A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-08-08 / 32. szám
— Azért, nagyjó uram, azért... f—: stölt sebtiben. — Azért, bizony. Hiszen Krisztus Urunk a kánai menyegzőn még a vizet is borrá változtatta. Ügy látszik, akkor se termett elég. Mint ahogyan a jó borból soha nem terem elég. Te is szoktad kóstolgatni, ugye? — s míg a kupát kiissza, nézi Sipist. • — Én... nem igen kóstolgatom, nagyjó uram, mert csak úgy lenyelem... — mondja Sipis. — Ő, te. Hogy csinálod azt? — Úgyhogy által zúgatom a fogam közt, egyszer előre, egyszer vissza és sutty ... már lent is van. — Nem rossz a gusztusod, hallod. Nahát csak ... mértékletesen — mondja az úr és odább megy. S a bor mintha az ö fogai közt zúgna egyszer be, egyszer vissza, de az íze már nem a bornak az íze. hanem maga a mostani történelem. Mintha a létezés vagy nem létezés között váltogatnák egymást szájának ízei, mi marad meg? Hol állapodik meg? A létnél, vagy nem-létnél? A létnél, természetesen. Persze csak akkor, ha jó híreket hoznak az Isten földjére, a Részek túlsó széléről hívei. Megyen elfelé a borháztól, ahol a Némahalmot, a legdúsabb termő szőlődombot által szeli hosszában, de keresztben Is az út. A szeptemberi fény szinte áradén zúg által a szőlősorokon, szellő se mozdul, de itt-ott mégis megmozdulnak a szőlőlevelek, szinte kelletén rázzák meg vállaikat, s a Bocskai vérében most már az elmúlott éjszaka zűrzavara, csaknem tragédiája zúg. Talán nem is tehet róla, minduntalan arra a naplementi égtáj felé rebben a szeme, mit hoz arról vajon a sors? Vagyis követei szavára hogyan köszön vissza a nép? Majd megtudja talán délre, de talán csak estére. Majd emerre, Várad meg Szalárd, majd még odább, Diószeg felé hallgatózik, ahová őröket küldtek ki még a reggelben Ölvedy várkapitányék, hogy lóhalálában vissza, ha erre húzódnának lefelé Belgiojosóék. Dehát arról se mozdul semmi. Csönd. Csak itt, nem is olyan messze, de tán már nem is az ő szőlejében tilinkő szói. Mégpedig olyan keservesen, hogy szinte összeszorítja a szívét. Tölgyfadeszkából culápokra vésett lóca van fent a dombtetőn, somfabokrok előtt, hogy az éjszakai szél ne érje, aki rajta ül. Kapások, vincellérek, kötözők és más dolgosok szoktak leülni, früstökkor, vagy délben megpihenni rajta. Meg aztán az urak, persze, ha erre járnak, vagy amikor szüretelnek. Ezt a dűlőt, amelynek oldalában ez a lóca van, úgy hívják a kapások, summások, jobbágyok, várbeliek és falubeliek, hegy Nagyasszony-dűlő, a lócát meg úgy, hogy Nagyasszonylóca. Mivel Bocskainé, Hagymássi Kata ezen a dűlőn sétálgatott sokat és ezen a lócán üldögélt sokat, amikor férjhez ment Bocskaihoz és beköltözött a Kereki várba és birtokba. A nép élte a maga életét a jobbágyföldeken és a jobbágyi lehetőségekben változhatatlanul, s valahányszor a föld és táj urat cserélt, mindig valami mást várt, valamivel többet várt, mint eddig mi s mennyi volt. Hagymássi birtok volt ez itten, de a Kata férjhezmenése mégis nagy várakozást kavart a jobbágyi szívekben. Dűlőt, lócát azért nevezte el a Nagyasszonyról, előlegül. Ha az asszonyt becézi, a férjét becézi, ami nem illik a férfiemberről, igenis, illik az asszonyemberről. De történt azóta valami, amivel a szép dűlő és lóca nevet megérdemelték? Még nem történt, de immár annyira itt van a sarkukban a történés, hogy minden pillanatban leszakadhat a nyakukba. Léleknyugtató, nyugtalan szívet csltítgató ez a hely. Mintha az ember összekötő volna az ég közt meg a föld közt, közvetítő, odafel továbbítja az emberi világ gondjait, fájdalmait, onnan lefelé hozza a