A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-05-30 / 22. szám
1. P. Miscsenko, eíredet, aki megszervezte VI all»» elfogását 2. — Tábornok úr, — szólítottam meg az amerikait, — útközben önökhöz az erdőben németeket vettünk észre. Fel vannak fegyverezve ős őrség nélkül Járnak-kelnek. Miért nem fegyverezték le őket? — Mi a csodának, kedves tábornok úr, — nevetett az amerikai, maguk már szétverték őket, ellenünk meg nem fognak harcolni. A maguk zónájába erőszakkal sem hajthatnánk Őket, a nyugati semleges államok sem kíváncsiak rájuk, én meg már megúntam a velük való huzavonát. Felőlem^ mászkálhatnak. A mi számunkra nem ; veszedelmesek. Elhatároztam, hogy felteszem a döntő kérdést. — Ügy láttam, hogy a németekkel együtt néhányan a mi árulóink közül is átlépték a demarkációs vonalat. Az amerikai szeme megrebbent, de én úgy tettem, mintha nem vettem volna észre. — Mit szándékoznak velük kezdeni. Lefegyverzlk őket? Vagy ml fegyverezzük le? Az amerikai merev tekintetet vetett rám, majd így szólt: — Tábornok úr, a mi dolgunk az, hogy nem katonai kérdéseket oldjunk meg? Elvégre katonák vagyunk, nem? Maguknak is megvannak a maguk árulói, nekünk is a mieink. Foglalkozzanak velük az illetékesek ... Kóstolja meg ezt a bort, tábornok úr. Kitűnő ... Halgattam. Az amerikai tudtomra adta, hogy a Vlaszov-egységekről nem óhajt velem tárgyalni. Lehet, hogy már utasításokat kapott erre vonatkozólag. Az amerikai, hogy jóvátegye visszautasítását, felajánlotta, hogy örömmel átenged néhány tízezer németet, aki az 6 zónájukba menekült. Azt feleltem neki, hogy ajánlatát tudtára adom parancsnokságunknak. Elbeszélgettünk még egyről-másról, majd visszatértem nepomukl törzsünkhöz. Egy pillanatott sem veszítve fontolgatni kezdtem, hogy mitévő legyek. A vlaszovisták táborához legközelebb Mlcsenko ezredes brigádja állt Ezért őt bíztam meg azzal, hogy állandó felderítést végeztessen, s ha módjában áll, lépjen kapcsolatba a vlaszovlstákkal, főként a tisztekkel. Csakhamar kiderült, hogy egyesek a vlaszovisták közül is fel akarják velünk venni a kapcsolatot. Egy repülőtisztet hoztak elém, aki — mint jelentették — a szovjet egységek parancsnokával akart találkozni. A Szovjetunió Hőseként mutatkozott be (nevét nem Írom ki, mivel még él valahol és becsületesen dolgozik). h m foqtwel Iflamt — Hogy történhetett ez meg... a Szovjetunió volt hőse?... — Vlaszov azt Ígérte, hogy visszatérhetek a hazámba, — kezdte idegesen magyarizgatni, mint az olyan ember, aki attól tart, hogy nem hisznek neki. — Mikorra Ígérte a hazatérést? — A háború utánra. — A háború véget ért. Itt az ideje, hogy hazatérjen, s ehelyett az erdőben csavarog. — És ha Szibériába küldenek? Igen, a félelem volt az, ami visszatartotta őket a hazatéréstől, ezt megértettem. Tisztában vannak azzal, hogy súlyosan vétkeztek és rettegnek, a büntetéstől. Hogy magyarázzam meg nekik, hogy le kell küzdeniük félelmüket még akkor is, ha nagy árat kell fizetniük vétkükért? — És az édesanyja sose állította sarokba, sose büntette meg, ha valami rosszaságot követett el? A hazánk is olyan, mint az édesanyánk, joga van felelősségre vonni bennünket... — De hiszen becsaptak! — kiáltott fel. — Megsebesültem, úgy estem fogságba, majd Sachsenhausenbe kerültem ... Vlaszov megígérte, hogy hazajuttat... Hittünk neki. Sokan közülünk együtt harcoltak vele... bíztak benne... Érti? Tábornok elvtárs... Természetesen megértettem ezeknek az embereknek a tragédiáját, akik agyonkínozva, meggyötörve az árulás útjára léptek. Sokan talán azt hitték közülük, hogy Vlaszov őszintén ki akarja őket szabadítani a német fogságból, s ha fegyvert kapnak, áttör velük