A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1965-01-24 / 4. szám

LaCKONE ifV L * <

uss iBOLYa

teéfiatetee adőjotiy

(24)

— De hátha nem volt részeg? Hátha csak elcsúszott s megütötte magát? Én bizony megnézem. — S már indult is át a másik oldalra.

— Hát csak menjen szomszéd, — szólt utána nevetve a másik. — Én már csak inkább hízott disznóban gyönyörködöm, mint részegben. — Alig tett azonban pár lépést előre, már is utána kiabált a másik:

— Szomszédi... Szomszédi... Jöjjön ide gyorsan . . . Asszony ez, aki itt fekszik.

— Mi a szösz... Egy asszony? Megyek, hogyne mennék.

A két ember az asszony fölé hajolt. Egy darabig hangtalanul nézték, aztán csendesen megszólalt az egyik:

— Szomszéd, én azt hiszem, ez meghótt. — Tegyük a hátára, hogy lássuk az arcát, hát hogyha ismerjük?

Nem volt nehéz a munkájuk, könnyű volt a szerencsétlen mint a fosztott pehely ... Most, hogy az arcába nézhettek, vették csak észre, hogy lélegzik. Aprókat sóhajtva szívta tüdejére a reggelt párát, zajtalanul, niint a beteg gyermek.

— Nézzen ide. szomszéd .., Nem halott ez, látja, hogy lélegzik?

—- Az ám. A szemével is, mintha liunyorgatna. Hé... Asszonyság! — kiáltott rá hangosan. — Fel tud kelni? No, mozduljon!

— Nem mozdul, úgy látszik elájult.

— Hát most mi lesz? Itt nem hagyhatjuk, mert még meg talál fagyni.

— Itt nein ... Pedig nekem sürgős dolgom lenne.

Ebben a percben megmozdult az aszszony. Lassan, fáradtan kinyitotta a szemét, nagyot sóhajtott és halkan megszólalt:

— jó emberek! Hagyjatok magamra, aludni akarok.

— Dehogy hagyjuk . .. örülünk, hogy már magához tért. Most pedig próbáljon a talpára állani.

Fel akarták segíteni, az asszony azonban olyan gyenge volt, hogy nem bírt megállani. Odatámasztották háttal egy útjelző kőnek.

Köz.ben lassan megvirradt... Világító rózsaszínben kezdtek ragyogni az eddig fakó felhők.

Az úttesten Is mind több és több vásárra igyekvő tűnt fel. A szegény asszony körül megálltak. Tanakodni kezdtek: hová, merre vigyék? Kórházba, vagy a rendőrségre? Mert az világos volt, hogy itt, ilyen állapotban nem hagyhatják egyedül a hideg, szélfújta úton,

A csoportosulást egy arra haladó csendbiztos oszlatta széjjel.

— Komédia van itt? .Mit bámulnak azon az asszonyon? Menjen ki-ki a dolgára!

— Itt találtuk a szerencsétlent, jelentem a bekecses ember. — Arccal a földre bukva a bekecses ember. — Arccal a földrebukva feküdt... Alig volt benne egy szikrányi élet.

A biztos jól szemügyre vette az aszszonyt.

— No, néni beszéljen! — szólt hozzáhajolva. — Hová igyekezett?

Az ráemelte tekintetét, mely zavaros volt, mint eső után a tavaszi tó tükre és nem felelt.

— Nem hallotta? — kérdezte élesen a biztos. — Azt kérdeztem, hová igyekezett?

— Nem tudom ... — felelt csendesen az asszony s elkezdett reszketni.

— Nem tudja? Hát hogy került ide? Merről jött s hová akart menni?

— Merről? — Végigsimította barázdás homlokát, mintha begyepesedett gondolatait akarta volna gyomlálni, de nem emlékezett az elmúlt percnél élőbbről semmire. — Nem tudom. Nem emlékszem már rá, hogy kerültem ide.

— Hát hogy hívják magát?

Az asszony a biztos szemébe nézett. Szederjes szája már szóra nyílt, de hirtelen meggondolta magát és hallgatott.

— No nem hallotta? A nevét kérdezem.

Az asszony lehajtotta fésületlen, csapzott hajú fejét és hallgatott.

A vásárosok sugdolódzni kezdtek: — „Bűne lehet ennek, hogy titokban akar maradni“, — gondolták.

