A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1965-01-10 / 2. szám

Senki földje A jlátak mellett őrt Álló éger fák makacs élszántsággal keresték tarr bozontjuk ké­pét a patakban. Az erdő roásdasZütö fa­levéléin, amelyek a földről tekintettek só­várogva az elhagyott ág felé, harmatcsep­­pek sütkéreztek a napon. Szokatlan csend volt köröskörül, amit nemcsak az embe­re^ hanem a vttlgy is érzett két égreslető dombháttal, kiéllé szikiéival mélabús fái­val és riadt vadjaival. Szépnek látta most a völgyet Kovács Jferns is, Aki egy kiugró szikla közeléből szemlélte a tovasiető patakok, meg a köd ölelését mag érői lerázó távoli falutornyot. Kezét fázáson a »sebében (ártotta Szóra­kozottan kutatott elnyűtt ketonarnhéja zse­beiben, s közben beesett arcéban Ülő szű­rés tekintetével kutatva uéetb a völgyet. Aztán gyorsan begombolta kabátját, mert most döbbeni rá, hogy nincs is ci­garettáin, nem érdemes kutatni, mert teg­nap szívta el ez utó lsét — egy tábori lapba csomagolt fanyar ízű dohányt. Minthe megfeledkezett volna a cigaret­táról, az otthonra gondolt. Most mér ér­tette, hogy miért tűnt olyan ismerősnek a völgy. Hiszen így fest a Tilalmas, gondol­ta, és gondolatéban egy más völgy kör­vonalai rajzolódtak ki, ahol valamikor két hűséges lovával, a Sárgával meg a Gyurival annyit fuvarozott. Egyszerre mély dörgéseket hallott, aztán mintha megvo­­naglott volna a nedves föld. Ogy érezte mintha megborzadt volna a táj, mint egy beteg, amely képtelen elviselni az éjabb operáció borzalmait. Hallotta a kilövése­ket, majd a beállt csendet és a becsapó­dások tompa robaját. Számira mér meg­szokott volt ez a hang, nem is félt tőle még akkor sem, amikor a lövedékek a kö­zelében szántották bősz elszántsággal a földet. Akaratlanul is leniét a patakot nézte. Nem hallott semmi neszt maga körül, egye­dül érezte magát visszavonulástól elcsigá­zott század védelmi vonalában. Nem látta Vörös zászlóst sem, áld mindig figyelte, és már fejbelövéssel is fenyegette. Aztén el ült a félelme, amikor arra gondolt, hogy ő már ismeri ezt a völgyet, nem is lehat messze az otthontól. Tegnap említette az egyik szomszédja, hogy már a Felvidéken Járnak. Akkor lőtték fejbe azt a fiatal bakét, aki pár napja került a századhoz, de szökés közben elfogták. Most villant először agyába ez a gondo­lat: „Megszökni!“ Nagyot dobbant a szi­ve, majd riadtan körülnézett, mert azt hitte, hogy hangosan mondta ki óhaját, pedig csak fáradt agyán futott keresztül villámként a gondolat. Amikor semmi gyanúsat nem látott maga körül, Ismét megnyugodott. Erezte, hogy ez a háború már akkor elveszett, amikor ő még nem is volt a fronton. Most mintha egyszerre összedőlt volna benne minden. Nem hitt a „csodafegyverben“, nem hitt a „végső győzelemben“. Mintha még a lázasan za­katoló szive Is ezt dobogta volna: „Meg­szökni! Megszökni!“ Déltájbam elfogyasztotta a csajkába ka­pott löttyöt, aztán nemsokára parancsot kaptak a tüzelésre, mert a szemben lévő erdő szélén mozgást észlelt az előretolt őrsük. Néhány töltényt ő is kilőtt, aztán megfigyelte a szomszédságban felállított nehézgéppuska veszett ropogását. Rövid tűzharc volt, amelyre választ is kaptok, és a visszavert hangok egy másbaka pisz­kod va hagyták el a csöndjében megzavart völgyet, Csend volt ismét. Kovács János még mindig a 1 övészárokban szőtte gondola­tait, közben lesoványodott testét minél Jobban próbálta elrejteni nyirkos kabát­jába. Nemrég Járt nála az összekötő a századparancsnok parancséval: Éjfélig a helyén marad, aztán pihenni megy. Jé jel­nek vette azt és nyugalmat próbált ma­gára erőszakolni. Tadta, hogy ez nehezen megy majd, hiszen sohasem bírta nyugod­tan végrehajtani azokat a terveket, ame­lyek életében változásokat hoztak maguk után. Közben teljesen besötétedett. Gondosan