A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-05-02 / 18. szám
Bocskai végre szembefordulna a császárral, ha ő lenne az elégedetlenek, lázadók, menekültek vezére! Bocskaival kell a Birodalomnak Jó barátságban lenni. Világos, hogy mindezt nem ő, a szultán döntötte így el egyedül, hanem a Díván, amelyben benne vannak a janicsárok vezírei, parancsnokai, a főmuftik, kádik, pasák, de tekintélyéhez tartozik, hogy úgy teszen, mintha mindez csak őrajta állana. A tollat megmozgatja még ujjal között előre, hátra, aztán az okmányt aláírja. Az asszony most már úgy végzi el a többit, mintha tésztát gyúrna, vagy hogy a háremben intézkedne, hogy ezt ide, ezt oda. Bélyegző koppan, pecsétviasz olvad s a negyedívnyi pergamen összegöngyöl ö dik. Aztán egyre közeledőn jön, megyei* imbolyog a háta megett, s aztán a mellé átöleli. — Pszt... teszen az asszony ilyenformán s egy ujját előre nyújtja. =- Hiszen jól tudod, hogy... estére a kis Hüsznije van soron és . .. a többi suttogás. — Igaz, igaz — bólogat szomorúan a szultán és most olyan nagyon szeretne gyermek lenni és sírni. Siratni a soha nem szerethető szerelmet, mert az ő számára ezt is, mint általában az egész életének ritmusát, megmásíthatatlanui előírja a Korán és az ennek törvényei alatt növő, még mindig növő Birodalom ezer és ezer szálból, gyökérből lévő érdeke. Gülfize egyik kezével megsimítja a szultán fakuló, egyre fakuló arcát, aztán másik kezében a pergamentekerccsel kimegyen. Hogy ez az aláírott okmány, parancs, azonnal, de azonnal megkezdje hivatáság és útját. Micsoda irtózatos nagy visszafelé az időben ennek a fermánnak, szultáni parancsnák az útja! Még csak nem is Zsákén kezdődött, Gülfizének, az az hogy ... Felvinczy Sárának zsákai papné korában, hanem messzebbről, valahonnan még meszszebről, hiszen sem az anyagi, sem az emberi dolgok önmagukban sehol le nem zártak, hanem elválaszthatatlanul összefüggenek és az emberi világ dolga az lenne, hogy irányítsa, széppé tegye ezeket az összefüggéseket. De ami a szultán érdekében jó és szép, az a Felvinczy Sára számára könyörtelen tragédia, és még mint Gülfize számára se tud más lenni, mint belenyugvás. De ezt csak azért, hogy időközönként aláíródhassanak ilyen magyar rabokat szabadító okmányok. Hadd menjen hét ez is minél hamarabb. A rabságból egy perc is sok. Pontosan úgy tudja a szeráj diplomáciájának erre, arra való lengését, mint a szultán, ha ugyan nem jobban, és íme, most itt az alkalom. Kiszedi a börtönből a magyarokat egy szálig. Akiket csak lehet. Elébb csak ezt a négyet, aztán sorra kerül mind, aki csak van! Egy heréit viszi a Szeráj kapujánál épült őrtoronyba, onnan két küldönc viszi tovább keresztül a városon, a Héttorony várába, s egy-két pillanat, a tekeres zörög, s a fakalapács nagyot kondul a kapun. Két őr matat lent a makkos záron, s a kicsi kapu megnyílik a nagykapuban. — Mit akartok? — szól az őr odabent. «■“ Fermán! — hangzik itt megfellebezhetetlenül. Az ajtó tágra nyílik, eme kettő belép s alig pár perc múlva a börtönparancsnok, egy öregedő bég, ott áll az udvar közepén és némi szünetet tartva felolvassa négy ember nevét: — Cseppentő Ferenc! Ifjabb Tüdő Mihály! Madzag József! Szappanos Mihály! Négy ember mozdul meg az udvar különböző részein. Akik közül kettő dalmátokkal kockázott a déli falak mellett egy igen alkalmas helyen, az árnyékban, kettő pedig kint volt a Dögárokban, ásni. Emitt perdül a kocka, hogy ..: tegyél, vegyél, mint, marad, attól függ, melyik olKOSIK JÖZSF.F RAJZA dalával perdül. Persze, nem írással, csak jelekkel, amit megért, ha magyar, ha dalmát, ha szerb, ha más. Ennek a két hajdúnak az ősei kockáztak így valaha a végvárakban, majd a Dózsa seregében, de hova lettek már az ősök? Csak a kocka s