A Hét 1965/2 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1965-08-01 / 31. szám
• Szkíták — hunok — szittyák • Feltárás az Ob forrásvidékén • Amit a sírrablók visszahagytak A Scientific American, az Egyesült Államok legtekintélyesebb tudománynépszerűsítö lapja ritkán informálja olvasóit a szovjet tudomány eredményeiről, s - még ritkábban nyitja meg hasábjait szovjet tudósok előtt. Ilyen ritka esettel találkoztunk májusi számában, amely közli Artamonov nak, a Leningrádi Ermitázs igazgatójának részletes beszámolóját a szovjet régészek egyik ágának rendkívül érdekes felfedezéseiről. A kutatások a szkíta nép kultúrájának megismerését célozták, ama nevezetes lovas-nomád népét, amelynek valószínűleg döntő szerepe volt az euroázsiai lovas kultúrák kialakításában, s amely az ókor századaiban a Kárpátok medencéjétől a mongol pusztáig mindenütt otthon volt. E nép életéről már Hérodotosz és más ókori írók is tudósították a világot, főleg a Fekete-tenger északi partján élő s a görögökkel kereskedő szkíta törzsek révén. Híradásaik azonban annál pontatlanabbak, minél keletebbre élő törzsekről szólnak, míg végre az egyszemű és más csodás népekről szóló mesékben oldódnak fel. Sokáig nem tudott közelebbi felvilágosítást adni róluk a modern régészet sem, bár $ok helyütt feltárta a szkíták jól megkülönböztethető hagyatékát. Ám a leletek — csontok, munkaeszközök maradványai — nem engedtek mélyebb bepillantást a szkíta kultúrába. Ma viszont már részletesen ismerjük a 20—25 évszázada élt nép anyagi kultúráját, még azt is tudjuk, hogy milyen ábrákat tetováltak bőrükre, miből varrták ruhátkat, hogyan építették házaik tetőzetét stb. Szovjet régészeknek a távoli Altáj egyik eldugott völgyében, az Ob folyó forrásvidékén, Pazirik helység mellett sikerült olyan sírokat feltárniuk, amelyeknek tartalmát örök fagy óvta meg az enyészettől annyi évszázad óta. E bonyolult szerkezetű sírok úgy készültek, hogy először kiástak a talajból egy 4,5 X 7,5 méter alapterületű mély gödröt, s fatörzsekből kis házat építettek bele. Ennek fala és a gödör fala között bőven hagytak helyet a halott lovai (esetleg szekerei) részére, amelyeket vele együtt temettek el. A házacskában helyezték el az ugyancsak fatörzsekből összerótt koporsót, s benne a halottat, használati tárgyaival, étellel, itallal felszerelve, ékes ruházatban. A koporsó fölé boronatetőt rögtönöztek, elegyengették rajta a kiásott földet, majd a sír tetejébe nagy kövekből tekintélyes halmot rajtak. A tudósok kiderítették/ a sírokat megóvó örök fagy magyarázatát is; itt ez nem természetes jelenség. A sír szerkezete lehetővé tette, hogy a hosszú, kemény tél fagya a nagy kövek közötti réseken utat találjon a talaj mélyébe, nyáron viszont (mivel a hideg levegő lefelé, a meleg fölfelé törekszik) elszigetelte a fagyott talajréteget és megakadályozta felengedését. Ez a rendszer megóvta ugyan a sírokat a természetes pusztulástól, de a feltűnő, kövekből összehordott halom valósággal csábította a sírrablókat. Egyetlen paztrtkt sírt sem találtak épen; a rablók mindenütt sok-sok évszázaddal megelőzték az archeológusokat. A „tetteseket“ valószínűleg az Altájban i. e. III. évszázadban megjelent török törzsek között kell keresni. A szkíták bebalzsamozták halottaikat; az agyat és a belső részeket eltávolították, s helyieket fűvel, szőrrel töltötték ki. A szkíták öltözetére is fény' derült, a sírok felbontásakor. A férfiak szarvasbőrből készült szűk nadrágot, nemezharisnyát, magasszárú, puhatalpú