A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-06-13 / 24. szám
lanatig haügatnaK, aztán egyszerre beszélnek, de hogy mit, nem lehet érteni egyáltalán. Czégény Albert vízimolnár és révész mostanában egyre többet jár emberek között, hol Bajonfba megyen bé, hol pediglen Zsákára. Nem gyalog csámborog természetesen, hanem által viszi a kompon a lovát és uzsgyé! Zabla csörren, a ló horpasza öblöget, néhol nádpih csapódik, s itt eltűnik, amott felbukkan megint. De ez csak Bajom felé van így. Zsákára nyíltabb és tisztább az út. Kiváltképpen ezidén, mivel eléggé száraz volt a nyár. Hírekért megyen s híreket viszen, hiszen nemcsak emberek és asszonyok és gyermekek és hajdúk és törökök és tőzsérek és másmilyen emberek kelnek által a kompon oda és vissza, hanem maga az élő, eleven történelem. Az emberi világ történelme árad megint és megint a Berettyón, a Körösön, a Tiszán, a Dunán és minden vizen és minden folyón. Sok itt a folyó, sok a patak, az ér, a medere, talán azért nem lehet soha ezen a földön tartós nyugalom. Ha egyszer lecsitul, valameddig olyan nagy és kavargó a békesség, de egyszercsak megáradnak a folyók, az eredk megtelnek, egyik ember a másiknak csak által kiabálhat, ha rokon is, ha barát is, ha ellenség is, és kezdődik a civakodás megint. Czégény Albert, révész és vízimolnár úgy él itten a vizek közepén, hogy egyaránt hallja, hogy mit mond az innenső part és mit mond a túlsó part. Világos, hogy az innenső part a magyarok és a túlsó part Bajom, vagyis az alajbég, tehát a török. Mert maga a falu, mint ősrégi Bajom, az az innenső part szíve verésében él, ha itt megszűnne dobbanni a szív, az övé is megszűnne. Czégény Albert ma délután Bajomban volt, nemcsak a falubeliekkel, vagy éppen Thönkőy Balázs nemesemberrel és kovácsmesterrel beszélt, hanem a várbeliekkel is, sőt magával Dzsemil Burmán alajbéggel is, aki azt mondta, hogy még ő maga, szeszerint mély is segít a magyaroknak, ha szükség lesz rá, katonát is ad. Segítsen ezt megmagyarázni a népnek, meg aztán a tanácsbelieknek, de jó lenne, ha maga Bocskai is tudna erről... necsak a magas Porta izeneteit hallja, hanem hallja meg magát az itteni török hadak szavát is. A minap Zsákán volt, délelőtt meg Bajomban volt, s ráadásul Pethő János most ment el innen alig fél órája. Hogy mindenáron a felkelés mellé kell állítani a papot. De hogy, mint? Hiszen rettenetesen erős, makacs ember, de majd csak kitalál holnapra valamit. Most tehát van min gondolkozni. Gondolkozik is erősen, hogy: „Ez a pap, hm.“ Meg igy a pap, meg úgy a pap, papok nélkül nincsen idvesség, ami rendben is van, de nincs ideát se valami nagy nyugalom. Na jő, majd bemegyen holnap Zsákára megint és ő maga is beszél a pappal. Ha nem boldogul, azon lesz, hogy hozzanak a hívek, de inkább küldjenek a fentiek még egy papot. Utóvégre van olyan falu, amelyikben két pap van, méghozzá egyazon hiten, csakhogy más elven. Aztán majd elrendezi köztük a dolgot a szuperintendencia .. . Vagyis a szuperintendens ... azaz a püspök__De Bocskait rá kell bírni a felkelésre, aki feláldotta! Lemenőben van a nap, halk, derűs fénye felvetül a gyérült lombú fák alatt, között, s nézi a naplementét és gondolkodik a tennivalók sokaságán és gyorsaságán. A malom ajtaja nyitva, mégpedig mind a két szárnyra, s a kő vidáman duruzsol odabent. A víz csattog, zubog, loccsan a keréken, két kis ló vallatja a saroglyát odébb, s három paraszt áll kicsit idébb egymással szemben. Mindháromnak hátra van téve a keze és egy közülük igen rövid szárú pipából pipál. De ezek nem zsákaiak, hanem orodiak. — Még jól bodorodik az, hé! — mondja neki az egyik. — Jól, mert... jól esik. Ma kint vagyok a rétben, vagy a mezőn, hát ott kedvemre pipálhatok. És ha rágyújtok, olyan jó kedvem kerekedik, hogy jókedvemben seggbe tudnám rúgni a papot. A másik kettő nevet. Aztán az egyik kiváltképpen annyira röhög, hogy fuldoklik. — Miért haragszik kend a papra olyan nagyon? Azért, mert... ezelőtt mindig a török ellen prédikált, de a múlt vasárnap aztán meg mit mondott? Csuda, hogy bele nem esik a fene. — Ne káromkodjék