rajta a jelek maradtak meg. Kint a Dögárokban pedig hant hantról bomlik, egy hullát hoznak, s egy volt ember az árokba borul, aztán a föld viszszahull megint. Az árok nyúlik, a hant emelkedik, mennyi idő múlik, amíg a föld egyszint lesz megint? Az első névsor olvasóra a fejét felveti mindenki kivétel nélkül, de a másodikra már lekókadnak megint, csak a négy ember nem. Az nem. Itt a kockát seprik odább, mint a szemetet, amott két ásó huppan a puha földbe s ott Is marad árván. S négy ember megyen ki a kapun, olyan határozottan, olyan magabiztosan, mintha csak látogatóban jártak volna itt. Mintha csak azt mondanák, hogy örüljenek ezek a rongy törökök, hogy itt voltak. Rá se hederítenek a kapuőrségre, akik pedig mint hasonló módos elbocsátott foglyokkal, szeretnének egykét jó szót búcsúzóul váltani. Ezek, akik szabadultak, nem gondolnak rá, hogy hiszen tulajdonképpen az őrök Is foglyok. S hogy az olyan nagy hatalom, mint a* Ozmán birodalom, teljesen vak, nem látja soha, de soha az alattvalói igazi érdekeit. A hasonló nagy birodalmak a régi történelem folyamán még mindig, de mindig megvakultak. Ki mondhatja meg, hogy mi lesz ezután? A négy ember kint, a kaputól egy kicsit odább megáll. S csak nézik a messze, messze elterülő várost. A városon túl, errefelé a tenger, emerre a dombok, odább a hegyek. Az egész világ változó, néhol összeszoruló, majd megint szétfolyó, csak az a bizonyos, hogy ők bárhol vannak, fejük felett mindenhol roppant nagy boltozató az ég Itt a világ közepe. Ha odább mennek, ott a világ közepe. Még ott is a világ közepe volt, ahol kockáztak, vagy dögárkot ástak. — Most hova, merre? kérdezi Madzag Jóska. — Hogy hová? — mondja Cseppentő, aztán a hangját felemeli, mintha kaszát emelne fel, vagy baltát, kést* — Be, a városba! Mert ha eddig nem volt módom felgyújtani ezt a piszokfészket, hogy most nem ússzék meg szárazon, azt fogadom ... hogy az az égben kucorgó úristen ... Káromkodik, vadul, kegyetlenül. S ama három tisztelettel, szinte hódolattal nézi Cseppentőt, hiszen tudják jól hogy a tűzgyújtásnak az igen nagy mestere. Aztán szótlanul indulnak le a ■ városba. Cseppentő mezítláb, Madzag Jóskának is rossz bocskor a lábán, egyéb ruházatukról nem is érdemes beszélni se. Hát mennek. , Nincs bennük különösebb öröm, se meghatódás, hiszen az ő számukra és érzéseikre olyan az életnek, minden rezdülése, amit el kell viselni. Ha rossz, ha jó. A holnap sohasem biztos, a mát kell tehát élni, a mát, de ezt aztán kiélni teljesen, tövéről hegyére. Enni, Inni, ölelni, szeretni, ütni,,ölni, rabságban lenni, láncot csörgetni, mikor mit és melyik micsodán. Csak a mában hinni, még az Isten fogalma se más, mint önnön-magának a megtestesülése. Amit ő akar, az Isten is azt akarja, mert ha nem, akkor már nem is az ő Istene, hanem a töröké, vagy a németé, nem, neki a más Istene nem kell. Az örüljön, ha hisznek benne nem pedik ők. Ha nem hisznek, hát megveri őket? Hát csak verje. Veréssel, haraggal nem lehet hívővé tenni a hitetlent. Csak egy valami van, amit mindhalálig széretnl, amiben minden okoskodás, tehát fenntartás nélkül hinni kell, és ez pedig: „szegény Hazám, jó Magyarország1'. Ez a hit minden hajdúnak az ereje, éltetője. • A magyar reformáció ezen időben még üde, friss, szinte csillogó. Mint a nyári, dús mező a napfeljöttén. Az egyszerűbb emberek lelkében a mindennapi élet valóságai szabályozták az Isten-hitet. S ez volt az igazi. A négy ember lement a tengerpartra, délre, s ott álltak, nézték a tengert. lA tengeren túlra elképzelték, hogv még egy kicsit, még egy kicsit és igen. igencsak ott lehet Magyarország ... Ott is, ahol a török gyötri, ott is, ahol a német. Meg aztán... a kettő között. Ami néha itt, néha meg ott. (Folytatják) 13
