A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-06-27 / 26. szám
-K Sánta Ferenc: H Óra Q ffiBT—s-^p Az Irö kötetének alcímeként a krónika megjefyj tfi lölést használta. Weber Antal a Kortárs ez évi 4. számában a kötettel kapcsolatosan így vélekedett: „Egész sor érdekes kísérlet után új rangot kap a szociográfia, amely mát a szocialista valóság jelenségeit vizsgálja pontosan és ihletettem“ És köztudomású, hogy ez a kötet drámai magot is magában foglal, hisz hírt kaptunk a Húsz óra megfilmesítéséről is. Ezek után hallatlanul izgalmas feladat erről n kötetről ismertetést, valamelyes értékelést, olvasónaplóba feljegyzéseket írni. Mélység, hőfok, színgazdaság kell az ilyen feladat megoldásához. Móricz Zsigmond és Sánta )?erenc. Miért ne? Próbálkozzunk meg az összehasonlítással! Egy két vonás erejéig. Móricz nyelvi remekeit a párbeszédben alkotta. Korlátlan bőséggel ömlött belőle a szó. Beszédének megelevenítő ereje volt egyik erénye. Sánta Ferenc nyelve nem zenél. Ö nem fest a szavakkal. Nincs „jó íze", derűje, humora nyelvezetének. _________Beszédéből csupán csak azt le□ het kiérezni, hogy a valóság felmérésének nagy izgalmával, céltudatos feladat válallásától fűtötten látott munkához, felmérte és elrendezte a mai magyar falu glóbuszát. Móricz kötelességének tartotta, hogy esetenként elhagyja a mesét és okoskodó hangon kifejezze felháborodását, tanácsokat adjon, indítványokat tegyen a kóros társadalmi jelenségek orvoslására, miközben a történet ment tovább a maga módján, ahogy éppen tudott. Sánta Ferenc szövegében az írói közlések annyira oldottak, hogy észre sem tehet venni, szólt-e valamit az író. Ö nem okoskodik, nem magyaráz, hanem ábrázol, érzékeltet, megállapít — de úgy, hogy figuráit, alakjait beszélteti Inkább. így különbözők ők, Móricz Zsigmond és Sánta Ferenc. És vajon miben egyeznek? Abban, hogy világképük a tragikusan felhasználatlan energiák harca. Ogy tűnik, hogy ez már minden korok magyar jellege marad, minden magyar író sajátja. És mindkettőjük művészetének legmagasabb pontjai azok a helyek, ahol váratlan és megdöbbentő emberi megnyilatkozásokat mutatnak be. Az összehasonlítás néhány önkényesen meghúzott vonása azt mutatja, hogy két különböző korban élő, két különböző alkatú, felkészültségű íróról van szó, de mindkettőjük közős vonása a társadalmi és világnézeti kérdések boncolgatása, a magyar falu, a parasztság realista szemmel látott és megbocsátva megértett igazságainak hirdetése. Óiért krónika a Húsz óra — vetődik m fel a kérdés önkéntelenül is a két író összehasonlítása után. Régebben a történeti műveket krónikáknak nevezték. Sánta Ferenc krónikája azonban a tudatos alkotásnak sokkal magasabb szintjén áll, mint az évről évre esetleg óráról órára haladó, száraz feljegyzésekre szorítkozó, szerkezet és fantázia nélküli, szokványos krónikák. Viszont szellemi rokonságot mutat azokkal a művészt, eredeti hangulatú termékenyítő erejű szociográfiai felmérésekkel, riportokkal, élménybeszámolókkal, jegyzőkönyvekkel, naplókkal, amelyek fennmaradóvá teszik a szocializmust építő parasztok hősi történeteit. Sánta keze alatt a falu életének története színes, gondolatokkal, gondokkal, bánatokkal telített, a mélylélektan jegyeit magán viselő modern regénnyé alakult: ragyogó küzdelmek, fájdalmas bukások, önnön igazukat konokul valló jók és gonoszok, ártatlanok és bűnösök, az új falu alakítóinak sora. Amit a közélet hallgatással vagy rosszallással mellőz, azt itt megtaláljuk: a merész szókimondás ragyogását, a formális igazságok leleplezését, a nyers valóságot. Kérlelhetetlen krónikás! magatartásában. Csak arról vall, amiről tud. Ő nem akar szórakoztatni, sem buzdítani. A jellemzés és a kor megelevenítése romantikus feladatát sem vállalja. Még a divatos probléma-felvetés és megoldás útját sem keresi. Ebben a kötetében igaz krónikás, csak arról vall, amiről tud. Még a nevek sem fontosak. Az órák foglalatában bemutatott embert sorsok, keserű igazságok a lényegesek. Bandi, a kocsmáros. Bandi, a tanító. A nevek egyformák, az egyének pedig mennyire különbözők. Ezt mutatja meg. Ez a fontos, Sok esetben el Is hagyja a neveket. A szereplők foglalkozását jelöli meg: az orvos, a tanácselnök, a rendőr, a kocsis, az éjjeliőr. Vagy csak ennyit mond az egyénről: „Öregember, bottal járó, fején gazdászkalap, fácántollal.“ De amit ezek. a szereplők elmondanak önmagukról, a faluról, embertársaikról — perdöntőek. Csak vérbeli krónikás dolgozik ilyen szakszerűséggel. Ahol neveket használ, ott történelmi elevenség, hitelesség bontakozik ki az olvasó előtt. Érdemes néhányat kiragadva bemutatni. Emberközelségből vallatja hőseit Sánta Ferenc. Jut egy óra ideje arra is, hogy Klskováccsal beszéljen. Aki vall: „Az én apám örökölt tizennyolc hold földet, anyám hozott kilencet, az összesen huszonhét hold. Szerzett hozzá huszonkettőt, és lett neki negyvenkilenc holdja! Az öreg maga Is dolgozott, akkor kelt, amikor a cselédjei..