A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-06-06 / 23. szám
megyünk is mán befelé a tanácshoz. Mehetünk, Ferenc? — Mehetünk. Majd... még kint is beszélgetünk. — Búcsúzkodnak, mennek, de Pethő János még vissza szól: — Lehet, hogy még én Jövök, de lehet, hogy Czégény Albert, a malmos Jön... — választ se vár, mennek. Cseppentő Is lóháton jött ki, de csak úgy a szőrénszálán és egymás mellett ügetnek elfelé az út két oldalán. Tizenkét tagja van a tanácsnak és együtt voltak már mindannyian. A főbíró meg a törvénybíró, a négy esküdt, aztán a pap, a borbíró, székbíró, árvagyám, az adószedő, aki már csak hivatalból is inkább törökpárti, vagyis hatalompárti, mint falupárti. Tudják, hogy most fontosabb dolgokról lesz szó, mint a múltkor, így jó előre összejöttek és csak ülnek, az utca felé hallgatóznak, és mindannyiszor élénkebben pislognak, amikor egy-egy árny átsuhan az ablakantorján. De beszélgetni? Azt nem. Legfeljebb hol egyik, hol másik böffent egy-egv szót merőben közömbös dolgokról. Egyszer aztán lovak trappolása hallik, de ez is bekavarodik az udvarra. Pillanatig még csend, az ajtó nyílik, bejön Pethő János meg Cseppentő Ferenc. — Jónapot aggyék az Isten! — köszön Pethő János. — Ni—ni... Pethő János uram! Bárcsak hoztak volna egy kis Jőnapotl — Itt van. Meg van. Most hoztuk ^ mondja Pethő János egyszerűen. — Igazán? =- Igazán, igazán. Mi mást hozhattunk volna? Hoztunk már éppen elég rosszat. — Hát bizony. De tessék, üljetek le kigyelmetek. Kosik József rajza — Köszönjük... — S leülnek, úgy néznek egymással farkasszemet. — Nahát... ki vele. Mi az a jó? —i mondja a bíró. — A béke. Béke van végre. — Az csakugyan jó, ha igaz. Itt, mifelénk van béke, vagy pediglen ... mindenütt? — Mindenütt, ahol törökök és magyarok laknak. — Törökök? Igen, hiszen ... ide is hazaeresztette a négy embert, mint általában mindenüvé, tehát ebből is látnivaló. — Igen, igen, hazaengedte tagadhatatlan, de... miért vitte el? Azt mondja meg valaki, hogy miért? ^ Azért, hogy legyen kit hazaengedni! — mondja egy ember. — Ne beszéljenek kigyelmedék bolondokat, hiszen... ki a csoda ütött a ladányi vásárra, ők, vagy más? *= Hiszen, ha minden vásárütés miatt összeszedte volna akiket csak akart, akkor most mink se üldögélnénk itten, Pethő János uram! — Igaz, de ... mi mást tehettünk volna? Miért nem fért meg a bőrében? Miért nincsen otthon? Hiszen neki is van otthona, mert... akinek istene van, annak hazája is van, vagy... az ő istenük az amolyan hazátlan isten? Erre válaszolj, Pethő János uram! — Hát hiszen... pontosan erről van szó. — Miről? — Hát hogy — ahhoz, hogy így legyen, béke kell. A békéhez pedig egyesség kell. Az egyességhez józan ész kell, bíró uram! — Nem árt az, ha... néha egy kicsit elbódorog az embernek az esze, na de... mi van hát akkor? — Béke! Mondtam már. De hiszen... hallottak már egyetmást róla. A múltkor is szóba került. — Hogyne hallottuk volna. Hallottuk hát. — Hát akkor magyarán. Barátságban a törökkel, és szemben a némettel, mint ellenséggel. Erről van szó. Mindenki hallgat, senki nem néz rá se Pethő Jánosra, se a másikra, csak úgy néznek az emberek, szinte sehova. Hátha a semmiben jobban meglátszik az annyira összekuszálódott világ? — Nem értjük mink ezt, Pethő János! mondja a bíró zordul. — Én elhiszem, hiszen... én se értettem eleinte, és de aztán a józan eszemre bíztam a dolgot, az megmagyarázta! “ s ujjaival a homlokát kocogtatja. — Akkor hát magyarázza meg nekünk is! — Igen. Azt akarom. Mára úgy alakult á helyzetünk, hogy... ha nem próbálunk valamit