A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-08-08 / 32. szám
szorosan magukhoz Síelték gyermekeiket és nem engedték, hogy a segíteni jött tanítók Játszani, szórakozni vigyék ókét. Hallottam, amikor azt mondták, ha ma már mindenüket elvitte a víz, hadd maradjon meg legalább a gyermekük. Az anyagi károkat immár miliiárdokra becsülik. Hol van mérőműszer, mértékegység, amely a tájdalom, a rémület, a kétségbeesés fokát, nagyságát fülbecsülje, kifejezze? De tény marad a helytállás, a bátorság, az összefogás példája is, a névtelen hősök százainak éjt nappallá tevő erős akarata, civilek és katonák, magyarok és nem magyarok: csehek, szlovákok, oroszok testvéri összefogása. Valóság és tény, hogy megmozdult az egész ország, hogy segítsen a bajba jutottakon. Szlovák, cseh, morva járások vállalnak védnökséget egy-egy falu felett, az árvízkárosultak bankszámláján naponta növekszik az összeg, az üzemekből az első épitőanyagszállitmányok érkeznek Csallóköz falvaiba. Az elöntött területeken már apad a víz, működnek a szivatytyük, egészségügyi alakulatok fertőtlenítik a már hozzáférhető helyeket. Az emberek vlszszatérnek falujukba s egyre inkább a jövőbe néznek. A kétségbeesés, a csüggedés helyét az emberi szivekben egyre inkább a remény, a bizalom váltja fel. A piros autóbusz szeli a kilométereket, érő búzatáblák, lombos erdőisávok, ismeretlen cseh falvak bukkannak fel és tűnnek tova. Mucha Ernő már huszonnegyedik órája ül a kormánykerék mögött. A csallóközi árvízkatasztrófa, a nagy természeti dráma véget ért. Véget ért? Nem, csnpán minden szokást, szabályt, keretet, formát, hagyományt széttörő első, talán legdrámaibb felvonása fejeződött be. Maradtak a tények: a megrongált és összedőlt házak százai, maradt az enyészet: elpusztult, elhullt állatok, baromfiak vizen úszó egyhangú, szomorú serege, elöntött kertek, gyümölcsösök Idén már nem termő pusztasága, s a nemrég még aranyló, ringó búzatáblák, az érő új kenyér, amit az idén már nem arat le senki. Marad a kár, amelyet immár milliárdokban számitgatnak. Maradnak a tények: a félelem, a kétségbeesés, a kifosztottság, az otthontalanság fojtogató, szorongató érzete. Láttam azt az idős házaspárt, amely az egyik pozsonyi diákotthonból, harmadnapra idetelepítésük után gyalogosan elindult hazatelé, a falujukba, oda, ahol már akkor többé nem volt otthon és nem volt falu. Láttam élettől megtört öreg embereket, akik a diákszálló tiszta éttermében a frissen főzött ízes gulyáslevest az asztal alá öntötték, kérdeztem, mért, és nem feleltek. Beszéltem riadt tekintetű, éhes asszonyokkal, akik még náluknál is éhesebb gyermekeikkel együtt nem mertek az ételhez nyúlni, mert nem maradt semmijük, nem tudják miből megfizetni a kosztol. Láttam, amikor a kétségbeesett anyák A piros autóbusz egyhangú dohogással szeli a kilométereket. Kissé álmosan, kisebb táskák és csomagok között harmincnégy gyerek várja, hogy új otthonéba, Csehországba érkezzen. Nem egy községből valók: hut-nyolc helyről csoportosították őket; vannak köztük komáromiak, csicsóiak, izsaiak, patlak, aranyosraarótiak, gútalak, a legtöbbjük Nagykeszibe való. Különféle helyeken laktak eddig: Modrán, Pezinokon, Galántán, legutóbb két napig a pozsonyi kémiai ipariskola lnternátusában, onnan indult délután kettőkor az autóbusz, hogy Csehországba, Hradec Královéba vigye őket, hogy ott most már huzamosabb ideig tartózkodjanak. Aránylag jól bírják a hosszú, fárasztó utazást, a kisebbek gyorsabban feloldódnak, megbarátkoznak egymással s a magamfajta idegennel. A fekete, nagyszemü, mindig mosolygó Molnár Évi is a bátrabbak közé tartozik, ölembe ültetem, míg megtudom tőle, hogy Csicsóra való, oda, ahol a legnagyobb volt a veszély. Elmondja, hogy most volt elsős, és szeret iskolába járni, de sokáig nem járhatott, mert a testvére, Mari sárgaságban volt és őt