A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-06-27 / 26. szám
telni a kisgyerekeket. A parasztok egymást temették, mint némely rovar. Kiterítették a halottat annak rendje szerint, az első éjszakát ott virrasztották át a siratóaszonyok meg az éneklő emberek a koporsó mellett, másnap reggel kimentek a sírásók, aztán mikor az ideje elérkezett, kora délután vagy késő délelőtt leginkább kitették a holttestet egy mosószékre az udvarra. Az emberek megálltak csomóban innen felül, a tornáccal szemben, bele-bele néztek a levegőbe* hogy hátha mégis bejönne egy pap az udvarra, de az nem jő be. Könny buggyan az emberek szemébe, magára maradt a nép nagyon, hát rázendítik ők az éneket, maguk. Énekelnek. Énekelve vitték ki a halottat a temetőbe: „Már elmégyek nagy örömbe, Paradicsomnak kertjébe. Hogyha itt el is kell válnunk Ott fent egymásra találunk!“ Kevés vigasz, de még az a Jó, hogy ennyi is jut egyáltalán ezeknek a nagyon sanyargatottaknak. A sír mellett, körül, csomóra gyűrődtek, aztán megint következik egy ének: „Nincs már szivem félelmében, Nézni sirom fenekére! Mert látom Jézus példájából, Mi lehet a holtak porából, Szűnjetek meg kétségeim: Változzatok félelmeim ... Reménységgé, örömökké, Mert nem alszom el örökké!“ Aztán hull a föld, göröngy dübörög, lapáttal lapogatják a hant oldalát, a hozzátartozók egyre jobban sírnak, zokognak, s egy paraszt, aki igen szép beszédű, és aki csakugyan szeretné megvigasztalni az ittmaradottakat, odalép a fejfa elé, leveszi a sipkát s hagyja, hogy kicsit izzadt haját hadd szűrje által a szél, és beszél. Vagyis prédikál. De mit s miről? Kiválogatja emlékezetéből mindazt a sok szép szót, reményt, amit amíg a papoknak lehetett prédikálni, azoktól hallott. Beígiojoso, ez a világhírű kalandor, spanyol származású gróf a reformáció felszámolását elég sikertelenül végezte eddig. A papok nem bírják sokáig a gyötrelmet, de a nép más. A nép az megint más. Szabó György református lelkipásztor eleinte kiszorult a híres Szent István Dómból egy deszkabarakba, majd onnan is tovább kellett csalogatni a híveket a városon kívülre, de ott se volt maradása, prédikált hát otthon, a lakását}, éjjel és nappal, felváltva. Kicsi a lakás és temérdek a református, úgy adták egymásnak Kosik József rajza a kilincset. Mindaddig, amíg Beígiojoso meg nem tudta. S ekkor pedig megbüntette Szabó Györgyöt ötezer forintokra. Iszonyú pénz ez, Szabó Györgynek nem ér annyit nemcsak az evilági egész élete, hanem a tűlvilági se. Dehát ezek az ilyenféle büntetések fejvesztés terhe mellett vettetnek ki, mit tehet ilyenkor egy megbüntetett? Kiváltképpen, ha egy szegény papról van szó? A pap semmit, de a hívek, azok igen. Olyan hirtelenséggel összeadták az ötezer forintot, mint amilyen gyorsan végig megyen á városon a hír, ami csaknem olyan gyors, mint a madár szárnya, vagy a szél. Ekkor aztán megkezdődött az egyéni meggyőződés. Vagyis az áttérités. Ha a nép ügy, akkor ő is úgy. Mármint Beígiojoso. Erek, patakok csörgedeztek aláfelé a hegyekből, ezeken deszkahíd, néhol bodonhíd, és a nap a deszkákat megszijja, nagy rések jelentkeznek a deszkák mellem. Kiválasztották az áttérítő papok az erre legalkalmasabb hidat, és környékét, itt építették fel az áttérítő alkalmatosságot, Az első a híd. Csomó asszonyt meztelenre vetkőztetni, és beléállítani őket a híd alá. Kétfelől a nyílást bedeszkázni és akkor merni, hordani a vizet a hídra és a hasadékon csorog le zuhanyozva amaz aszszonyokra. Tértek meg azonnal szeretett és eltévelyedett testvéreim? —- szónokol a pap. Mire fel zengőn felharsan a híd alatt az ének: „Öröködbe Uram, pogányok jöttek, És szent hajlékidat megfertőztették! Jeruzsálem városát elrontották És nagy kőrakásokra hányták. Szolgáidnak testek, Akik megölettek Adattak a hollóknak. Húsok Te szentidnek Ételül vettettek A mezei vadaknak!