A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1965-05-09 / 19. szám

Andrej Platonov:

Á harmadik fiú

A területi székvárosban meghalt egy öregasszony. Férje, hetvenesztendős nyugdíjas munkás, elballagott a postahivatalba, és a köztársaság legkülönbözőbb távoli csücskébe hat azonos szövegű táviratot küldött: „Anyád

meghalt, jöjj azonnal, apa.“

Az idős postahivatalnoknő sokáig számolgatta a pénzt, tévedett, s reszkető kézzel megírta a nyugtát, lebélyegezte. Az öreg vörösre sírt szemmel, szelíden követte a nő mozdulatait a fakeretes kis ablakon át, és szórakozottan gondolt valamire, hogy elhessegesse szíve bánatát. Úgy érezte, hogy az idős postásnő szíve is összetört, lelke örökre felkavart — talán özvegy, avagy a sors gonosz játéka folytán mindenkitől elhagyottan éldegél.

S most íme, piszmogva dolgozik, mindent összekever, téved a számolásban, az emlékezete kihagy, a figyelme lankad; lám, az embernek még az egyszerű hétköznapi munkához is szüksége van belső boldogságra.

Az öreg feladta a sürgönyöket, s azután hazament, a zsámolyt odatolta a hosszú asztal végéhez, boldogult felesége kihűlt lábához, leült egyik cigarettát a másik után szívta, bánatos szavakat motyogott, elnézte a kalitka farúdján ugrándozó szürke kis madár magányos életét, olykor-olykor csendesen elsírta magát, ettől lecsillapodott, felhúzta zsebóráját, ki-kinézett az ablakon, odakinn változott az idő — hol a nyirkos, ernyedt hópelyhékkel együtt hullott a falevél, hol az eső eredt meg, majd hidegen, akár a csillagok, felvillant a kései nap — az öreg várta a fiait.

Másnap elsőnek legidősebb fia érkezett meg repülőgépen. A többi öt fiú két nap leforgása alatt jött meg egyenként.

Egyikük, korban a harmadik, elhozta hatéves kislányát is, aki még sosem látta a nagyapját.

Az anya már negyedik napja várta őket felravatalozva az asztalon, de testéből még nem áradt az enyészet szaga — a betegség kiszárította amúgy is töpörödött testét; fiainak egészséges, vérbő életet adott, magának pedig csak kis csenevész teste maradt meg, amelyet vigyázott, féltve óvott, akármilyen szánalmas volt is, hogy sokáig szerethesse gyermekeit, és büszkélkedhessen velük, mindaddig, amíg meg nem halt.

A húsz és negyven év közötti tagbaszakadt férfiak némán állták körül az asztalra helyezett koporsót. Hatan voltak, hetedik az apa, aki termetre legifjabb fiánál is kisebb és gyengébb volt. Az öreg ott állt, unokáját kézen fogva, a halott előtt, akinek félig nyitott szeme mereven fehérlett a világba, s a kislány az ismeretlen öregasszonytól való félelmében egyre csak

pislogott.

A fiúk némán sírtak, gyéren peregtek a visszatartott könnyek, arcuk eltorzult, hang nélkül viselték el a bánatot. Az apjuk már nem sírt, kiapasztotta könnyeit, míg egymagában volt, s most titkolt izgalommal, s nemhelyén való örömmel nézegette féltucat hatalmas fiát. Kettő közülük tengerész volt — hajóskapitány — egyik színész Moszkvában, s az aki a lányával érkezett, fizikus, az egyetlen kommunista közöttük, a legfiatalabb a mezőgazdasági főiskola hallgatója, a legidősebb pedig műhelyfőnök az egyik repülőgépgyárban: munkájának elismeréseként érdemrend díszítette mellét. Mind a hatan — és hetediknek az apa — csendben állták körül a halott anyát, és némán siratták, egymás előtt is titkolván mélységes bánatukat, gyermekkori emlékeiket, az immár elpusztult szeretet boldogságát, amely szakadatlanul és önzetlenül újra meg újra született az anya szívében, és mindig — sok ezer kilométer távolságból is — rájuk talált, a fiaira, akik ezt állandóan, megfoghatatlanul érezték, és ez a tudat tette őket erősebbé, bátrabbá, s ettől érték el sikereiket az életben. 3 íme, anyjuk most halott, soha többé nem szerethet senkit, s úgy fekszik ott, mint egy közömbös idegen öregasszony.