sem engedték. Hárman utaznak Csehországba: ők ketten Marival és a hatéves, fehérsapkás, Imi, aki elöl, a sofőr mellett gyönyörködik az elsuhanó tájakban, és aki csak jövőre lesz majd elsős. Anyukájuk a kétéves Lacikával Pezinokon maradt. Azt is tudja Évi, hogy a házuk összedőlt, de apuka, aki villanyszerelő, azt mondta, Hbgy építenek újat, emeleteset! A sofőr, Mucha Ernő, közben csendesen, csak úgy magának újra fohászkodik egyet: újabb „OBJ1ZDKA“, újabb kerülőút! Ha nem keringünk ennyit, már régen ottlehetnénk — mondja. Jól beszél magyarul; ligetfalusi lakos. A múlt héten a csícsói gátnál dolgozott, száztizenegyes tehherautóval, azelőtt Ligetfaluban szerelte a szivattyúkat. Ma reggel négytől dolgozik, a városi járattal, a huszonegyessel közlekedett, amikor két órával az indulás előtt „lehúzták a vonalról“. Jószemű, biztoskezű gépkocsivezető, a gyerekek is gyorsan megbarátkoznak vele. Nem mindegyik gyerek barátkozik. Skulec Márta csöndesen, szótlanul ül barátnőjével. Vézna, halkszavú kislány, nem gondoltam volna róla, hogy jövőre már kilencedikes, ö Is Nagykeszibe való, a testvére, Zsuzsi is vele van. Az ő házuk fs összedőlt. Pionlrtáborban, Csehországban még nem járt. Talán örül Is, hogy sok újat lát, de szomorkásán azt mondja, inkább haza szeretne menni Mögötte az ülésen három csöppnyi szlovák lányka ül. Alenka, Danka, és MaruSka, mindhárom komáromi. Első pillanatra furcsának tűnik, hogy ilyen is van: Komáromban valaki nem tud magyarul. Kissé zavartan érezték magukat a magyar gyerekek között, de aztán gyorsan megbarátkoztak ők is. Az autóbusz túlsó végén a gútai Szabó Jóska a mókamester. Ö is öccsével, a negyedikes, szőkehajú Tibivel van itt, de inkább a vele egykorú, nagykeszi Kovács Lacival barátkozik. Mindketten nyolcadikosok lesznek szeptemberben. Tréfás számtani találós kérdésemet rögtön megfejtik, aztán ők adnak fel újat. A nagyobb komáromi lányok, Dénes Éva és a többiek is köréjük gyűlnek, ez a legvidámabb csoport, néha még egy-egy dalra is rázendítenék. A negyedikes Kertész Ilonkára szép kiejtésű, tiszta magyar beszédje figyeltet fel. Egyedül van Itt Izsáról, de már megbarátkozott a csallóközaranyosi Ferenci Juliskával és a többiekkel, Szűcs Imivel is, akiről közösen elárulják, hogy szépen tud énekelni, de most nem nagyon akar, azért is búslakodik, mert nem tudja, hol van az anyukája. Buga Laci a komáromi lakótelepi iskola tanulója. Most volt negyedikes, figyelem, ő is gyakran elgondolkozik. Amikor névről említem egy-két tanítóját, meglepődik, hogy ismerem őket, és felcsillan a szeme. A gyerekeket két pedagógus: Gremsperger József és Valkő Ferenc kíséri. Mindketten Pozsonypüspökin tanítanak, őket is váratlanul érte a csehországi út, fél órával az Indulás előtt állt meg értük a lakásuk előtt a tanfelügyelő autója. Csorna golni sem volt idő: Gremsperger József a feleségének egy cédulán csak ennyit hagyott: Elmentem Hradec Královéba. A múlt héten a doborgazi gátnál tömte a homokzsákokat, most itt marad egy hónapig a gyerekekkel. Alig valamivel éjfél előtt érünk Hradec Královéba. A kerületi nemzeti bizottság épülete előtt, ahol jelentkeznünk kell, nem vár senki. A portás már a harmadik helyre telefonál, azt mondja, tudja, hogy este nyolckor vártak minket valahol, de semmi utasítást nem kapott. Kissé türelmetlenül kérem, hívja Skulec Márta és barátnője, Csulak Kati ai autóbusz szótlanabb utasai. Márta gyakran el-elgondolkozik: mi történik most vajifti otthon? Szabó Jóska, aki sofőr akar lenni, újdonsült barátjával, Kovács Lacival együtt vidám történetekkel gondoskodik a jó hangulatról az autóbuszban Ki tudija, milyen gondolatok rejlenek Kertész Ilonka töprengd, révedező mosolya mögött? A gyerekek között egyedül van Izsáról Késó este van már. A fehérsapkás, alig hatéves Molnár Imi az autóbusz ülésén már az igazak álmát alussza
