A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-05-02 / 18. szám
Erdélyi János emlékezete Nagykapos és környéke bensőséges ünnepség keretében emlékezett meg április elsején a hajdani Kiskapus nagy szülötte, a reformkori kiváló költő, kritikus, esztéta, filozófus és népköltési gyűjtő, Erdélyi Jénns születésének ISI. évfordulójáról. Az emlékünnepélyen részt vettek a költő Budapesten élő unokái, Dobozy Elemérné dr. Erdélyi Zsuzsanna és Török Tamásné Erdély Ilona is. TOLVAJ BERTALAN tartotta az ünnepi beszédet, amelyből most részleteket közlünk. Miért szoktuk idézni nagy egyéniségek életét? Azért, mert életüknek sok olyan mozzanata, emberi magatartásuknak sok olyan vonása van, amelyeket példaként lehet a mai nemzedék elé állítani. így vagyunk Erdélyi jános életével is. Meggyőzödéses demokrata volt. Ha nem az lett volna, ma kevesebb igyekezettel kutatnánk nyomait. Haladó, demokrata meggyőződése áthatotta egész életét és írói tevékenységét. Életműve azt az őrök igazságot példázza, amelyet Juhász Gyula így fogalmazott meg: „Aki a haladás útján csak ballag, azt eltapossa az idő autója.“ Erdélyi nem ballagott, hanem céltudatosan, határozott léptekkel haladt. Bátor szelleme, demokratizmusa nagyrészt ma is olyan utat jelez, amelyet járni lehet és járni kell. Életrajzírói feljegyezték róla, hogy szenvedélyesen szerette az irodalmat. Emellett részt vett és állást foglalt a kor irodalmi küzdelmeiben, még akkor is, amikor Pestről Sárospatakra került. A mi számunkra ez igen fontos. Bármi történt az országban, s noha egyéni sorsa is eléggé hányatott volt, soha nem állt félre, a kényesebb társadalmi vagy művelődési kérdésektől nem vonakodott, s ha kellett, a forró gesztenyét is megfogta. Vajha szenvedélyes irodalomszeretete átragadna minden mai fiatalra és minden értelmiségire! Vajha közügyek iránti érdeklődése és >— mai szóval élve — aktivitása átragadna mindenkire, akiben kellő tehetség van a közügyek intézésére! Ebben többet illene Erdélyire hivatkoznunk. Aranymondásait szállóigékké kellene tennünk legalább szülőföldjén, hogy gondolatai átmenjenek a köztudatba és formálják a művelődési ízlést. Népdalgyűjtési szenvedélyéből is vonhatunk le okulást a magunk számára. Mint népdalgyűjtő — és mint költő is — a népies iránynak volt a híve a sajátosan magyar, népi művészet kincseit gyűjtötte. S hányán akadnak közöttünk, akik a Kapos környéke vagy a Bodrogköz népművészeti értékeit, a nép dalait, meséit, népszokásait hivatástudatból rendszeresen gyűjtenénk? Pedig volna rá módunk, hiszen Nagykapos és Királyhelmec is középiskolákkal rendelkezik, amelyek nagyobb diákjait be lehetne avatni a népművészeti hagyományok gyűjtésébe, még pedig addig, amíg vannak idős emberek, élő nóta- és mesefák, akik még nyújthatnának ezen a téren valamit. A fiatalság számára azonban más vonatkozásban Is példát jelenthet Erdélyi népművészet iránti vonzalma. Népi tánc- és népdalkincsünk megbecsülésére s annak a tudatosítására kötelez, hogy a dalban és a táncban is lépést kell ugyan tartanunk a korral, el kell sajátítanunk a modern dalból és táncból is mindent, ami szép és művészi, ugyanakkor azonban öntudatosan vállalnunk kell a hagyományos magyar tánc és népdal megőrzését, tanulását és terjesztését. Ismeretes, hogy Erdélyi János parasztcsaládból származott, ö maga így emlékszik vissza gyermekkorára; „Szegény szüleim Patakra vittek iskolába, jőreménység fejében, ha tán lenne belőlem valami.