A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-05-09 / 19. szám
Csehszlovákia huszadszor Ünnepli felszabadulását. Lapozzunk viszsza gondolatban a múltba. Két megsárgult fénykép emlékeztet Prága két napjára: egy tragikus és egy örömleli napra. Az egyiken, 1939-bál való, szinte máig is hallatszik a csizmák dobogása: SS-ezredek menetelnek a Vencel téren. Dermedten hallgat a tömeg, komor bánat ül a férfiarcokon, könnyeiket törlik az asszonyok. Mintha mega az éjszaka, a hitleri elnyomás sokéves sötétje nézne ránk dermedve a képről. Mintha még Vencel bronzszobra is siratná városát és a hóhérok martalékává odadobott or-SKágát. A rabság ével kezdődnek. A börtön mélyén Írja meg naplóját Július FuCík. „Riport az akasztúta tövéből" címmel. Az SS-ek üszkös romokká változtatják Lidicét. Idegen helytartő és bandája uralkodik a legendás Cseh ősatya országán. Bilincsbe verve és megnéuiitva, kirabolva és porig alázva, de töretlen hittel és térdet sose hajtva élte át ez az ország a második világháború súlyos éveit. £s amikor az emberek szorosra zárt ajtők és lefüggönyözött ablakok mögött meghallották a rádióban Moszkva hfvójelét, tudták, hogy az éjszaka nem tart örökké. Nem vártak ölhetett kézzel. A „vonatháború” tűzvihera végignyargalt Csehszlovákia hegyei és völgyei felett. Utolérték a megszállókat a hazafiak golyói. A szlovák hegyek és erők között partlzánfelkelés kezdődött, amellyel szemben tehetetlenek voltak a büntető osztagok. Jan Sverma neve a haza szabadságáért életüket áldozó hazafiak törhetetlen akaratának jelképévé vált. fis Itt a másik fénykép. Ismét a Vencel térre visz el bennünket. Ugyanazok a szűk házsorok, ugyanaz a bronzfejedelem, ugyanazok a macskakövek. 1945. május 9. Szovjet harckocsik vonulnak a téren. Ezernyi kéz integet feléjük- és ismét simák az asszonyok, de most az örömtől. De hadd beszéljen e napról maga P. Sz. Ribalko szovjet hadvezér, akinek csapatai felszabadították Csehszlovákia fővárosát. „Prágában a helyzet óráról órára rosszabbodott — Írja visszaemlékezéseiben. — A nácik kegyetlen leszámolásra készültek a fegyvertelen lakossággal. Pahkrácban gránátokat dobtak a pincékbe, ahol öregek, asszonyok és gyermekek húzódtak meg, géppisztolysorozatokkal lőtték szitává az ablakokat és az ajtókat. Egy másik városnegyedben a fasiszták elfoglalták a Népházat, minden ötödik embert agyonlőttek, akit akkor ott találtak, a többit meg túszként hurcolták el. Amikéi megrohamozták a prágai barikádokat, a túszokat hajtották maguk előtt. Május 9. hajnalán azonban új hangok vegyültek a géppisztolyok és a géppuskák ropogásába: lánctalpak csikorgása és motorzaj... Harckocsik vonultak be a városba, szovjet harckocsik. Prágáiak ezrei rohantak ki alébtik öröm ittasan, szinte nem is hittek szemüknek. Harckoc8Ízóink alig győzték viszonozni a viharos köszöntéseket. A cseh lányok virágokkal díszítették fel a szovjet tankokat.' Igen, a lányok virággal ajándékozták meg katonáinkat. Azóta 20 év telt eL A lányok már régen családanyák lettek, nem egy közülük talán nagymama. A szovjet katonák is régen hazatértek, fiaik tanulnak és dolgoznak, katonai szolgálatot teljesítenek a szovjet hadsereg soraiban. Messze szállt az idő, de azt a napot, amelyet emlékezetünkben őrzőnk, nem ragadja el az évek sebesfolyású árja. Az mindig velünk marad.” Járom a prágai utcákat, előttem a Hradzsln a Malá Strana gótikus csúcs iveiben megkövesedett letűnt évszázadok. De ugyanitt testet öltenek már a jövő évei is az új negyedek, a Podolis, Ziíkov, Dejvice falaiban. Lemegyek az új aluljárókba és felkapaszkodom a Vitavára néző dombok tetejére, állok a dicsőség örökmécse előtt az olsanki temetőben, ahol a Csehszlovákia felszabadításáért elesett szovjet katonák és tisztek nyugszanak. Fáradhatatlanul pezseg az élet Prágában. Vilehrad falainál. Hajnali 5—6 Nyikoláj Poljanov
