A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1965-05-23 / 21. szám

s ha gondolata éles lehetne, mint a kés és vakító villám, keresztül lobbanna a félvilágon:

— Mikor jön haza az én egyetlen emberem, mikor jön haza?

De a felelet éppen úgy, mint a kérdés csak az ő vérében zúg. Ellenben megint lódobogás veri fel a port a Nagy utcán s megint széjjelrebbennek a libák, most ide-oda néz, aztán megyen, hogy megkeresse a gyermekeket.

Nemcsak ő néz arra, amerre a tornyok 'és templomok néznek, napnyugatnak, hanem mások is, igen sokan a Tiszán innen is, Dunántúlon is, Erdélyben is, a Duna- Tisza közén is, ó, de sok édesanya, de sok gyermek, de sok feleség. Egymást váltogatják az idők múlásában a szeretteiket váró édesanyák, apák, vők, fiák és feleségek, mindig több a váró, mint az érkező.

Várni, nem jönni, ez a legreménytelenebb gyötrelem az egész világon.

De most erre is zúg, de inkább csattog egy lódobogás, mint a fergeteg, s a népek, akik itthon vannak s nincsenek kint a réteken, vagy a határban, rendre tódulnak ki az utcára. Van, aki csak megáll a kerítésen belül és egyszer erre néz, egyszer amarra. Nem sokat lát, csupáncsak annyit, hogy egy ember vágtatott el arra, a Toppantó irányába, s pontosan akkor állott meg Török Piroskáék sörénykapujában, mikor Piroska egy vászonkötőt hajtogatott össze. Aztán a vászonkötő a földre esik, s Piroska asszony csak néz, csak néz. Kint zabla csörög. Szappanos Jóska szinte mozdulatlanul néz be a kapu fölött a nyeregből, aztán lepattan róla. Piroska asszonynak csak most kezd váltani az esze:

Koszi: József rajza

— Szűz Mária, Jézus, az Istennek ő egyszülött fia és Mohamed az egyetlen igaz próféta — hadarja össze a kettőt, a tegnapot és a mát, aztán a kapuhoz szalad, megmarkolja a kapu talpát, megemeli, s kifordítja egészen a kerítésig. Zabla csörög megint, Szappanos Jóska a néhai szalontai pávás ember vezeti be a lovat az udvarra, de az asszony egyszerűen a nyakába repül és rátapad merevül. ,

— Hát mégis ... egyszer... — zokog, de mennyire más ez a zokogás, mint akár az iménti, vagy a tegnapi.

Itt az öröm is kétféle, a sírás is kétféle. Örülök annak, hogy a török agyon nem ütött, de annak is örülök, hogy én csaptam agyon a törököt, sírok, mert óda van rabságban az én szerelmem, de sírok akkor is, ha hazajön a rabságból. Hiszen az itteni élet pontosan olyan, mint a kockajáték. Mindig és mindig feloldódik valami és vagy evvel, vagy eme másik oldalával fordul. Szappanos Jóska valameddig éppen csak hogy állja felesége ölelését, aztán az ő karja is megenyhül, a kantárszár kihull a kezéből s a ló lassan lépeget befelé, a sziivafáknál megáll és felhúzott ínnyel szedegeti a fa levelét.

Egy perc? Két perc? Megállott itt az idő?

— Na ... — mondja csendesen a férj, s mintha lassan, lopakodva jönne utána valami a messzeségből, megriad.

— Nem, nem, nem engedem el soha többé... — mondja az asszony csaknem sikoltva, mert az itteni létezésben az említett két véglete a vagy igen, vagy nem, őbenne még jobban érvényesül, mint a falu bennszülött asszonyaiban.

— Jó ... — hagyja rá Szappanos, és két karját ő is ölelésre szorítja megint.- Adok a lovadnak valamit, öcsém! — zeng a szózat által a kerítésen, aholis az öreg Punger bámul a sövény felett.

Szappanos Jóska megriad. Nem is tudja, hogy mi a gyávaság, de asszonyok dolgában az ember más, ohó! Mennyire más! Csaknem dadogva mondja:

— Ni-ni, András bátyám! Jó napot kívánok András bátyám! Biz a jó lesz, míg aztán,... magam is utána járhatok egy kis takarmánynak... s lovára néz, mégpedig úgy, mintha a lő helyén egy zsák kincs lenne, vajon észre veszi az öreg szomszéd, -hogy micsoda fájin egy perzsa ló az? De még az öreg, hanem a felesége! Kicsit meghökken, mert az nem a lovat nézi, hanem őt, magát, mindig csak őt, magát . .. mintha nem is a mufti házából cibálta volna ki annak idején. No de a ló. meg az öreg szomszéd: — Hogy vannak? — s lassan a kerítéshez megyen. Az aszszany eléggé idétlenül lép ide, oda, aztán kiszalad az utcára, s tenyere mellett kiáltja:

— Piroska! Jóska!

