A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-08-01 / 31. szám
A szomotori Állami Gazdaság borpincéje a bodrogszerdahelyi hegy vagy Inkább domb oldalában húzódik meg, az ottani szövetkezet nemrég megnyitott borkimérő pincéjének a tőszomszédságában, ahonnan derűs, vidám hangok foszlányai szűrődnek ki s oszlanak szét a nyáreleji hőségben. Bent az Állami Gazdaság pincéjében viszont templomi csend fogad, Itt nincs borkimérés. A fal mellett egymás után sorakoznak a néhányhektoliteres hordók, a köztük lévő néhány kis utca tiszta, frissen söpört, akár vasárnap reggeleken a bodrogközi falvak utcái — mindez szinte ünnepi áhítattal tölti el az embert. Nem sokáig, csak míg Edus, a pincemester féldecis poharakat nyom a Jelenlévők markába, s a megszlvott lopó fürgén körbejár a poharakon. Ezzel tökéletesen megtöri a csendet. Míg megrágjuk, elszopogatjuk az Ízes, zamatos nedűt s elhangzik a dicsérő „szakértői vélemény“, munkájáról kérdezem. A pincemester pirospozsgás arcú, halk szavú, szerény ember, nem sokkal lehet több harminc évesnél. Nem tartozik a dlcsekvők közé, azt tartja, beszéljen helyette a munkája. S azért bizony nem kell szégyenkeznie. A múlt évben például tizenkét vagon szőlőt termeltek s ez körülbelül egymillió kétszázezer korona jövedelmet jelent a gazdaság számára. Azt sem felejti el hozzátenni, hogy ebben része van az Agrolet vállalat dolgozóinak is, akik évente repülőgépről permetezik a szőlőt. Mire a negyedik vagy ötödik fajtát kóstoljuk, az villan át az agyamon, hogy ejnye, micsoda ravasz ember lehet ez a szerény, halk szavú pincemester: a leggyengébbel kezdte, s most pohárról pohárra fokozatosan erősebbel folytatja — uramisten, mi lesz itt, amíg a pince túlsó végére érünkl Nem sokáig hagyja, hogy ilyesmin törjem a fejem, újra teletölti a poharat. — No milyen? Mind a hatunknak összevíllan a szeme: igen, ilyen még nem volt! — Ugyanaz, amit legelőször ittak — mondja hamiskásan s elfordul, a következő hordóhoz lép. Mondtam, hogy ravasz ember. Hiába, érti a dolgát a pincemester. Pedig nem régen, négy éve gyakorolja ezt a mesterséget. Képzett szakember, a nagykaposl Mezőgazdasági Szakiskolán végezte el a szőlőtechnikusi szakot. S munkája értékéből az sem von le semmit, hogy ő maga nem annyira a bort, inkább a sört szereti. — Az ember úgy tartja a borokat, mint a méhcsaládokat — mondja. — Nem szabad belőle sem elvenni, sem hozzátenni, míg be nem érik. Minden jó bornak ez a titka. Mire megérkezik Zelenák elvtárs, az Állami Gazdaság szakszervezeti titkára, Jócskán előrehalad az idő, hat óra körül Járhat. — Hiába, máskor nem nagyon akad időnk arra, hogy gyülésezzünk — mondja Zelenák elvtárs, aki különben nemzetgyűlési képviselő —, csak ilyenkor, szombaton délután. A gazdaság munkájáról kérdezem. Elmondja, hogy a múlt évben egymillió ötszázezer koronával túlteljesítették az előirányzott tervet. Az idén is Jól állnak: az esős időjárás ellenére a szálástakarmányt, a lóherét, lucernát csaknem teljesen betakarították. Ez persze többszörös erőkifejtést Jelentett: napi tíz órát is dolgoztak nem egyszer. Ilyen munkanapokon százötven koronát is keresett egy ember. Zelenák József jó szakember, jó szervező hírében áll a Bodrogközben. Régebben a bodrogi szövetkezet elnöke volt, most szakszervezeti titkár itt az Állami Gazdaságban. Az utóbbi időben az ő vállát nyomják az igazgatás, az irányítás gondjai is. Ez nem kis munka: ide tartozik Szomotor, Vécs, Bodrog, Nagykövesd, Üjlak, Pusztakeresztür, Körtvélyes — nem kevesebb, mint háromezer kétszáz hektárnyi terület. A küszöbön álló legközelebbi gondjuk az F. Petrllk felvétele aratás: közel ezer hektár kalászost és háromszázhetven hektár takarmányt kell learatniuk. Jól felkészültek az aratásra: tíz kombájn, nyolc kaszálógép és néhány cséplőgép áll a rendelkezésükre. Közben néhányszor megtelik s ki is ürül a kis kóstolgató pohár, szó esik politikáról, kultúráról, miegymásról. A csallóközi árvízkatasztrófa sem marad ki a beszélgetésből. Zelenák József elmondja, hogy a gazdaság dolgozói egy napi fizetésüket és egy vasárnapi műszakot ajánlottak fel az árvízkárosultak Javára. Ez a szakszervezet hozzájárulásával együtt mintegy ötvenezer korona támogatást Jelent. — Amikor nemrégen minket sújtott a szárazság — mondja —, kollégám, Zsoldás László, az izsapi szövetkezet elnöke segítette ki a bodrogi szövetkezetei szénával, szalmával. Most ml is tudjuk, mi a kötelességünk. Ahogy beszél, csupa dinamika, csupa lendület. Koccintásra emeli poharát, s Szacskő Józseffel, a pártelnökkel együtt sietve távozik. Még dolga van. — Ez furmint és hárslevelű keveréke — tereli vissza figyelmünket az eredeti témára a pincemester. — Az idei országos borkiállításon Znojmóból dijat nyert — teszi hozzá. Egyhangú a megállapítás, hogy Jó, hozzáértő szakemberek lehettek a bíráló bizottságban az országos borversenyen. — S milyen tesz vajon az idei termés? — Ha semmi nem Jön közbe, ez évben rekord-termést várunk — mondja a pincemester s végighordozza tekintetét a hordók hosszú során, s talán arra gondol, hogy akkor bizony kicsinek bizonyul a pince. S a háromszáz éves, néhány éve tatarozott öreg pince boltivei alatt újra körbejár a lopó a poharakon s mi egyre növekvő szakértelemmel állapítjuk meg, hogy rízling, furmint, vagy hárslevelű-e a pohárban csillogó bor, mert ezt a három fajtát, valamint ezek keverékeit termelik a szomotoriak. A múló percekkel egyre növekszik a hangulat s az önbizalom is. Egy-egy tréfa, anekdota után felharsan a Jóízű kacagás. Közben átvillan agyamon, hogy évszázadokon át mennyi jobbágy keserűségének, bánatának enyhítője lehetett a bodrogközi szőlő édes leve! Egykor talán Rákóczi kurucait tüzelte újabb csatára, virtusra. Hány dal, hány nóta fakadt a nép ajkán a Jó bor Izéről, tüzéről, hány szerelmi bánat vigasztalója, mennyi öröm, vidámság életrekeltője, mennyi vers, mennyi költemény ihletője volt a gyöngyöző, aranyszínű, vagy vérvörös, Ízes, zamatos nedű, mely most is tettekre, jobb munkára Ösztönzi termelőjét és fogyasztóját: az embert. KULCSÁR TIBOR