“ Es lett belőle nem is akárki! S hogy éppen Sárospatakon tanult tizenegy éven át, annak igen sokat köszönhet, akárcsak azóta is száznyi meg száznyi volt sárospataki diák; mert a pataki iskolák évszázadokon keresztül általában a szegényebb sorsú diákok szellemi fellegvárai ill. mentsvárai voltak; haladó szellemük, mély humanizmusuk igen sok értelmiségire hatott gyakran egy egész életet meghatározó döntő erővel. Nem véletlen, hogy három évig ott működött a világ egyik legnagyobb pedagógusa, Komensky is. Mint a pataki irodalmi önképzőkör tagja, kedvteléssel forgatta az ifjabb költők műveit. Későbbi írásaiban vágyakozva emlékezett visza ezekre az évekre: „Vajha volnának még olyan napjaim az életben valaha, mint voltak azon időben .... amikor költőink műveit először kezem közé kaphattam! ... az a sugár is előttem ragyog, mely annyiszor talált olvasva iskolás ifjat hol egy sövény alatt, hol egy fa árnyékában.“ Vajon hányán fognak mai diákjaink közül ilyen só-árgással visszagondolni az irodalomórákra vagy házi olvasmányaikra? Milyen szükséges is volna, hogy minden iskolában működjön ma is irodalmi önképzőkör! Erdélyi fiatalon, húszéves korától kezdve írt rendszeresen verseket és kritikákat, tgy lett költő Török Elemérből és Kulcsár Tiborból, s így lett kritikus és író Dobos Lászlóból — hogy csak a bodrogközieket említsem! Nem mindegy azonban, hogy mit írunk! Ez sohasem volt mindegy Erdélyinek sem. Amit előttünk már százan ugyanúgy vagy jobban leírtak, mi ne írjuk le százegyedszer és rosszabban. A tollforgató ember — bármennyire is tollal ékeskedik — sohase legyen papagáj! Erdélyi a kritika, a filozófia és irodalomtörténetírás kiváló művelője volt, de csak azért válhatott azzá, mert mindig újat kísérelt alkotni. Apjáról jegyezték fel, hogy nem volt műveletlen ember: tekintélyes olvasottsággal rendelkezett. Ez a körülmény igen kedvezően befolyásolta a fiatal Erdélyi tanulási vágyát és iskolaszeretetét. Mi pedagógusok vagyunk igazán a megmondhatói, mennyire meglátszik a tanulókon, melyik gyermeknek a szülei szeretik a könyvet, melyik szülő a kulturáltabb. Vajha ma is minden szülő rendelkezne olyan kulturális tájékozottsággal, mint hajdan Erdélyi János édesapja rendelkezett! Ne feledjük, hogy a szülő a gyermek első számú nevelője — s hogy Csokonai szavaival éljek — „kanász marad, akinek a nevelője kanász“. Népi származására, szülőföldjére, hazájára mindig büszke volt. Pórfiú című versében így vall erről: Miért szeretlek oly hón Szülőföldem, hazám, Ápolatlan virágként Ki búsan származóm? ’ A jobbágysors kegyetlenségét Ilyen kifejező sorokkal érzékelteti: A pórkunyhóban gyermek született, Egy rabbal a földnek több rabja lett. Ostorozta kora uralkodó osztályát műveletlenségéért s azért, mert képtelen volt a saját fejével gondolkozni: Hisz a magyarnak gondolkodni vétek: Gondol helyette angol, francia! Az uralkodók henye rétégével szemben mindig tisztelettel, elismeréssel és lelkesedéssel beszélt a dolgozó népről: ... legyen a nemzet Gazdája magának, A nép csak a népet Ismerje uránaki Máshol ezt írja: „Tenger a nép, aj élet. Ha belőle merít a költő, lesz, aki őt hallgassa!“ Azt hiszem, igen sok nagykaposi szóról-szóra egyetért ma is Erdélyinek ezzel a kinyilatkoztatásával. S érthetnek belőle egyes ifjú költőink is! A nagykaposiak nem egy irodalmi összejövetelére emlékszem, amelyen szenvedélyesen vitatkoztak íróink és költőink stílusáról. Idézhették volna nyugodtan Erdélyi Jánost, aki a népies hang alkalmazását ajánlotta a költőknek, mondván: „olyan az, melyet minden józan eszű, egészséges velejű ember megérthet“. A neves költő, kritikus, esztéta, filozófus, népköltési gyűjtő Erdélyi János életi műve így kerül hozzánk emberi közelségbe, így és ebben jelent példát a számunki ra. SZIROTYÁK DEZSŐ RAfZA