körültekintett, aztán amikor látta, hogy senki sincs a közelében, nagynehazeo fel­állt, mert elernyedt láblzmai alig akarták parancsát teljesíteni. Óvatosan levetette az izzadságtól átfülledt kabátját, arra gondolva, hogy ezt nem Is viszi magával, mert csak akadályozná a futásban. Te­kintetével még búcsút Intett ötlövetű né­met puskájának, aztán a legközelebbi fá­hoz lépett és lélegzetét magúba fojtva hallgatózni kezdett Nem hallott mást: csak szívének vad zakatolását. Amikor agy kicsit megnyugodott, akkor pillantot­ta meg a szürke sötétségben a fák törzsét, amelyek most őrökként álltak körülötte, eltökélt szándékkal, hogy nem engedik tovább. Füleit... Minden Irányba forgatta főjét, úgy heilgatözott. Először lassan ment: fától fáig mag-megállt és riadtan fülelt a csendbe. Még a lehullott levelek sem csaptak zajt léptei alatt, mert a teg­napi esőcseppek teljesen földhöz cöve­­kalték őket. Mintha feloldódott volna az erdőben észlelt sötétség. Gyorsította lép­teit, de valami megreccsent a léibe alatt és egész testével a földre zuhant. Egy­­ttgyüen tekintett körül, szemébe riadt fé­lelem szökött. Most csak arra gondolt, hogy elveszett, hogy sosem látja mag csa­ládját, mart holnap majd ott éli valame­lyik fa mellett és eldördülnek az önkén­tesekből verbuvált szakasz puskái. A fa mögül jól látta a völgyet. Hallot­ta a patak moraj ét ás látta az égerfák ösz­­szeolvadt tömegét, amely a patak közeiét jelentette. Látta, hogy tőle balra, kissé távolabb valami mezei ét vezetett a pa­tak felé. Gyorsan döntött. Egyenesen vé­gigvág • völgyön, aztán a patakot átugor­ja és már a másik oldalon van. Onnan már nincs messze a szemben lévő erdő. Közben arra is gondolt, hogy jobb vol­na visszamenni. Hiszen ha elviszik Szibé­riába, mint ahogy azt emlegették, akkor sohasem látja meg édesanyját, meg fiatal feleségét. Gyorsan másra gondolt, amely azt mondta: RohaaJ! Fuss! Menekülj! Ott a patak, amelyen ha átvágsz, véget vatsz szén védésednek! Futni kezdett. Futott vagy három lépést, majd ismét megállt. Elszántan előre tekin­tett, nagyot lélegzett, aztán ismét futott. Minden lépés után úgy érezte, hogy meg­könnyebbül, hogy leráz magéról minden félelmet, pedig néhol átázott bakancsa mélyen besüppedt a puha földbe. Még min­­dig úgy tűnt számára, hogy messze van s pataktól, pedig már tisztán látta az égoe­­fákat, hallotta a patak játékos csobogásét. Kicsit jobbra tért, mert egészan a mezei ót közelébe ért, amely a patak fölött lévő ócska fahíd ha torkollott. Azért tért ol a hídtól, mart többször hallotta, hogy Ilyen hidakat visszavonulás közben aláaknáz­nak. Mér teljesen a másik oldalon érezte magát, mart Itt még a föld is keményebb volt, sokkal könnyebben futhatott. Éppen arra gondolt, hogy mér lerázta magáréi a borzalmakat, meg fiatal feleségére, aki ta­lán fiúgyermeknek adott életet. Egyszerre elborult előtte minden, mart agy velőtté­­pő, tompa ütést érzett. Kisodorta alóla a lébét, faja előrehanyatlott, kezét segít­séget várva az ág felé emelte és elesett. A robbanást mér talán nem Is hallotta, csupán nyitott szemében hagyott valami rémeset a felvillanó tritoltöltet fénye. A robbanást tenyerükbe kapták a dombol­dalak, kicsikét eljátazadoztak vele, aztán elvesztették a sötétségben. A völgy innenső oldalán egy géppuska kezdett kerepelni. Választ nem kapott fáradtan zakatoló hangjára, hát az Is el­hallgatott. Ismét titkos csend lett, amely­be csupán a felzaklatott erdei vadak láb­­dobogása hallatszott néha. Néha a patak is játékosan meg-uiegcsobbant, nem is gondolva arra, hogy jelenleg senki földjén folyik, amely hatért jelentett két világ között, élet és halál között és közelében a fellépett földön egy élettelen test hever, melynek jobb keze segélykérőn .mered felé. MATE LÁSZLÓ (Prandl S. (elv.)

Next

/
Thumbnails
Contents