így tudjuk meg, hogy Kiskovács apjának milyen különös egyéni törvénye volt a cselédekkel, napszámosokkal szemben: „Krumplit, tésztát, levét azt szedhették, de a húshoz nem volt szabad nyúlni. Nem szólt érte, ha valaki, szedett, mégis — másnap elküldte valamilyen ürüggyel.“ Aztán köztudomású, hogy a felszabadulás után hogyan változott meg a világ. A cselédből az állami gazdaság igazgatója lett, Kiskovács apjából kulák. A fiát azonban taníttatni szerette volna. Felkereste az igazgatót: „Fiam dolgában jöttem... mint egyik apa a másikhoz.“ Az igazgató azonban nem felejtette el a múltat, a hús nélküli ebédeket. Élt az alkalommal, megfizetett a múltért. Ebédelni hívta Kiskovácsékat, de különös ebéd volt ez. „Letette a húsos tálat, félre előlünk az asztal végére“ — magyarázta az írónak Kiskovács, akiből bizony még az ilyen megszégyenítés árán sem lett mérnök, de a börtönt már megjárta. Kifakad: „fiú az apáért, nemzedék a nemzedékért, hetedíziglen ... Ahogy az ősapáink elkezdték! Akar még valamit? Akkor hagyjon nyugodtan, és menjen a fenébe ...“ A krónikás félreáll. Nem magyaráz, csak egy pillantást vet a krónikába illő alakra és ezt írja: „Nézett le a falura, amely — fészek a lombok között m ott nyugodott a domb alján.“ Még két érdekes alak. A Tábornok öreg, idős, megrendült idegzetű. Tanító volt és most meg akarja mutatni: ha az emberekkel nem bírt, az oktalan állatokkal többre viszi. Ö ugyanis igazi tábornoknak képzeli magát, de foglalatossága az, hogy rókát, nyulat, macskát, egeret, vércsét és tyúkot nevel együtt, mert bizonyítani akar. Sánta, a krónikás szereti, érti ezt az embert, hisz amikor befejezi művét, a Húsz órát, utolsó pillantása a Tábornokra esik, bár előzőleg a falu jövőjét alakító emberekkel beszélt, mégis őt írja meg felkiáltó jel gyanánt: „A Tábornok jött... tisztelgésre emelte kezét. Komolyan — az egyenrangúaknak kijáró tisztelettel köszöntött bennünket.“ A gróf igazi gróf. Él. Jól és grófi módon, hisz Terus, akit lánykorában megejtett és valamikor a cselédje volt, most úri módon eltartja. Kapál, súrol, mos, takarít, kacsol, csakhogy a grófnak mézet és kakaót adhasson reggelire. És mivel foglalatoskodik a gróf? Megmondja a krónikásnak: „Visszatérünk a gyermekkorhoz. Játszunk újra, mint annak idején tettük.“ Szóval hangyákat irt. De hogyan! Nem ásóval, nem forró vízzel, ahogy szokásos, hanem különleges módszerrel: egy konzerves dobozba berak húsz-harminc hangyát az egyik bolyból, viszi a másikhoz, ahol hangya a hangyát megöli. A játék és egész élete krédóját így mondja el a krónikásnak: „A módszer a fontos, kedvesem! Megszegetni velük az egymásra utaltság, az együvétartozás nagy parancsát!“ Sánta Ferenc, az író-krónikás persze sokkal többet mutat a mai magyar faluból. Azon a nyomon indul el, hogy 1956- ban tragédia történt. A régi közös cselédsorból kikerült emberek kerültek szembe egymással, ölték, lőtték, ütötték egymást. Milyen igazságok forrasztják egységbe őket ma? Vallatja, kérdezi őket. Közben figyel, néz. És amit hall, lát, tud a faluról, mind elmon'dja a Húsz órában. C sókos Cuha András 1945-ben, amikor * senki sem akarta elfogadni az osztott földet, írásbeli erős esküvést tett, hogy ő azt senkinek oda nem adja. Megmaradt egyéni gazdának. Máté téeszt szervezett, éjjelezett, gyomorbajt szerzett, géppisztollyal védte a néphatalmat és megmaradt diploma nélküli embernek. Vencel Gyuri földet kapott és leütötte azt, aki kimérte neki a földet. Varga Sanyi feljelentette Balogh Antit izgatásért meg erőszakért. Balogh rálőtt Jóskára, az igazgatóra. Aztán megverekedett az Igazgatóval. Másnap az igazgató a kocsisával lisztet, szalonnát küldött nekik a magáéból. Varga Sanyi Kocsis Bénit agyonlőtte 1956-ban, a proletariátus nevében pedig mindkettőjükről így vall a tanácselnök: „Egy szegénységből jöttünk mindannyian, a nyavalya essen bele!“ És így tovább lehetne sorolni Sánta Ferenc Húsz órájának érdekes alakjait. A történetek bősége csak úgy pezseg, forr, sorsok másolódnak egymásra filmszerű kép-láttatással. Az alakok beszéltetése nyers, tömör, gyakran már-már drasztikusan valóságízű és mégsem naturalisztikus. I#evesen vallottak a parasztságról, a fa■* lu életéről olyan művészi hitelességgel, mint Sánta Ferenc tette ebben a kötetében. Az igaz megmondása, a valóság művészi felmérése ennek a könyvnek olyan erénye, mely feljogosít a felszólításra: aki még nem olvasta, feltétlenül olvassa ell Hajdú András 14
