A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-24 / 4. szám
Szilveszteri emlék 1944. szilveszter estéjéi. De nem a boldog, vigsággal teli szilveszteri Kemény, hideg, holdvilágos éjszaka... és mégis sötét, nagyon sötét. A falu népe napok Öta pincékben van. Lámpát gyújtani nem mer senki... Az emberek rettegésben éltek hetek óta, de fl szivük mélyén mégis ott pislákol a remény, de mindenki bízik, hisz abbén, hdgy ennek a világégésnek egyszer vége lesz. Hiába van szilveszter, nincs aki most számút vethetne az óévről, nincs, akinek most eszébe jutna, hogy boldog új évet kellene köszönten!. Múlyadon pontosan 11 árakor rettenetes robbanás rázza meg a falut. Az Ipolycn át Vezető hidat robbantotta fel a német fenevad. A pincéket is megrázza a légnyomás ... mindenütt felhangzik a Miatyánk, gépszerüen, gondolkodás nélkül. A fásult agy már képtelén logikusan gondolkodni, a szét meg mondja, mondja a hetek óta megszokott szavakat... — Szabadíts meg a gonosztői... S most hirtelen zörgés a pinceajtén.- Kinyitni) — hangzik kívülről. Minden szem odafordul. Az egyik néni odatántorog az ajtóhoz és kinyitja. Fiatal, sose látott ruhás katona lép be: — Adj isten, jé estét, boldog új évet mindenkinek! és csillogó szemmel mosolyog, majd kitért karral folytatja: — Manói haza, vége a háború! Még egyszer boldog új évet! — s azzal máris kifordul a pincéből. A pince népe les, bámul, majd öntudatlanul mindenki szedi a oékmúkját és tűnik ki erre, ki arra. S 1944 szilvesztere éta sok minden történt Múlyadon. Egyszer a villanyt vezettük be, máskor helyi hangos hfradé lett, EFSZ megalakulása, új HNB iroda, első tv a faluban, park békászoborral, kulturális versenyek megnyerése, iskolajavftás, új házak. Azóta pedig 20 szilveszter telt el. jókedvű emberek, zene, tánc, koccintás, öröm kacagás, megelégedettség. De szilveszter éjfélén még olyan szívből jövő boldog új évtat az éta sem hallottam, mint 1944-ben kívánt az az először látott szovjet katona. Budai József A vándorbaba Marika a korhadt ablakpárkányra könyökölve mereven nézte a pillangóként szállingózó hópelyheket. Gondolatai édesapjét keresték, valahol messze a gránétszUánkoktól megtépett fenyők alatt. Csak rövid érlesítés formájában tudatták, hogy édesapja eltűnt egy roham alkalmával. Marikának nem volt még hajas babája, mert olyankor született, amikor a gyárak hajasbabák helyett lőszert gyártottak. Közben el is szundított gondolataival, de álmában ás a hajas babát látta, amint apukája mosolygó arccal nyújtja át neki a szeretet ünnepén. Csalóka boldogságából édesanyja rázta fel, aki most érkezett beza munkából — egy „földalatti üzemben“ titkon meleg kesztyűket kötöttek a partizánoknak — s boldogan újságolta, hogy a nőtanács szép ünnepséget rendez meglepetésül a kis hadiárvékmak, amelyre őket is szeretettel meghívták. Amikor beléptek az Iskolaterembe, az asztalon mennyezetig érő, csillogó fenyő díszelgett, melyen az angyalhajat a repülők által leszúrt sztaniolpeplr helyettesítette, alatta pedig a múlt Mm-lomából az anyai szivek éttel újjávarázsolt ajándéktárgyak sorakoztak. Csak éppen hajas baba nem volt köztük egy sem. Az asztalnál egy őszes hajú néni elnökölt: a felszabadulást méltatva — pedig odakint még dörögtek az ágyúk és ropogtak a fegyverek. A padokban sápadt arcú nénik ültek, álmodozó szemű gyermekekkel ölükben. Egyszeresük kitárult az ajtó, ős egy orosz katona lépett be rajta nyakába akasztott géppisztollyal és kenyér zsákkal. Előbb körülhordczta tekintetét a termen, majd mereven nézte a csillogó fenyőt. A jelenlevőknek a lélegzetük is elakadt. Aztán kibontotta a kenyérzsákját és a többi ajándéktárgy közé kitett belőle egy pontosan olyan