csizmát hordtak, felül pedig köpenyszerű ruhát, díszes bő újakkal. Fejükön bőrlebernyeges nemezsüveget, vagy nemezből készült sapkát viseltek. A nők viselete hasonló volt, de díszesebb és változatosabb. Nem kevésbé érdekesek, a szkíták lótartását megvilágító leletek. Lovaik — különböző korú hátaslovak, — letaglózva kerültek a sírba, gazdájuk mellé, nyírott sörénnyel és díszesen befont farokkal. A lókultűra magas fokát leginkább lószerszámaik bizonyítják; a nyereg, a nyeregtakarő, a kantár bőrből és nemezből készülj: színes bőr- és nemezdarabokból berakott figurális díszekkel, de éppen nem volt ritka díszítőeszköz a préselt arany, és ónlemez söpi. A lófelszerelés tartozéka volt egy sajátos fejdlsz, amelyet a ló homlokára, illetve fejtetőjére helyeztek. Rendszerint állatviadalábrákkal díszítették, griffel támadó tigriseket, agancsokat véstek rá. Egy különösen szép példányon hegyikecske látható, s a fején madáralak. A legszebb leletek a lótakhrák. Artamonov professzor különösen két darabot emel ki. Az egyik 1,8X2 méteres csomózott takaró, amelyet hallatlanul finom módszerrel készítettek: 100 négyzetcentiméter területen 3600 csomó található. Remekbe készült munka; a több mint kétezer esztendővel ezelőtt élt mesterek griffeket, szarvasokat, lovasfigurákat varázsoltak rá. A másik, szintén épen maradt takaró nemezből készült, színes applikált mintával. Mérete óriási, 4,7 X 6,4 Szkíta lótakaró az egyik pazlrlki sírból. A lovasnépek mesterei méter, központi figurája: lovas szkíta férfi, amint egy tronon ülő istennő-figura elé nyargal. A lovas köpenye (kacagánya — mondanánk mi) repül a szélben. Voltaképpen kik voltak ezen a Pazirlkben eltemetett szkíták? Az embertani vizsgálatok tanúsága szerint a legtöbb tetem az europoid rassz képviselője, bár néhány sírból mongoloid vonásü egyedek is előkerültek. Szőnyegkészítési technikájuk, állatmotívumos díszítéseik közeli rokonai a Feketetenger melléki görög-szkíta leleteknek; állatviadal-jeleneteik pedig az iráni fennsík hasonló díszítőelemeivel mutatnak párhuzamot. ,JMindezek alapján biztonsággal mondhatjuk — írja Artamonov —, hogy e magas kultúrájú, művészi érzékű »barbárok«r iráni eredetűek voltak.“ A pazariki sírok népe volt a legkeletibb hulláma annak az indoeurópai nyugat-keleti népvándorlásnak, amely megtorpant Kína kapui előtt. E nép az i. e. VI.— III. századokban több mint kétszáz évig élt az Altájban, ápolva a Görögország és Perzsia között az i. e. VII.—V. századokban kialakult szkíta kultúra hagyományait. Mint az egyik sírban talált selyemhímzéses nyeregtakaró anyaga és mintája mutatja, befogadott kínai elemeket is művészetébe. Am legalább ilyen jelentőségű az a hatás, amelyet ez a nép gyakorolt a Kína északnyugati vidékein és Mongóliában élt török törzsekre, köztük a hunokra, akik a lovas-nomád kultúra sók elemét a szkíták révén sajátították el, s ez időben még a Mennyei Birodalom nagy falát döngették, de néhány évszázaddal később már útnak eredtek Nyugat felé. Az ugor népnek az a délnyugati ága, amely a magyar nép előde lett, ebben1 az időben még az erdő és a sztyeppe határán élhetett valahol az Urál környékén, és csak utóbb és nem irániaktól, hanem ezek tanítványaitól: török törzsektől sajátította el a lótartás, a lovaskultúra elemeit. Hogy jó tanítványnak bizdnyult, arra mi sem jellemzőbb, mint hogy amikor feltűnt a Duna völgyében — ahol a szkíták, hunok,, avarok megelőzték —, örökül kapta a szittya (szkita) nevet. BALÁZS GYÖRGY i 5