csinálni, akkor egy-kettőre úgy kiszórnak bennünket a németek, mint a szemetet. Ä török nem, csak a német? — Tegnap, azaz hogy... pár esztendővel ezelőtt a török, most meg a német. Hiszen, tudják ezt maguk, bíró uram! — Tudni tudjuk, csakhogy nem értjük. — Én se értem, de mégis így van. = Hej... ha az olyan könnyen menne. Hogy úgy váltsa az ember a népek eszét, mint a ... amikor hajtom a lovat a szekérben, hogy most egyszer ide ne! Azután meg... tüled ne! Vagy az ökörnek, hogy egyszer hajsza, egyszer csá ... — Mindent meg lehet a néppel értetni, ha saját nyelvén szólnak hozzá, bíró uram. Ä bíró keveset hallgat. Megmozgolódttí a széken, kicsit előbbre ül. — Jó. De... azt mondd meg csak nekem, ecsém, hogy... mit jelent az, hogy mink most kimondjuk azt, hogy éljen a török, haljon a német? — Először is... az isten hagyja, ha a török mind egy szálig felfordul is, azután meg... ha itt mink a falu, meg a rétség meg a Bajom, meg az egész Hészek azt mondják, hogy... kaszára, vasvillára, pusztuljon a német, akkor Bocskai rögtön kardot ránt és ő lesz a vezérünk. — És ha vezérünk lesz? — Akkor úgy beleszórja a németet a szélbe, vagy a semmibe, mint ahogy a Szinán negyvenezer törökjét beleszórta a Dunába néhány esztendeje. Ez már olyan érv, hogy a bíró nem tud ellene mondani semmit. De még jó, hogy itt van a pap, ez már okos ember, tanult ember. — Ehhez mit szól, tiszteletes uram? — fordul oda hozzá. Köteles Áron, a pap, elég okos ember, akinek nem kell a szomszédba menni egy kis bölcsességért. S már mondja is, mintha csak a levegőből kapkodná el a mondanivalókat. —- Hiszen, ez rendben is van. De .. .se a barátság, se a háborúság nem mirajtunk áll. Ami ezen a földön történt a mohácsi csata óta, az mind őrajtuk állt. Ha ők azt parancsolták, hogy pofa be vagyis hogy kuss, hát mi olyan csendességben éltünk, mint a csík a pocsolyában. Feltéve persze; ha néha meg nem vesztünk, mert akkor aztán... dehát, tudják azt kegyelmetek jól, hogy miről van szó. De gondolom, hogy__ Pethő János uram valami mást is akar mondani. De remélem nem azt, hogy ezentúl szeressük a törököt? Mert törököt szeretni, az valami olyan, mint... mondjuk, a szendivét enni retekkel, vagy a káposztát lekvárral, vagv még ezeknél is amolyanabb. — Nem, én nem azt akarom mondani. Én csak azt akarom mondani, és azt is mondom, hogy ha most az ezegyszer nem vesszük elő a jobbik eszünket, úgy leseper innen bennünket a német, hogy hírünk se marad. Vagy nem tudnának kigyelmedék arról semmit, hogy mi történik édes véreinkkel a királyi földeken? De nemcsak ott. hanem mindez de még vadabb formákban már az erdélyi részekre is átcsapott. Sokan török földre menekültek, és a Portán próbálnak valami segítséget kapni, de ebben nincs és nem is lesz köszönet. Ellenben ... segítsünk magunkon, akkor... a török is, meg az isten is segíthet valamit. — Segítünk, de mit tegyünk mást? Elfogadtuk, amit a török ajándékozott, törökbúzát, miegymást, de ... én megmondom őszintén, az a gyanúm, hogy azért adja mindezeket, hogy gyarapodjunk, aztán hogy több adót tudjon beszedni rajtunk. — Ezt megint a pap mondta. Aki, dacára, hogy fiatal ember, de mégis tud már egyet s mást a világról. Erdélyi származék, ott is tanulta a teológiát, csavaros esze van, az biztos. De olyan csavaros, hogy néha még ő maga is alig tudja nyomon követni. — Akkor is ott leszünk mink, mert mSy hol nem is igen lehetünk. De mindig csinálni, mindig próbálni, még akkoj is, ha úgy érződik, hogy lehetetlen. — Szóval... szeressük a törököt... — mondja a pap révet egen. Folytatjuk 13
