A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-05-30 / 22. szám
Érzelem és gondolat költészetünkben (Jegyzetek líránk differenciálódásáról és módszereiről) Az (jj Szó május 15-i számában Bábi Tibor érdekes és problémafclvető ismertetést írt Ozsvald Árpád „Földközelben“ című új kötetéről. Bábi cikkében generációs különbségeket említ, idősebb nemzedékről és „legtiatalabbakról“ beszél. Azt a tényt, hogy az idősebb költőgeneráció szinte kivétel nélkül népies költészetet produkált, azzal magyarázza, hogy ez a nemzedék egészében faluról származott s a falu élményével vált költővé. Ez igaz. De az is igaz, hogy az általa „legfiatalabbaknak“ nevezett nemzedék ugyancsak, szinte kivétel nélkül faluról származik, s ars poeticájában, a művészet feladatát és lényegét illető' nézeteiben, stílusában mégis különbözik az idősebbektől. A probléma mindenképpen megéri a boncolgatást. Irodalmunknak, önállósulása érdekében, körvonalaznia kell a „tudatát“, meg kell fogalmaznia önmagáról való ismereteit. Szolgálják e célt az alábbi gondolatok. • • • A népies költészet tartalmi elemeiben, belső telítettségében és formailag a népdal-költészethez áll legközelebb. Nelvezete kifejezőerejét érzelmi telítettsége adja, képei egyszerűek, könnyen érthetők, aszszociációi a hétköznapokhoz kötöttek. A népi vcrselésben van valami ösztönösség, mellyel teljes érzelmi önkifejezésre törekszik. A gondolati tartalmat is egyszerűen és érthetően fejezi ki, úgy, hogy az olvasón átnmlő vers, intuíciós készségével felfogott, érzelmi élményt adjon. Bábinak igaza van, amikor első költőnemzedékünk népies stílusának (ebben az esetben a stílus mondanivaló és forma egységét jelenti] okául származását, az otthagyott falut és körülményeit tartja. Ehhez járul még az a tény, hogy maga a kor, melyben felléptek, lelkesedést, érzelmi hűséget és feltétlen azonosulást kívánt a költőtől. A fiatalabb nemzedék jelentkezése és költői formálódása idején mögöttünk volt már a XX. kongresszus és megkezdődött a személyi kultusz és dogmatizmus elleni harc. Előtérbe került az események gondolati értékelésének szükségessége, a kritikai hang erősödése, a költészetben feltűntek a problémák intellektuális megfogalmazásának jelei. Formálódni kezdett a szocialista gondolati költészet. Szellemi életünkbe — irodalmi és filózófiai téren — fokról-fokra beszökött a nagyvilág. Csak természetes, hogy az alkatuknál fogva amúgy is konvencióellenes és lázadásra hajlamos fiatalok — először csak mentalitásukban, majd stílusukban is — a gondolati költészet felé orientálódtak, sőt, arra is hajlamosnak mutatkoztak, hogy az előttük járó nemzedék eredményeit mindenestől elvessék. Népies, lírai realizmus — modernségre törekvő, gondolati líra ... ez ma költészetünk két ellentétes pólusa. Mindkét költészetnek vannak hívei és ellenzői. Helyzetünkben, adottságainkból — falulakó, népi olvasóközönség, felaprózódott értelmiség, oktatásügyi problémák —- kifolyólag a népies költészetnek még komoly tömegbázisa van. Olvasóink zöme könynyen érthető, világos képekkel és asszociációkkal dolgozó, „szép“ verset kíván olvasni. Ez letagadhatatlan tömegigény. S amíg ez a tömegbázis létezik, addig ez a költői stílus adekvát kifejezési eszköz, és mondanivaló maradhat, s léte indokolt. A kérdés másik oldala az, hogy korunk érzelgősségtől mentes és gyakran cinizmusra hajlamos emberét ezek a versek nem elégítik ki, nem jelentenek számára szellemi élményt. A modern életforma — legalábbis nagy vonalakban — az érzelmek bizonyos devalvációjával jár. S amellett korunkban benne a törekvés; értelemmel felfogni és magyarázni a jelenségeket. Ezek a jelenségek a költészetben — így fiataljaink költészetében is — megmutatkoznak. Ennek a költői koncepciónak a lényege valami görcsös igyekezet, hogy a jelenségek mélyére hatoljon, egészében értse meg és. fogja fel a világot. A romantika, naívság, s még inkább a szentimentalizmus vagy érzelgősség idegen dolgok számára. Csak súlyos problémákat ismer és érzéketlen a merengő rezignáció, a megbocsátó, bölcs humor és az egyszerűség utáni vágy iránt. A népies költészet formanyelve több, mint egy évszázad folytán (Petőfi óta) kialakult, képei, intuíciós szimbólumai, stílusmechanizmusa hozzáférhető. Olyan költői kifejezési mód, melyen ma csak erős költői egyéniség tud eredetit mondani. S ha a köliő nem vigyáz vele, versírási sablon is lehet, melyet még — minden látszattól eltérően — kötöttsége (a rímek összecsengése) is elősegít. Rímel — hát vers... A modernista törekvések lírája sem új dolog már és „modern költészeti irányzatok“ (izmusok) gyűjtőfogalom alatt több, mint egy fél évszázada igyekszik