a szovjet erőkhöz. Azt javasoltam a repülőnek, hogy menjen vissza a vlaszovisták közé és győzzön meg közülük minden tisztességes embert, hogy át kell Jönnlök hozzánk. Beszéljen bizalmasan azokkal, akikben feltétlenül megbízik, s biztos lehet benne, hogy estére az egész tábor tudni fog róla. — Eljöhetek mégegyszer? — kérdezte reménykedve. — Természetesen, csak ne húzza az időt. Holnap várom. Másnap ismét eljött. Magával hozta a vlaszovisták kapitányát, Klimovot, egyikét azon parancsnokoknak, akik Vlaszovval együtt még a mi oldalunkon harcoltak. A háború elején fogságba esett, csak 1943-ban hallott ismét Vlaszovról, mikor toborzói megjelentek a dachaui táborban. — És mit modtak? — érdeklődtem. — Azt mondták, hogy Oroszország elveszítette a háborút, s hogy új rendszert vezetnek ott be. A háború után nem lesznek kolhozok, csak a szabad földművesek tömörülései. Aki pedig nem akar közösen gazdálkodni, földet kap és önállóan gazdálkodhat. — És mindezt elhittéki? Maga is? — vágtam a szavába. — Nem, természetesen, nem mindenki... — És mégis melléálltak? — Ej, tábornok elvtérs, látszik, hogy nem volt német fogságban. Tudja, hogy bántak ott velünk? Rosszabbul, mint a kutyával szokás. Azokban a táborokban az ember az ördögnek is eladta volna a lelkét, csakhogy kiszabadulhasson. Megmondom őszintén: sokan így gondolkodtak: „Kikerülünk innen, fegyvert kapunk a kezünkbe, aztán majd meglátjuk ...“ — Rendben van, becsapták magukat, de miért harcoltak a magukéi ellen? És mit csináltak a foglyul ejtett szovjet katonákkal? A németeknél is gonoszabbul megkinozták őket! — Nem mindenki viselkedett így közülünk, — válaszolta némi szünet után. — Sok volt közöttünk a gonosztevő, fegyenc, aki gyűlölte a szovjet rendszert. Ezek elsőkként álltak Vlaszovhoz, de csak későb ismertük meg őket, mikor már nem volt hová lételünk. Nem ezekről beszélek, hanem azokról, akiket becsaptak és akik haza akarnak térni... Ismét ez a szó: „becsapták“! Nem tehetek róla, de eszembe Jutottak azok, akik ugyancsak német fogságba estek, akiket meggyötörtek, halálra kínoztak, mégse adták el az emberségüket. Egy alkalommal Cottbus mellett felszabadítottunk egy csoport fogságba esett szovjet katonát. Rongyokba voltak öltözve, alig' álltak a lábukon, s mégis tüstént fegyvert kértek és úgy harcoltak a németek ellen, hogy a mieink se különben. — Ide hallgasson, Klimov — mondtam a vlaszovlstának. — Mondja meg a társainak, hogy a tábornok azt üzeni: térjenek vissza. Mondja meg nekik, hogy hazájuk felelősségre fogja Őket vonni, de úgy, mint a szigorú ám Jóakaraté édesanya ... Átmentem Miscsenko ezredes brigádjához. Vele együtt nézegettem távolról a vlaszovisták táborát. Őszintén szólva, megfordult a fejemben az a gondolat is, hogy bemegyek a táborba, megmondom az embereknek az igazat, eloszlatom kétségeiket. De aztán lemondtam a kalandos ötletről, összeütközésre kerülhetne a sor és csak felesleges kockázatnak tenném ki magam, így tehát Miscsenko ezredessel megegyeztünk abban, hogy brigádja eláll a vlaszovisták elől minden nyugatra vezető utat. Katonáim ezalatt az idő alatt összebarátkoztak az amerikai katonákkal. Észrevettem, hogy az amerikaiak szenvedélyesen gyűjtik az emléktárgyakat, állandóan cserélgettek valamit a mi katonáinkkal, jelvényeket, öngyújtókat, pénzt. Megesett az is, hogy csereberélés közben lóvá tették egymást, de azért harag nem lett belőle. Ilyen a katonaélet. Intézkedéseimről Jelentést tettem felettes parancsnokságomnak. Sem választ, sem utasítást nem kaptam, azonban tudtam, hogy a Jelentést átvették. „Ha hallgatnak, bizonyára beleegyeztek“ — vélekedtem. Tehát holnap ... Folytatjuk 20
