A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-06-20 / 25. szám
EGYAIMEl Ezen az estén korpacibére volt a vacsora, meg nyúlpaprikás, nem nagy gond Itt a kosztolás soha. Hol egy vagy két nyúl ugrál a hurokban, egy vaddisznó, vagy kettő kucorog a verem fenekén, és ügy pislognak felfelé, hogy megszánná őket a pogány. De ezek a vízimolnárféle emberek ... meg aztán általában a réti világ emberei ... Egyszóval, elég szótalan volt most a vacsora, csak az unokák marakodtak valamilyen cubákon. — Valami baj van, nagyapa, hogy így hallgat? — kérdezi az asszony. — Baj? Baj nincsen éppen, de... ezen a papon jár folyton az eszem ... — Van annak magához való esze. Ne törődlék vele. — Nem is ő. Hanem valaki más. Nem akarja vállalni a törököt, vagyis a felkelést, szentek összességének se. — A vízimolnár alig néhány éve reformált. Még nem szabadult meg végképpen a szentek özönétől. A felesége meg még most sem. fanyalogva mondja tehát: — Majd... kiparancsolja a mi Jó Istenünk. — Az, ki. De jó lenne segíteni neki . .•. Már lefekvéshez kászolódtak, amikor kiáltás hallott odaátról: — Révész! Révész! Révész! Háromszor. Mert hiszen háromból áll a szentháromság, meg aztán ... háromszor iszik a magyar. Kifelé hallgatóznak megannyian, valameddig csönd, aztán a kiáltás felharsan megint. De nem úgy. mintha valaki mögött égne az út, vagy hogy valaki a vízbe akarna fulladni, hanem úgy, hogy ha pedig rév nincs, úgy az a valaki gyalog is által Jön a Berettyón. — Teringette... KI az már megint? Eredj csak, nézzed — szól a vejének. Az keveset szöszmötöl, aztán kilép az estébe. A csáklya két vesszőgúzsba van dugva az eresz alatt odább, kiakasztja, vállára veti és ballag elfelé. — Ne menjek én is? — szól ki utána az apósa. — Nem, nem, minek? Pihenjék csak... Czégény keveset szamuklái még, de csak nem tud nyugodni, kimegyen a ház elébe. A komp felé hallgatózik, s közben nézegeti a csillagos eget. Az égbolt úgy feszül a malom s a táj felett, mintha a békesség soha, soha ki nem fogyna alóla. Az ember éppen olyan, mint az ég, egy csillag, még egy, még egy ... és végre is annyi benne a gondolat, mint a tengerben a víz. A csillag az égen, de minden gondolatban ott vibrál, hogy végre béke van a törökkel, de annál nagyobb baj a némettel ... És Köteles Áron, a pap és a nép és Bocskai nem akar kardot rántani, és a magyar nemzet... De a vő előbukkan másod magával sötét lombok alól. S csak nézi őket, nézi.- — Ö, te, hát... ki ez, mi ez? Á vő szétteríti a kezét, aztán leejti. — ö, tudja. Még tán ő se. Mert sír. A molnár közelebb lép s látja, hogy az idegen reszket, mint a nyárfalevél. S csendesen zokog. Azt látja, hogy fiatal nő. • — Hát beszélj mán, mi a baj?! Bántott valaki? — Igen ... s-- A török? — Nem, dehogy, hanem a német... — A német? Hát... hova való vagy te, hogy a német? — Várad alá. Püspökibe. Kocsmárosné vagyok én ott, csakhogy... még lány vagyok, aztán ... engem is elkaptak az áttérítő papok, de ... én református vagyok, aztán... ki látott már katolikus kocsmárost? A vízimolnár vigyorog. — Hát az igaz, hallod, dehát... hogy kerültél le erre? — Én nagyon megijedtem, mert... nagyon kínoztak, aztán ... aztán én nem is megyek többet vissza, mert... szóval... lejöttem egy bajomi lókupec szekerével, de itt meg a török van, aztán nekem nincsen semmiféle útlevelem, aztán... — most már sír szabályszerűen, mint amikor megered az eső. Czégény Albertben felvillan valami, mint egy ismeretlen, lángoló karc, ennek a lánynak vagy minek a múltja. Még tán ő se tudja, hogy micsoda gyötrelem kergette le ide a tájra. Mit élt át ez? Mit szenvedett? De még ez! Hanem mennyi bort kimért, mennyi pénzt felváltott, meg aztán .. . azok a pénzes csiszárok, mesterek, kereskedők . . . — Van neked ott valakid, he? — Hogyne. Édesapám. De ő volt a kocsmáros, én csak segítettem, de... ő már áttért, de meg is halt. — Meghalt? — Meg. Mert mikor víz alá merítették, elszakadt az ócska kötél. Kihúzták, még élt, akkor meggyóntatták, és meghalt. — Most már hangosan sír, hogy kezd felzendülni az éjszaka. Czégény Albert csak nézi a lányt, nézi és igen gyorsan vált az esze. Ogy látszik, hogy nem csúnya portéka, sőt igen szép, nem hiszi, hogy ennyire meg tudná szépíteni a csillagos éjszaka, és ... hátha az Isten küldte ide, hogy.. . segítsen csak valamit, amit