tudatosan megragadni és ábrázolni az élet jelenségeit. Illetve fiataljainknál annyiban újak, amennyiben új életérzést tükröznek. Közös vonásuk ezeknek a törekvéseknek, hogy mind mondanivalójukkal, mind formailag inkább az értelemhez szólnak, mint az érzelmekhez, illetve az értelmen keresztül az érzelmekhez. Lírai töltésük másodlagos, gondolati és nem érzéki eredetű. Kifejezési módjuknak nincsenek törvényei és kötöttségei — a stílus a mondanivaló függvénye —, ezzel sokszor felelőtlenségre és felületességre csábítják a költőt, esetleg „igazi“ költészetté hamisítják a költészet látszatát. Általános vizsgálódás helyett nézzük meg néhány egyéni hangú költőnket, hogyan oldják meg verseikben ezeket a problémákat. Az idősebb nemzedékből leginkább Ozsvald Árpád és Bábi Tibor költészetében érezni erőket, melyek a hagyományos költészet kereteit igyekeznek tágítani. Ozsvald egyéniségéből következik, hogy stílusában továbbra is az érzelmi telítettség az uralkodó. Verseit olvasva, idegeinkben érezzük lírája szépségét. Azt hiszem, az őseredeti költői szépségnek itt van valahol a lényege — a népdalok költészetének is ez a hatása —, a verssorok képei és hasonlatai beléfolynak az emberbe, birtokba veszik érzékeit — a lelkét fogják meg, nincs rá pontosabb meghatározás — s maga sem tudja, miért, a szép közvetlen érzékelésébe beléremeg. Egy klasszikus példa erre a fajta költői szépségre: „Vágom a fát hűvös halomba, / fényesül a görcse sikongva, / zúzmara hull szárnyas hajamra, / csiklándani benyúl nyakamba — / bársonyon futnak perceim. (József Attila: Favágó.) S egy versszak Ozsvaldtól: „Kis Tit, halk félszavak titkát / esti sétákon kinek idézzem? / Emlékgyöngyeim szétperegtek, / virágos bokrom letarolták, / lámpáin eloltom, minek égjen, / akire vártam, nem jelent meg ... / Galambok szállnak feketében“. Kötete utolsó ciklusának versei arról tanúskodnak, hogy sajátos lírai realizmusával, filozófiai érvényű mondanivalóra törekszik. A népies költői stílust tágító törekvéseket legmarkánsabban Bábi Tibor költészete tükrözi. Egy évtizedig tartó kifejezési formakeresés után — szonetteken és balladákon át tudatosan — a vers érzelmi és értelmi egységéig — dialektikus egységéig! — jutott, melyben túlnyomó részben vannak a gondolati elemek. A teljesség igény is nála nyilvánul meg költészetünkben a legkényszerítőbben. Bábi legutóbbi ciklusaiban szintézisét adja mindannak, amit másfél évtizeden át megismert a költészet lehetőségeiből. Lényegében Tőzsér Árpád is a népies verselés talajáról indult, de egyre fokozódó mondanivaló-igényessége és stíluskeresése az értelmi jellegű költészet útjaira vezette. Legutóbbi verseire jellemző „ha“ című verse: „Ha Galilei háromszáz éve nem mondja, / hogy mégis mozog, / az elefántok nyögve tartanák tovább 7 a két oldalt tésztaként lelógó asztallap földet, / melyről időnként le-lehullana / a semmibe bukna / egy ország, / egy erdő, / egy tenger, / egy porszem.“ Képei, hasonlatai értelmünkre hatnak, sokszor meghökkentenek. Cselényi László ugyancsak gondolatilag fogalmazza mondanivalóját, s a vers nála is tudatos ön- és társadalomvizsgálatot jelent. Érzésem szerint (legalábbis első kötete tanúsága szerint) a gondolati tartalom mellé sok képet és hasonlatot tartott meg a népies költészet örökségéböL Érdekes és értékes újdonságot hozott líránkba Zs. Nagy Lajos, mégpedig a groteszk képeket és hasonlatokat. (Monosz- Iói költészetében találtuk őket eddig, más keretben.) Zs. Nagy lírája hasonló az Ozsvaldéhoz, közvetlenül érzékelhető, érzelmi líra, melyben a groteszk elemek meghökkentő gondolati általánosítások lehetőségét rejtik. Az abszurd és groteszk elemek a modern irodalom kifejezési eszközei, s tiszta lírával való „összedolgozásuk“ egészen sajátos utat jelenhet költészetükben. Egy Ozsvaldról írt cikk kapcsán írtam le ezeket a gondolatokat, befejezésül viszszatérek még hozzá, illetve a lírának ahhoz a fajtájához, melyet képvisel. Ettől a lírától — én érzelmi lírának neveztem — általános eltávolodás mutatkozik költőinknél a gondolati-értelmi jellegű — líra felé. Valahogy ügy néz ki a helyzet, hogy — a kor követelményeinek a nyomására — a költészetben az értelem akar az érzelmek fölé kerülni. Elgondolkoztató dolog. Nem lenne kár, ha maradéktalanul így történne? (Tévedés ne essék, a probléma egészen általánosan, nagy vonalakban van felvetve.) S az is elgondolkoztató dolog, hogy bár a prózában, éppen két író (igaz másféle líráról van szó, mint költészetünkben, de tagadhatatlan, hogy stílusuk mélyén a líra, sőt romantika árnya kísért), tette a legnagyobb hatást cinikusan okos századunkra; Hemingway és Kafka. DUBA GYULA 14