ukrajnai hajas babát, amilyenről előbb Marika álmodozott: kék ruhácskája teli s tele volt csillogó gyöngyökkel, a haja pedig aranyszőke, piros masnival. Marika megbüvölve meredt a csoda-babára: arra gondolni sem mert, hogy esetleg még az övé is tobet. Az einöknő elsőnek épp őt szúlitotta asztalhoz, hogy válasszon a sok szép ajándék közül. Marika mielőtt keblére ölelte volna boldogsága mintaképet, félénken a katonára pillantott: csak a biztató mosoly után merte kiemelni kedvencét a többi csinos holmi közül. Majd egy gyors elhatározással a katonához tipegett és szépen megköszönte a nem remélt kedves emlékei. A katona csillogú szeméből megértette, hogy odahaza neki Is van ilyen Marikája, mint ő, akinek a szép ukrajnai babái akarta ajándékozni „Vera"... — mutatott a baba nyakában légé kis amulettre, amelyen egy szőke fürtű kislány mosolygott. Marika azóta nagy lány lett, egronómus egy jöl működő szövetkezetben s azért dolgozik szorgalmasan, hogy jutalomként kijuthasson a Szovjetunióba — valahova a Volga mentére Verához, s hazavlgye a vándorbabát az amulett hátlap jön levő címre, amelyen azóta Is elővesz a szekrényből. Persze már nem Verának, hisz az már építészmérnök, aki a modern lakásokat tervezi a romok helyére, ahonnan a baba elindult, hanem Vierkájának, aki épp oly aranyos kisbaba, akár az ukrajnai. Trestyámszky András, Kava Megőrzött emlék Két évtized az emberi életben sok jé és rossz esemény megőrökltője lehet, de szép emlékként őrizhetjük meg ezt a valóságot, melyet a hős szovjet katonák valamennyiünk boldogulására megteremtettek. Ezzel kapcsolatban egy szép omlók maradt meg emlékezetemben, 1944. decemberében a karácsonyi ünnepek előtt gyermek fejjel kíváncsisággal gondoltunk arra, vajon lesz e feldíszített fenyő az asztalon és alatta néhány ajándék. Fürkészve vetettük tekintetünket a szülőinkre és nagyszülőinkre, kiknek ajkén szomorúság és bánat ült, és azt mondták: borzasztó ez a háború, de már közel vannak az oroszok, ha túléljük a veszélyt, minden borzalom megszűnik. A repülők zúgása és az éktelen fegyverropogás éjszaka is fölzavart álmunkból. Így telt el néhány nap, s aztán egy este kopogás hallatszott az ajtón. A nagyapám kiszólt, hogy szabad, s erre beléptek az ajtón az orosz katonák. Olyan sokan voltak, hogy alig fértünk a kis konyhában, ahol egyébként is nagyon szorosan voltunk, mert együtt volt az egész család. A nagyanyám kenyérrel meg szalonnával kínálta ókat, amit örömmel el Is fogadtak valamennyien. Aztán beszélgetésbe eredtek a nagyapámmal, aki értett a nyelvükön. Azt mondták egy időre nálunk maradnak, mig tovább nem vezényelik őket. Ottlétük alatt nagyon barátságosak voltak, az élelmüket is megosztották velünk, nagyapámat atyjukként tisztelték. A karácsony estét Is ott töltötték nálunk. Az egyik orosz katona térdére ültette a kis unokahúgomat és azt mondta, neki is van otthon ilyen kislánya és egy nagyobb, olyan mint én. Egy gyapjú sálat nyomott a kezembe, valamit mondott, PBrsze nem ártottam, bizonyosan azt mondhatta, tartsam meg emlékül. Akkor értelmetlenül néztem rá, de a sálat eltettem, és nem is adtam oda későbben sem senkinek. Megőriztem mindaddig, mig teljesen el nem kopott. Pér nap múlva elmentek tőlünk. Nemsokára rossz hírt hallottunk felőlük. Ogy mondták, légnyomás következtében életüket vesztették. Közöttük volt az a katona Is, aki a sállal megajándékozott. Sok Idő telt el azóta, de ezt az emléket mindmáig megőriztem és valahányszor eljött a karácsony, az Jutott eszembe, hogy két kisgyermeke és felesége hiába várta vissza, nem térhetett többé hasa hozzájuk, s talán simító keze utoljára az én kis unokahúgomat érintette. Gyutrcsi'k Mária, Rimaszombat 17