tud? De mit tudhatna vajon? Tanúbizonyságnak jő a németek ellen, de tanúbizonyságnál több kell, sokkal több kell, aha! Ez lesz az! Valami eszébe jutott, amitől csaknem olyan derűs lett az arca, mint fejük felett a csillagos ég. Megfogja a kezét. — Gyere. Pihend ki magadat nálunk, aztán... ha jól kialszod magadat, reggel beviszlek a faluba a paphoz, ő majd útba igazit. Ű majd elintézi a többit. Lelkes em-“ bér, fiatal ember, aztán ... a falubeli emberek is igen jó emberek. A német? Nahát aztán majd visszaadjuk mink a németnek! Na, gyere! — és bemennek. Reggeli harangozáskor még széltére ragyogó harmat lepte a kerteket, mezőket, réteket, és a mohával benőtt háztetőket. Tárgvak, fák, növények, minden, minden ragvogott a fényben. Sárga Gyuri, a harangozó hol egyik, hol 12 másik kezével rángatta a kötelet, s a harang kongott, bongott, csengett, aszerint, amint az ütő elé akadt a foszlott, szakadozott bőrdarab. Csinos János, az adószedő még nem szólt, hogy a harang nyelvét újra be kell kötni, borítani. Ű pedig be nem köti addig, amíg nem mondja. De hátha egyáltalán nem is mondja? Igen sok és jő dolgot tisztázott már immár a törökkel való békesség, de még sokkal izgalmasabbak azok, amiket nem tisztázott. Amik a töröknek egyáltalán nem is számítanak, de annál inkább számítanak a magyaroknak. Dehát, ez a béke sem olyan béke, hogy írásba foglalták volna, hogy mit lehet és mit nem lehet, hanem olyan béke, amiből nincsen leírva egyáltalán semmi, de semmi, csak a török ezt engedi, ezt még nem engedi, de ezeket se mondja meg, hanem meg kell próbálni és majd csak kisikeredik belőle valami. Húzza hát a harangot, húzza. Most már csak elvétve pukkan siketen, amikór még elé akad az ütőnek egy foszlányos darab. De egyszercsak az is lehull és a harang most már zeng, bong, hangjával megtelik az egész falu, sőt kiszőródik a kertekre, mezőkre, földekre. Köteles Áron, a pap és amíg más nem kerül, iskolamester, tizennégy nagyobbacska fiúgyermekkel megyen bé a templomija. Két gyermekágyból szabadult fiatalasszony van odabent, ott ülnek a leghátujsó lócán, mint ahogy szoktak az ilyen asszonyok, és csak ülnek és csak nézik a katedrát. Elég szép katedra. Diófából faragta az öreg Czifra Béni. Mikor készen lett, az öreg meg is halt. Nagy baj, de amíg ez a katedra lesz, az öregnek is mindig él az egyre szépülő emlékezete, mivel fel van írva vésett betűkkel a neve. Mégpedig úgy, hogy mindenki lássa, olvassa. Aki csak tud olvasni, persze. Ez is valami. Sőt, a legtöbb, amit falusi ember az élettől kaphat. A két asszony tehát most is az öreg nevét nézi, amit felvéstek szép, cikornyás betűkkel. (Ezt meg Varjú Imre véste, aki a fejfákra szokta felvésni a megholtak nevét.) Viszont a pap is mindig ezt látja meg legelőbb, mikor bejön és elolvassa vagy akarja, vagy se, megint és megint. De mostanában leginkább kétszer is elolvassa. Mintha segítséget kérne tőle. Hogy ne csak a saját nevét vésse rá a katedrára, hanem azt is, hogy miként prédikáljon, mit prédikáljon, hogy jó legyék. Hogy a kecske is jól lakjon, a káposzta is megmaradjon. Vagyis, a törököt se kelljen az ő szivükhöz közelebb hozni, de Bocskainak is segíteni. Lenne a török ott, ahol van, ott borulna rá a gyehenna. Na de, a falu, meg aztán Bocskai... Milyen jó is lenne, ha az egész teremtett világon csak magyarok élnének, mennyivel könynyebb lenne a papi ember dolga! Igaz viszont, hogy akkor Kálvin János atyánk meg se született volna. Van mire gondolnia bezzeg. Még egy kicsit sok is. Ráadásul valami szívhez szóló beszédet kell mondania emez asszonyoknak, hiszen, ha valaki megérdemli, ezek megérdemlik, mert íme, szivük alól megint két magyarnak az élete lobbant belé a világba. A törökkel, persze, a túlvilág kecsegtetésével egyáltalán nem versenyezhet, de abban, hogy török-e, avagy magyar válaki, abban igen. Szívhez szólóan beszél hát, mert nyilvánvaló, hogy ha jól beszél, az egész falunak beszél, mert ez a két asszony úgy széjjel viszi, hogy abban hiba nincs. Egy kicsit hosszan is beszélt, és ahogy mondja a Miatyánkot, a prédikáció végén. Sárga Gyuri, a harangozó bekukkant az oldalajtón, amelyiken a férfiak járnak be, és jobb kezének mutatóujját begörbítve hívogatóan integet. A pap ránéz, aztán mondja az Áment, aztán lejön a szószékről, aztán kimegyen egyenest.
