A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-06-13 / 24. szám
KONSZTANTYIN ^ | . • I ,r PAUSZTOVSZKIJ Nasztya, a csipkevero Éjszaka zivatar verte fel az Ala-Tau hegység némaságát. A mennydörgéstől megriadva, óriási zöld szöcske ugrott fel a kórház ablakába, és telepedett a csipkefüggönyre. Az egyik sebesült, Rudnyev hadnagy, fölemelkedett fekvőhelyén, és sokáig bámulta a szöcskét meg a függönyt. A villámlás átható, kékes fényében felvillant a csipke bonyolult rajza: dús rózsabokrok közt apró kakasok. Eljött a reggel. Az ablak előtt még mindig sárga, zivataros felhők füstölögtek, de a hegycsúcsok fölött ikerszivárvány ívelt. A bazsarózsa nedves virágai izzó parázsként égtek az ablakpárkányon. Forróság fojtogatta a levegőt; a nedves sziklákról pára szállott fel; a szakadékban zúgva szökkent kőről köre a patak. — Ez már Ázsia? — sóhajtotf fel Rudnyev. — De ez a csipke itt a függönyön, ez a mi vidékünkről származik: északról. Talán éppen a szépséges Násztya kezemunkája. — Honnan gondolja? Rudnyev elmosolyodott. —' A csipke eszembe juttatott egy történetet, amely az én ütegemnél esett meg Leningrádnál. — És elbeszélte nekem a történetet. Ezerkilencszáznegyven nyarán Balasov, egy leningrádi festő, elutazott pihenni és dolgozni Oroszország lakatlan, puszta, északi vidékére. Az első kicsiny faluban, amely megtetszett neki, Balasov leszállt az öreg folyami hajócskáról, és megtelepedett a falusi tanító házában. Ebben a faluban lakott atyjával, az öreg erdőőrrel, a kis Násztya, aki az egész vidéken híres volt szépségéről, meg a csipkekészítésben való ügyességéről. Hallgatag, szürke szemű, fiatal leány volt Násztya, mint általában mifelénk északon a leányok. Egyszer vadászat közben Násztya édesapja elővigyázatlanul megsebesítette Balasovot: a mellébe lőtt. Úgy vitték haza a tanító házába, ahol lakott. Az öreg, aki vigasztalhatatlan volt a baleset miatt, elküldte Násztyát, hogy ápolja BalasovoL Násztya felépüléséig ápolta a sebesültet, és a beteg iránt való sajnálkozásból megszületett első, szűzies szerelme. De érzését olyan szemérmesen nyilvánította, hogy Balasov nem vett észre semmit. Balasovnak Leningrádban felesége élt, de ott a faluban soha sem beszélt róla, még Násztyának sem, és így mindenki meg volt győződve róla, hogy Balasov legényember. Amint sebe begyógyult, Balasov visszautazott Leningrádba. Elutazása előtt hivatlanul meglátogatta Násztyát, megköszönte gondoskodását, és ajándékot vitt neki, Násztya az ajándékot elfogadta. Balasov első ízben járt északon. Nem ismerte a helyi szokásokat. Nem tudta, hogy a férfi, aki hívatlanul látogat meg egy leányt otthonában és ajándékot visz neki, jegyesének számít — ha ajándékát elfogadták. Mert északon csak így vallanak szerelmet. Násztya félénken megkérdezte Balasovtól, mikor jön vissza hozzá Leningrádból. Balasov mit sem sejtve, tréfásan megígérte, hogy hamarosan visszatér. Aztán elutazott, és Násztya visszavárta. Elmúlt a napsugaras nyár, eltelt az esős, szomorú ősz, és Balasov nem tért vissza. A leány örömteli izgalmát, boldog várakozását lassanként nyugtalanság váltotta fel, majd szégyen, kétségbeesés. Már az egész falu suttogta, hogy Násztyát elhagyta a vőlegénye. De Násztya nem hitt a szóbeszédnek. Meg volt róla győződve, hogy Balasovot szerencsétlenség érte. A tavasz csak új gyötrelmeket hozott Násztya számára. Későn érkezett, sokáig tartott. A folyók megáradtak és semmiképp sem akartfdc visszatérni medrükbe. Június lett, mire az első hajó — meg sem állva — elúszott a falucska mellett. Násztya elhatározta, hogy édesapja tudta nélkül Leningrádba szökik, és megkeresi jegyesét. Éjszaka indult el szülőfalujából. Két nap múlva érkezett el a vasúti állomáshoz, és ott tudta meg, hogy aznap reggel tört ki a háború. Az óriási, hangyabolyként nyüzsgő országon át a kis parasztlány, aki még soha életében nem látott vonatot, elvergödött Leningrádig és felkutatta Balasov lakását. MARTH GYÖRGY RAJZA