dokumentumok bizonyítják, hogy az a nép, amely egykor Amerika konttnensét lakta, nem sorolható a vadak közé.

Stephens nyomozni kezd, s tolmácsa és vezetője útján kérdezgeti a környékbeli indián és mesztlc lakosságtól, látta-e valaha, valaki a romokat. A válasz mindig tagadó.

,yA romváros — írja Stephens — mint szétzúzott bárka a tenger közepén, úgy hevert előttünk. Arbócat elvesztek, neve eltűnt, legénysége alámerült. Senki sem tudja megmondani, honnan jött, kté volt, meddig hányódott, ml okból pusztult el."

Stephens levelekben, később könyvekben számol be az őserdőben talált városról, tapasztalatairól, s elküldi Catherwood művészi hitelességű rajzait, amelyeket ott készített — s menynyi nehézség árán — az őserdőben. S az elkövekező Időkben, míg Stephens és Catherwood tovább folytatják útjukat, a tudományos világ órtást érdeklődéssel fordul a történelmi események felé.

C. W. Ceram írja könyvében: „Amikor 1842-ben New York ban Stephens „Incidents of travel In Central Amerika, Chiapas and Yucatan“ című könyve, kevéssel utóbb pedig Catherwood rajzai Is megjelentek, a sajtóban órtást vihar támadt. A nyilvános viták egymást követték. A történészek idáig felállított világképük felborítását látták benne, a laikusok pedig a legvakmerőbb következtetéseket vonták le belőle. Közben Stephens és Catherwood számtalan megpróbáltatás között továbbment Copánból. Behatoltak Guatemalába: átvonultak Chlapason és Yucatanon. fajukban mindenütt a mayák emlékműveire bukkantak. 'Szóban és képekben adott híradásaik a kérdések özönét vetették fel. Egyszeriben visszanyúltak a spanyol forrásokig. Yucatan felfedezőjéről és meghódítójáról, Hernandez de Cordova és Franctse de Monteje tetteiről szóló müvekben rátaláltak erről a sajátságos népről szóló legkoraibb utalásokra."

Hosszú útra, nehéz feladatra válalkoznánk, ha nyomon akarnánk követni a tudós nemzedékek sorét, a kutatók dzsungelbe vezető útját, hogy választ kaphassunk azokra a kérdésekre, amelyet oly sokszor tett fel magának Stephens az őserdő ösvényein, a maya városok romjai között bolyongva, s amelyekre mindmáig csak részleteiben talált választ a tudomány.

S talán nem érdektelen még egy eseményt megemlíteni.

1863-ban történt, hogy a madridi királyi könyvtár archívumából előkerült egy háromszáz éve fel nem használt kézirat, amelyet Dlego de Landa, Yucatán második érseke Irt. A kézirathoz rajzok voltak csatolva, amelyek a maya műemlékek ismeretében egyszerre értelmet kaptak.

Ha Stephens, aki az első maya várost, Copént a dzsungel mélyén megtalálta, kezében Dlego de Landa rajzaival állt volna meg a titokzatos kőoszlopok, műemlékek, palotahomlokzatok előtt az őserdő sűrűjében — sok mindent Jobban megérthetett volna.

Számos kérdés és feltevés merült fel a kutatások nyomán: valón ml bomlaszthatott szét egy akkora birodalmat, ml késztethette a maya népet arra, hogy felépített városaikat elhagyva, más, távolt vidékre vándoroljanak?

Egész fennállásuk alatt a mayák olyan földművelést folytattak, amely talán a föld egyetlen népéhez sem volt hasonlítható. A dzsungel egy-egy sávját felégették, ott vetettek, majd az esős évszak elmúltával, a termés betakarítása után új erdősáv került sorra. A trágyázást nem ismerték, s ha termőföldjeik kimerültek, mindig újabb és újabb erdősávokat kellett elhódítani a dzsungeltől. Egy idő múltén a felégetett őserdő helyén kopár pusztaság vette körül a mayák városait. Beköszöntött az éhínség, amely végül arra késztette az egész maya nemzetséget, hogy városait elhagyva vándorútra keljen, s más távolt vidékeken építsen új városokat magának.

Az elhagyatott városokba, palotákba és lakóházakba belevetette magát a dzsungel, hogy visszahódítsa ismét azt, amit az emberek elraboltak tőle. KENDI MÄRIA