Ezekben az órákban mindegyik fia magányosnak érezte magát, félt és úgy érezte, valahol a sötét mezőben magányos lámpa pislákol az öreg ház ablakpárkányán, megvilágítva az éjszakát, a repdeső bogarakat, a kékbe játszó füvet, a levegőben rajzó szúnyogokat — a benne születettektől elhagyott öreg házat körülvevő egész gyermekvilágot, e háznak az ajtaja sosem volt lakatra zárva, ide bármikor visszatérhettek azok, akik elhagyták, de senki sem tért vissza. S most mintha ez a fény egy csapásra kihunyt volna az éjszakai ablakban, s a valóság emlékekké változott.

Az öregasszony a halálos ágyán meghagyta, hogy otthon a ravatala mellett gyászmisét mondjanak érte, de a temetőbe már pópa nélkül is kivihetik, nehogy a fiait megbántsa, és követhessék koporsóját a sírig. Az öregasszony nem is annyira istenhltből kérte ezt, mint inkább azért, hogy férje, akit egész életében szeretett, még jobban bánkódjék és szomorkodjék utána a halotti ima zsolozsímás hangjai mellett, halott arcát bevilágító viaszgyertyák fényénél: ünnepélyesség és megemlékezés nélkül nem akart megválni az élettől. A fiúk megérkezése után az öreg hosszú ideig keresett pópát, végül estefelé egy magafajta civilruhás öregemberrel tért vissza, akinek arcát rózsásra festette a bőséges növényi és böjtös eledel, élénk szeme kicsinyes, ravasz, gondolatokat sugárzott. A pópa járőrtáskával felszerelve érkezett, ebbe hozta kegyszereit — tömjént, vékony gyertyákat, az imakönyvet, a stólát és egy kis láncon függő füstölőt. A gyertyákat fürgén elhelyezte a koporsó körül és meggyújtotta őket, a füstölőben felszította a tömjént, fogta a könyvét és minden előzetes bevezetés nélkül nekifogott az ima mormolásának. A fiúk, akik a szobában tartózkodtak, felálltak, feszélyezve érezték magukat, és valahogy szégyenkeztek. Ott sorakoztak a koporsó két oldalán mozdulatlanul, szemlesütve, egymás háta mögött. Előttük szapora sietséggel, szinte csűfondáros hangon énekelt és mormogott a vén pópa, apró, okos szeme fürkészve nézte a megboldogult öregasszony sarjainak gárdáját. Egy kissé félt tőlük, egy kissé tisztelte is őket, s látszott, szívesen elbeszélgetne velük, sőt, kifejtette volna azt is, mennyire lelkesíti a szocializmus építése. De a fiúk hallgattak és senki még az öregasszony férje sem vetett keresztet — csupán a ravatalt megillető díszőrség volt ez, nem pedig vallásos gyászszertartáson való részvétel.

A pópa befejezte a rövid gyászmisét, gyorsan összeszedte a holmiját, eloltotta a koporsó körül égő gyertyákat és kegyszereit visszarakta a járőrtárskába. Az apa pénzt nyomott a markába, s a pópa nem késlekedett tovább, elhaladt a hat fiú között, akik pillantásra sem méltatták és bátortalanul elhagyta a lakást. Tulajdonképpen szívesen maradt volna, szívesen részt vett volna a halotti toron, elbebeszélgetett volna velük arról, lesz-e háború meg forradalom, az új világ képviselőivel való találkozás bizonyára jó darabig vigaszt adott volna lelkének, hisz titokban csodálta is ezt az új világot, de lényegét képtelen volt megérteni: magányában arról ábrándozott, egyszer majd valami hőstettet hajt végre, hogy betörhessen a ragyogó jövőbe, az új nemzedék körébe —e célból be is nyújtott egy kérvényt a helyi repülőtér parancsnokságához, s kérte engedjék felszállni a lehető legmagasabb régiókba, hogy onnan oxigénpalack nélkül ejtőernyővel leugorhassék, de választ nem kapott.

Este az apa hat fekhelyet készített a másik szobában, kisunokáját pedig magához vette az ágyába, ahol negyven éven keresztül a megboldogult öregasszony aludt. Az ágy abban a nagy szobában állott, ahol a koporsó volt, a fiúk pedig a másikban telepedtek le. Az apa ott állt az ajtóban mindaddig, amíg fiai le nem vetkőztek, és le nem feküdtek. Azután becsukta az ajtót, s miután mindenütt leoltotta a villanyt, megindult, hogy lefeküdjék unokája mellé. A kislány már aludt a széles ágyon, a paplant is a fejére húzta.

Az öreg egy darabig ott álldogált előtte az éjszaka homályában; kint a frissen hullott hó, az ég gyér, szétszórt fényét összegyűjtve kissé megvilágította a szoba homályát, az ablakon át. Az öreg odalépett a nyitott koporsóhoz, megcsókolta felesége kezét, homlokát, ajkát és így szólt: „Pi10