kend... — Én? Hogyne káromkodnék, mikor miket prédikál? Miért nem voltatok tik is ott, hogy hallottátok volna? =-• Hát... nem értünk rá. De mit prédikált? — Hát azt, hogy... szeressétek még az ellenségeiteket is. Hát hallott már ilyen a világ? Hiszen a mi ellenségünk a török, hát azt is szeressük? Milyen pap az, aki azt kívánja a magyartól, hogy szeresse a törököt? — Na, ne beszéljen kend össze-vissza, hiszen... a török még csak nem is ellenség, hanem farkas, amit agyon kell verni — mondja a másik. Ellenben a harmadik már egészen másként beszél. — Bolond lyukból, bolond szél fú! Miket beszélnek itt kendtek össze vissza? Hogy ki az ellenségünk, azt már csak a nagyon jóisten tudja, a pap pedig ő szent felségének a szolgája, az az igaz tehát, amit a pap mond. Ámen. A másik kettő hallgat valameddig, a pipás ember egyszercsak azt mondja: — Ha így van, hát akkor... én benne vagyok ... De ... akkor ki hát a mi ellenségünk? Vagy még ellenségünk sincsen már egyáltalán? Az okos ember is méregbe jön egyszer, Bem csak a bolond: Hát a német az ellenségünk, te marha, hát hogy nem éred fel ésszel? — Ha a német, hát akkor... legyen a német. De legalább tudjuk mihez tartani magunkat. Hogy a tering faija fel valamennyit. Czégény Albert egyre élesebb füllel hallgatódzik. Lámcsak, egészen rendes papok is vannak a környéken, nemcsak olyanok, mint az a csavarteszű góbé. Aki mindenben mindig valami agyafúrt módon spekulál. Valamit kitalálni, valami varázsigét keresni, amivel a rendes útra lehetne téríteni a papot, de «mivel? Ez itt a kérdés. 0 pedig, már mint Czégény Albert, nem igazi vízimolnár, ha ezt az igét ki nem találja. — Hun van mán kend? Nem hallja, hogy lejárta mán? — kiált a felesége a malomból, ahonnan a kis csengő, ami a bodon üriilését jelzi, cseng és cseng, olyan szelíd, kedves csengéssel, mint aminővel az idveziilt telkeknek csengetnek a római hitű vallásban. A molnár szalad be, a három paraszt is széjjelugrik, de csak a második emberét járta le, hátra van még a harmadiké, a pipás emberé. Amazt zsákba merik, emezt felöntik, lehet még a malom előtt beszélgetni egy sort. Mint ahogyan a molnár is töprenghet még tovább a világ és a papok állapotán. Arra gondol, miközben, a vállát a malom-ajtó félfának veti, hogy Réthy Balázs volt az igazi pap. Ha az lenne mostan itt, nem is lenne semmi baj. A népek kiállanának a nemzet ügye mellé egyszálig. De hát ez többé pap nem lehet, mert mit is csinálna Bocskai a kereki várban nélküle? Emezt kell tehát megokosítani... Mert ahol a pap, ott van a falu ... Ez tehát így töpreng, hanem mivel öszsze kell hogy várják egymást, hiszen egy szekér hozta az őrőlnivalót, a pipás ember szekere, hát folytatják ott, ahol elhagyták. Vagyis egy rágyújt, s néz a másik kettővel szembe, egyszer így, aztán meg úgy. S a füst bodorodik az alkonyatban. — Énelőttem szívhatja kend, de nem fél kend, hogy valaki befújja? — Mért félnék? — Mért, az ördögbe! Mert hát tiltja a pipát a törvény. —' Milyen törvény az, ami azt tiltja, ami jó? — Igaza van kendnek... — mondja a harmadik és a gatyakorc mögül pipát ránt elő, a kebeléből meg kovát, taplót markol, csihol, megforgatja, rágyújt és úgy szíjjá a füstöt, hogy kétfelől mélyen belyukad az orcája. Éjszakához készülődik a ház, a malom környéke, a közeli és távoli vízi világ, mikorra a fák alatt haránt sütött által a nyugtához érkezett nap. A kis csengettyű jelezte megint, hogy lejárt, lejárt, lejárt; a parasztok megint széjjel rebbennek, a lovak felvetik fejüket, a bodon oldalán a kalapács koppan, majd a szitán kopogtat végig, egy paraszt szaporán kaparja öszsze a lisztet, kint madarak vijjognak, árnyak libbennek tova a vizek fölött és itt is, amott is sodrára hullámzik a sás. A nád, az nem. A nád csak zenél, valami egészen lágy és puha és szinte fénylősen szelíd hangon zenél. A pitarban mécs lobban, s a szekér lassan kifordul a malomtól az útra. Alatta feldübörög a híd, aztán csak lassú kotyogása hallik, távolodón, egyre távolodón, elébb mintha fényes sávot vágott volna, hogy aztán utána annál sötétebben fojjon össze az út. (Folytatjuk) 13