bíztást, bátorítást, és innen már csak egy gondolati lépcső, hogy Bocskaiban is, de nyilván őelőtte már másokban is, felbolyduljon a nemzet minden gyötrelme, baja. Most kiváltképpen szükség van rá, mert aki történelmet akar csinálni, annak nagyon, de igazán és valójában tudnia kell a történelmet. Bocskai az önmaga számára nagyjából mondva nyomban meg is fogalmazta a következőket. Ha egyáltalán létezhetik valami, ami az olyan nagyon pusztulásba süllyedt magyar nemzetet elesettségéből felemelje, akkor csak a reformáció lehet az. Hiszen, már kezdetben a Méliusz vagyis juhász Péterék kezében a nemzet Isten hitének indult. Hogy ezt a feladatát elvégezhesse, nemcsak a magyar nép nemzeti ébresztésével kellett törődnie, hanem egyben megfellebbezhetetlenül támadnia kellett a katolikus papokat. Ezért került belé Bornemissza Péter énekeskönyvébe is ihár, hogy: „Mit pironkodtok, ti váradi papok? Nem kell Istennek ti szolozsmátok, mise mondástok és kiáltástok!“ Nagymise, kismise, utoljára semmise... De csak akkor természetesen, ha a nép majd széliére énekli a Bornemissza Péter zsoltárait. Nem a majdani túlvilági üdvösségért, hanem a nemzet földi boldogulásáért járkáltak személyesen Genfbe Kálvin Jánoshoz annak idején az akkori váradi papok, mint Belényessy Zsigmond is többek között. Nemcsak írásban, de szóban is hozták Kálvin tanításait, üzeneteit. Még abban is megállapodtak, hogy ha Kálvinnak netalántán Géniből is menekülni kellene, eljön ide, Váradra, Biharország fővárosába, ami nemcsak a magyar nemzet felvirágzását jelentené, hanem az egész művelt emberi világét. Svájc, az Svájc, de Erdélyország is van clyan s annyi, mint Svájc. Ha ugyan nem több, szebb s gazdagabb. A Dózsa-szabadságharc előtti bakácsi elképzelés, vala milyen egységes vallási alapon felépüKJ kelet-európai szövetség gondolata, ha másmilyen elképzelésben is, de most is kísért. Ezt a gondolatot nemcsak érzelmi hirdetéssel, hanem pénzzel is támogatták olyan férfiak, mint az ő édesapja, Bocskai György, meg Mágocsi Gáspár és ennek a főúrnak legkivált a felesége, Muzsay Eulália. Aztán Telegdy Miklós, de mások is. Nemcsak Erdélyben, de a Részeken is, még azokon is túl, egyre zengőbben énekelték szerte az új hit zsoltárait. De ezen énekek harsanásában vette el a várakat a töröktől Varkocs Tamás is... Á református hit, a református ének az nagy erő és most ezt az erőt kell fegyverbe szólítani ... szólítani ... A töprengés összekuszálódik, egy ember ballag felfelé a dombra. Oldalán vászonbakó, jobbvállán hosszú nyelű nyírágseprű, mintha nem is az, hanem flinta volna. Csak egy kicsit nagyobbra sikerült a tusa. Mintha Bocskaival közeli barátságban vagy atyafiságban volna, minden teketória nélkül jön ide egyenest. — Itt vannak mán, — mondja egyszerűen és megáll. A seprűt a földnek veti s rákönyököl a nyelére. — Kik vannak itt? *=- Hát űk la. Hozzák a levelet. — S fejével hátra int. Két ember bukkan fel a szőlők közt, ölvedy várkapitány meg a titkár, Fekete Péter. 5— Kicsit magánosán akart lenni kegyelmed,' — mondja ölvedy. — Igen. Jobb, ha a legfőbb gondolatokat az ember előbb maga bírja. Mit hoztatok? — Itt van egy levél. Két császári tiszt hozta.-1- Hol vannak a tisztek? — s a levelet átveszi, széjjel nyitja, olvassa. — Bent, négy ember szeme előtt, a kancelláriában. — Igen. S olvassa: „Spectabilis et Magnifice domine Amlce observandissime. Az kegyelmed levelét és Imreffy urammal lőtt tractálást is megértettem bőségesen, kiknek fundamentumát kiváltképpen ez két dologban ítélhetjük lenni, tudniillik, először miképpen lehetséges asse-12