Á gödrök között a káka meghullámzik tucatnyi gyermek törtet errefelé, és nár pillanat múlva Szappanos úgy bámulja őket, nem tudja, hogy melyik másik s melyik amazik, de azok is csak állnak. Egvlke-másika szemét lesüti, a körmét piszkálja.

— Piroska, Jóska, hát... gyertek mán közelebb. Hiszen haza Jött idesapátok, hát nézzétek! — teregeti az édesanya hol az édesapa, hol a gyermekek felé a kezét

A két gyermek lassan kiválik á többi közül, egy kicsit dévánkoznak. aztán karjaikat kitárják hirtelen, mintha magukhoz akarnák ölelni az elmúlott időt.

Előbb csak az itteniek, faluvégiek röfíennek össze a kanu előtt, aztán egy ember ballag odábbról, egv másik még odábbról, olyan is akad, aki elébb csak

kiáll az utcára, néz öt-hat felé, aztán megindul erre szemszögéből egyenest, Csomóra gyűlnek odakinnt, hamarosan, aztán a sövényajtó meglebben, tódulnak bé.

— Ni-ni, Jóska! Hazajött Jóska! Ni csak... a szalontai pávásember! — s vigyorog, mert azt is tudják, hogy a hajdúvilágban úgy ismerték ezt csak, hogy a pávásember. A szalontai előnevet már itt kapta. De, ha sokáig él, nem Szappanos; Jóska lesz egészén bizonyosan, hanem: Dzalontai Jóska. A táj ilyenképpen for-, málje errefelé nemcsak az egyéni emberjellemét, alkatát, felfogását, hanem még a nevét is. A név pedig sokat jelent az ember számára.

Beszéd, kérdezősködés, a már régebben, raboskodók után. Igen minden családnak van, kit sirasson. Némelyiknek kettő ís^ több is. Apa, férj, testvér, feleség, unokatestvér, sógor, nagybátya ...

Te ... márhogy ... Jóska ecsém, te ... láncon voltál, vagyishogy ... csincserben?"

— kérdezi az öreg szomszéd.

— Nem, dehogy. Közülünk, zsákaiak közül nem volt senki láncon.

— De mégis, Cseppentő jött haza elébb, van már két hete, hogy itthon van.

— Az, más. Hazajönni aztán megint más

— mondja Szappanos és másfelé fordítja a fejét. Nem szeret erről beszélni se.

— Az én sógorom is hazajött Kölesére', Németh Balázs! Azt láttad ottan? — zengi amonnan, szélről egy ember.

— Hogyne láttam volna. Ű utoljára csincserben volt. Az úgy jött haza, hogy senki nem hitte volna, hogy milyen kicsi, keskeny a lába, meg a keze, egyszerűen.., egy déli csincserélés után kihúzta két kezét s két lábát a karikákból, aztán felszaladt egy toronyba, onnan lelökött két őrt és túlfelől meg eltűnt. Az Isten tudja hogy, de eltűnt. Én találkoztam vele későbben ... egy-egy vendégfogadóban ... — Nem, nem erről nem lehet beszélni. S a felesége után sandít. — De most már itthon van ... — Mondja.

— Itthon az. Vagyishogy otthon, Kölcséren.

— Igen. Hát... mindenki haza akar menni, aztán ... már ahogy sikerül. Egyik így, a másik meg amúgy. Most már engedi haza a török a magyart esőstől. — Magyarázza Szappanos, de a zajban, kíváncsiskodásban mintha egy kicsit megsikerült volna.

Az öreg szomszéd kötőnyi szénát cepel által, viszi a lóhoz. Az emberek szétválnak, aztán összefolynak. Nézik, hogy az öreg szomszéd markából eteti a lovat. Érdekes így becézni, mert ez aztán 16, valóban. Almásdere és hőkája is van neki. Méghozzá, csődör. Ezt már megéri abajgatni.

— Most meg mán ... mit is adjak neked enned hamarosan ... — tűnődik az asszony. Gyere. — Megfogja a kezét, vezeti be. A pitarajtón egy lepedő csüng, hogy a légy be ne menjen, most meglebben, a Szappanos eltűnik az emberek elől az asszonnval egvütt. Azok valameddig szamukálódnak még, aztán két kezüket hátra csapják, fejüket felvetik, belészagolnak a levegőbe, de úgy, mintha az egész világba szagolnának, aztán egyenként párosával elszádorognak.

Pitar, ház: ennyi a lakóház mincössze. Háznak hívják az épületet konyhával, kamarával egvütt úgy. ahogvan áll a portán, de háznak híviák bent a szobát, ahol laknak, alusznak, élnek. Már csak télidőben inkább, mert nyárban csak éjszakára mennek be a házba, reggeltől estig kint csinálnak mindent, amit csinálni kell, a pitarban.

(FOLYTATJUK)

13