“ — Vizet! — adja ki a parancsot a főpap mérgesen. Dézsa merül, víz ömlik, s az ének belevész a sírásba és zokogásba. Odább, az Er partján hatalmas faoszlop áll s egy kar kinyúlik legfelül belőle, a kar végén csiga, a csigában kötél, s a kötél egyik végén fakalitka, a kalitkában riadt arcú, tébolyult szemű magános aszszony kucorog. Ez nem meztelen, arrul szó sincs, de nincsen más rajta, csak egy ingváli. Se pendely, se más. Fentebb, a parton odább hat vagy nyolc hónapos kisgyermeke fekszik a bölcsőben, de csiga nyekken, a szelíd, de hajlíthatatlan áttérítő plébános hosszú palástban lót-fut alá s fel, a csigához és vissza, megint oda, megint vissza. Valamit igazít még a kötélen és akkor megmarakolja istenesen s a kalitka csendesen merül a vizbe. Az aszszony sikoltozik, de a kalitka merül, harmadáig, derekáig, melléig, nyakáig, és ekkor már úgy teszen, mint a valamiből kiömlő víz, Bugyborékol. A papot elönti egy hallatlanul nagy, gyönyörűséges izgalom, szelid, tiszta beszédű pedig, de most hadar: — Visszatérsz édes Anyaszentegyházunk kebelébe, avagy nem? A nő mondaná már, hogy igen, de ka kinyitja a száját teleömlik vízzel, a sze-. me a bölcsőnek használt dagasztőteknőt nézi tébolyultan, a pap izgalma már nem izgalom. Egyetlen egy értelme lenne immáron az egész teremtett világnak: fulladni. Mindenkinek megtébolyodni és fulladni!. .. ladni... ladni... ladni... reszket az ina, és vacog a foga. — Emeld már fel, te marha! — rikolt a fő visszatérítő pap latinul és sietve jön erre és egy fütyköst lóbál. Kell ez a fütyi kös, Amelyik pap megbolondul, derékon sózza. A gyermek feisikolt és sír és sír, és a kalitka felröppén a vízből, mintha láthatatlan szárnya volna. 5 Odább három ember kucorog a gyepes gáton, két lábuk egy-egy kerék legalsó küllői közé kötve, két kezük a legfelső küllők közé, ha egy kicsit is eleresztik magukat, egyik erre gurul, a másik amarra, volt már olyan, amelyik egyszerűen belékarikázott a vízbe. Ogy csapta széjjel, mintha pusztán csak erre született volna. Gúzsba kötés, vagy egyszerűen csak kikötés, kötél feszül, lánc csörren, kerék ropog, van, akit egyszerűen csak korbácsolnak. S tart egész nap és kezdődik másnap ... ... A Szent Erzsébet Dómban megint latin nyelven mondják ezen idők alatt is a misét, a papok németek és ágrólszakadt rongy magyarok és szekerek jönnek a Dóm bejáratához, összekötözött kezű embereket, polgárokat, parasztokat hoznak és egyenként engedik be őket a templomba, és mire vége a misének, vagy áttérnek vissza a katolikus hitre és akkor felemelt fejjel, szabadon mehetnek haza, vagy amerre fővel esnek, de ha nem, egyenesen bújnak vissza a béklyóikba. S a város, az ősi város, régi és tegnapi családok, patríciusok, nemrég bevándoroltak, élnek, adnak-vesznek, házasodnak, munkálkodnak, a kereskedők kereskednek, a céhek végzik kötelességeiket, a vár tanácsurai csinálják azt és úgy, amint előírják a törvények, tanuljá, hogy ml a polgárok joga és kötelessége. Kiváltképpen akkor, ha netalántán ellenség tőrnd rá a városra. (Folytat jukj ff