A csendbiztos kiabálni kezdett:

— Részeg maga? Vagy süket? Mit követett el, hogy titokban akar maradni? No, de várjon, mindent kinyomoz a várad! hatóság... Hol lakik? Állandó lakása hol van?

— Nincs... — A hangja határozottan csenget: — Állandó lakásom nincsen.

— Csak lakott valahol? Diktálja be az utolsó lakhelyét, de gyorsan. Más dolgom is van, mint délig magát itt faggatni.

— Hogy hol laktam utoljára? — felemelte a fejét, mint aki össze akarja szedni gondolatainak kusza fonalát. — Hol is laktam csak?... Azt hiszem Margittán.

— És hogy került Váradra?

Vállat vont:

— Csak úgy ... bejöttem ... gyalog.

— Még hogy gyalog! — szomyülködtek az emberek.

A biztos azonban már unta az egészet. A vásárra indult ö is, fejőstehenet akart vásárolni, ez a kóbor asszony meg itt tölteti vele a drága idejét,,. Rárivallt;

— Ne beszéljen itt badarságokat, hanem az Igazat mondja. Margittal lakos volt mindig?

— Nem... Azelőtt Nógrádban laktam. Csesztvén és Alsó Sztregován.

— Bolond ez... — dünnyögte a bekecses ember s a dolga után akart menni, mikor kosárra! a karján egy fejkendős aszszony tört magának utat. Kíváncsian nézte a köcti 1 Silókat, majd tekintete az asszonyra esett. Ebben a percben hátratántorodott. Nagyot sikoitott és az asszonyhoz rohant. *

— Tekintetes asszony! ... Erzsi tekintetes asszony! Jól látok? Maga az?

— Hát megismersz? Meg lehet Ismerni még engem? — kérdezte gyengéden és könny rezgett a hangjában: — Mari . .. Marikám ...

— Teremtő úristen. Hát hogy került a tekintetes asszony ilyen állapotba?

A biztos a jövevényhez fordult:

— Maga ismeri ezt a kóborlő asszonyt?

— Hát hogyne ismerném! Négy évig takarítottam rá a Fogtövy-házban.

— Nem értem ... Ez az asszony takarított valaha magánál?

— Dehogy, kérem, dehogy... Én szolgáltam őt ki... Hiszen nagyúri hölgy ő, kastélya volt, hintón járt, tafota ruhákban.

— Mari... Hallgass, az Istenért...!’1

— Diktálja be akkor a nevét, ha olyan jól ismeri.

— Meg ne mondd. Mari!

De már erre a csendbiztost is elöntötte a düh: ,

— Mondják, vagy nem mondják? — utoljára figyelmeztetem, hogy a hatóság félrevezetése büntetendő cselekmény.

— Fráter lány ő, kérem . .. Fráter Erzsébet — vallotta megijedve Mari a biztosnak. — A férjétől elvált, de az, szegény köjzben már meghalt, így hát most özvegy is. Ügye, drága, tekintetes asszony? lakott... valami Sztregován. Igaz ez?

— Ott, ott. Nógrádiján, én is úgy hallottam mindig.

— Jó messzire került, az biztos — állapította meg a bekecses ember.

— Nagyon messze... Végtelen messzeségbe. — sóhajtotta Erzsi s mint a sebzett galambnak, feje a mellére hanyatlott.

— De hogy juthatott ilyen .állapotba? — sopánkodott Mari. — Nem kapja már az évjáradékát? Igaz, azelőtt is rendetlenül küldték, de hát végül mégis mindig csak megjött...

Erzsi mosolyogni próbált.

— Elköltöttem két évre előre. Elfelejtetted, hogy tőlem könnyen gurul a pénz.

— írok akkor a fiának meg a lányának. Hogy hagyhatják ilyen állapotban a szülőanyjukat? — szörnyűködött a jóasszony hangosan. — A kabátja szakadt, a cipője feslett... Csont ős bőr a teste ... Még ma írok a gyermekeinek.

Elhárítóan legyintett a karjával:

— Ne írj nekik, Mari! Az ő számukra én régen meghaltam ... Csak a negyedik, csak az maradt hű hozzám.

— Ne-gye-dik? — szótagolta Mari s kerekre nyílt a szeme a csodálkozástól. — Tekintetes asszony! Lázas álom gyötri? Hiszen csak három gyermeke van.

— Psszt! — emelte titokzatosan ujját a szája elé, hogy más meg ne hallja. :— .Van még egy,., A legkedvesebb. Most

12