Balasov felesége nyitott neki ajtót — sovány, vörös hajú asszony pizsamában, ajka között égő cigarettával. Dermesztő értetlenséggel szemlélte Násztyát: — Balasov nincs itthon — mondotta. — Kiment a frontra. Leningrád alá. — A vörös hajú asszony gyanakodva és némi gúnnyal nézte a csinos falusi libuskát: vajon nem ő volt-e az oka Balasov elhidegülésének? Násztya tehát megtudta az igazat: Balasov nős. Tehát becsapta őt, kinevette szerelmét. Násztya félt a rikácsoló, kifestett asszonytól. Félt a városi lakásban, a poros selyemdíványok között, ahol szakadatlanul csengett a telefon. Elmenekült. Kétségbeesetten járta a nagyvárost, amely most felfegyverzett várhoz vagy táborhoz vált hasonlóvá. Nem vette észre a légelhárítő ágyúkat a tereken, a homokzsákok mögé rejtett szobrokat, a százados fákat az árnyas parkokban, a tiszteletet parancsoló hatalmas épületeket. Majd a Néva partjára ért. A folyó fekete vize a gránit rakpart magasságában hömpölygött. Itt, ebben a vízben talán megszabadulhat elviselhetetlen sérelmétől és egyúttal szerelmétől is! Lassan leoldozta ócska fejkendőjét, amelyet még édesanyjától kapott ajándékba, és a vasrácsra akasztotta. Megigazította nehéz hajfonatát és egyik lábát átvetette a korláton. Ekkor valaki megragadta a kezét. Násztya megfordult: sovány férfi állt mögötte, hóna alatt padlókefék, munkásruháján sárga festékfoltok. — Hogy is gondolhatott erre ilyen időkben, maga kis bolond! Ez az ember — név szerint Trofimov padlótisztító és takarító — elvitte magával Násztyát és rábízta feleségére, aki liftkezelő volt, zajos, határozott asszony és férfigyűlölő. Trofimovék gondját viselték. Sokáig feküdt betegen kicsiny kamrájukban, Trofimovnétól tudta meg Násztya, hogy Balasov semmiben sem hibás, senki sem köteles ismerni az északi emberek szokásait, és csak az ilyen „mafla“, mint Násztya, szerethet bele ész nélkül az első jöttmentbe. Az asszony szidta Násztyát, mint a bokrot, Násztya pedig boldog volt. Boldog volt, hogy Balasov nem csapta őt be, és reménykedett benne, hogy valamikor még viszontlátja a festőt. Trofimovot később behívták katonának, az asszony egyedül maradt Násztyával. Amikor a leány felépült, az asszony beíratta őt egy ápolónő-tanfolyamra. Az orvosok, Násztya oktatói, elámultak, milyen nagyszerűen tud kötözni ügyes, erős, finom ujjaival. •— Hiszen csipkeverő vagyok — mondta a leány, szinte mentegetőzve. Lassan eltelt a tél, Leningrád ostroma, a rettenetes éjszakák, szakadatlan ágyúdörgésükkel. Násztya befejezte a tanfolyamot, napról napra várta, hogy a frontra irányítsák és éjszakánként Balasovra gondolt meg öreg apjára, aki bizonyára élete végéig se fogja megérteni, hogy leánya miért szökött meg tőle titokban, éjnek idején. Szidalmazni nem fogja érte, mindent megbocsát, de megérteni nem tudja. Tavasszal Násztyát végre kiküldték a frontra, Leningrád alá. Elpusztított parkokban, romok között, ágyútűzben fedezékben, ütegnél, erdőben és mezőkön — mindenfelé Balasovot kereste, mindenkinél utána kérdezősködött. A padlőtisztítóval, Trofimovval is összeakadt Násztya, és a vidám beszédes fickó elmesélte bajtársainak a leány történetét, aki a messzi északról jött és a fronton keresi szerelmesét. És a történetnek híre ment, egyre nőtt, terjedt, szinte legendává magasztosult. Csapatról csapatra, szájról szájra járt, motorkerékpárosok, sofőrök, szanitécek, öszszekötők terjesztették, amíg a front legtávolabbi részébe is eljutott. A katonák irigyelték az ismeretlen férfit, akit ilyen szerelemmel keres egy leány, és valamennyien összehasonlították saját kedvesükkel. Hiszen mindegyiknek volt otthon valakije, akinek emlékét őrizte szívében. Egymásnak mesélték a messze észak leányának történetét, képzelőerejükkel kiszínézték, megváltoztatták a történet egyes részleteit. Mindegyik megesküdött, hogy Násztya az ő vidékükről való. Az ukránok magukénak tekintették, de magukénak tekintették őt a szibériaiak, a rjazanyiak es de még 10
