A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-04-25 / 17. szám
I JÁROM« JOHN: cAyityyoii&k kara Egyre azt kérdezgeti a leveleiben, édesanyám, vajon megvan-e mindenem, amit varrt meg csomagolt nekem, s hogy nincs-e szükségem valamire. Meg azt is kérdi, hogy szoktam-e mosatni, vasaltatni, és hogy a tolvajok nem lopták-e el valamimet. Mindenem rendben van — édesanyám, kedves — semmire sincs szükségem, és senki sem lopott el tőlem semmit. Csak a kincstári nadrágom, amit megkurtított, vedlett meg, a gombok leszakadtak róla, a fenekét egy zsákdarabbal foltoztam meg — jó az még — nem esik le a gatya, ha madzagon lóg. A lábam között is van egy hatalmas lyuk, gomb meg nincs a hasítékon, úgyhogy a billém kukucskál ki rajta, mint maga szokta volt mondogatni — édesanyám kedves — mikor még kisgyerek voltam. De ilyen rongyos — édesanyám, kedves — akad itt elég, és úgy 'állnak vigyázzban a kihallgatáson az ezredes előtt. Ilyesmivel itt — édesanyám, kedves — a kutya sem törődik. Ha nem tundja — édesanyám, kedves — hogy-mint élünk errefelé, akkor ne is kérdezze, hogy vasaliatom-e a nadrágomat. Már hol vasaltatnám? Itt a hegyek közt az embereknek kenyerük sincs, nem még vasalójuk Leszakadt a sapkarózsám, de azért jó még az a fazék, egészen tűrhető, a köpenyemet elhagytam valahol, civil télikabátban járok, és a magyar bakancsaimba beléfolyik a víz. Azt is írja — édesanyám, kedves — hogy ha a harisnyáim kilyukadnak, megjavítja őket. Nincs már nekem semmiféle harisnyám, jól lehet vele fegyvert tisztítani, női bugyogőgból nyírott flanellkapcát hordok, abból egy kocsirakományra valót loptunk Kragujevácban. Az alsónadrág meg a zsebkendő is csupa hiábavalóság, tisztára bűnös hiábalóság ha ki akarom fújni az orromat, befogom az orrom egyik lyukát, — édesanyám, kedves — aztán meg a másikat, s egyenest rá vele a forró montenegrói sziklára. Gallért meg kár volt a hátizsákba tenni — édesanyám, kedves — tetvesek vagyunk, és ha bekenem magam fekete kenőccsel» akkor azt hinné —, édesanyám kedves — hogy igazi afrikai szerecsen vagyok. Tegnap elfogyott a rakijánk, ez már öreg hiba, tisztára elfogyott, egy csepp sem maradt a kulacsban malacot meg nem láttunk már vagy két hónapja. Itt — édesanyám, kedves — csupa mohamedán lakik, és azok nem ehetnek disznóhúst, sem kocsonyát orjából meg füléből. Ha küldhetné hazai füstölthúst, mellé cseh káposztát és egy hordó popovicei sört, az jó volna — édesanyám kedves — de ne küldiön, nincs szükségem semmire, és meg vagyok elégedve — teljesen. Arra is figyelmeztet — édesanvám. kedves, — hogy kerüljem a rossz társaságot és jóravaló. csendes gyerek maradjak, mint amilyen voltam. Hát ez — édesanvám. kedves — igen nehéz dolog, mert nagyon elkanászodtam, ez már nincs másképpen katonáéknál. Rossz társaság — édesanyám kedves — olyan nálunk nincs. Legfeljebb ha elfogyott a rakija. így mondja meg ezt az igazgató úrnak is. Mégis megkérem valamire, édesanyám. Menjen el Chrudíroban a Blumenkranzhoz és vegyen nekem egy szájharmonikát. Minden gyerek írt haza szájharmonikáért. Már volt nekünk egy harmonikánk, húzós, kampós, két regiszteres, a billentyűi csontból voltak és azok a basszusok édesanyám, kedves — akár a mennydörgés. Olyan hangja volt, mint a templomban az orgonának és olyan vékonyan is szólt, mintha az angyali karok énekelnének. De szép estéink voltak — édesanyám, kedves. Kint fekszek a hegyoldalban, éjszaka van, csönd, halotti némaság, közel-távol hegyek akár lelőtt krokodilusok, és az ég itt Montenegróban — édesanyám, kedves — olyan, mint valami mérhetetlen nagy lila kupola, az embert szinte szorongás fogja el alatta, ahogy szúrósan pislognak rajta a csillagok, akár a villanykörték, az egyik piros, a másik zöld, a harmadik sárga, ezernyi van belőlük, azokból a nagyokból, borzasztó sok, a kicsikből meg annyi, mint a szentjánosbogár. Az volt ám csak a látnivaló — édesanyám, kedves — egyenest az imádságos könyvére volna szüksége, hogy felfohászkodhasson erre a szépséges montenegrói égre. Itt fekszünk most ez alatt a mennyei fény alatt, a lovak állnak, szalmát ropogtatnak, harmonikázunk és nézzük az Isten mécseseit. Akármerre is jártunk, Szerbiában, Novibazárban vagy Montenegróban, mindenütt hangversenyeztünk azzal a harmonikával, még beléptídíjat is szedtünk, s messze környékről eljöttek meghallgatni bennünket a lőszerszállítók és szanitécek, a tisztek lóháton, a legénység meg az apostolok lován — egyenest a harmonika kedvéért. A kórus hangjai =- édesanyám, kedves — elszálltak mélyen a hegyekbe, egész a medvékig, és a völgyekbe, ahonnan a katonák jártak hozzánk a hang után, mígcsak ránk nem akadtak a zsiványok, meghallgatni a muzsikát és ellopni, ami a kezűit ügyébe akadt. A tisztelt közönséget magam is megtiszteltem néhány ütleggel, egynek se maradtam adósa. A szó szoros értelmében vett szakértők egy százasra becsülték a pompás hangszert, de azt hiszem, hogy többe került, mert az oldalai gyöngyházzal kirakottak, a billentyűi meg ezüstös elefántcsontból válók voltak. Nappal egy jó öszvéren szállítottuk a harmonikát, az öszvér patáit rongba bugyogáltuk, hagv el ne csússzon. Csakhogy — édesanyám, kedves — ami nem vasból való, az katonáéknál tönkremegy. Hát még az ilyen, szalonba való hangszer! faromir John 1862. április 16-án a dél-csehországi Klatovyban született. A prágai egyetem filozófiai és művészeti szakán végzett. Az Osztrák-Magyar Monarchia tisztfe volt, írásai nagyrészének témáját a katonaéletből és az első világháború élményeiből merítet<e. Angyalok kara c. elbeszélését Esték a szalmazsákon c. kötetéből közöljük. Egyszóval, elszakadt a tömlője. Rambousek, a varga bevarrta a sebet szurkosfonállal, csepűvel, tűrhetően, jól megcsinálta, de a tömlő csak tovább szeleit, nem használt az sem, hogy suszterszurokkal kente be, a tetejébe még összeveszett a Vasátkóval Is, azzal a Stfefiából valóval, ahonnan az öregapánk származott. A Vasátko úgy a fejéhez vágta a harmonikát, hogy tüstént kettészakadt. Én azonmód kitördeltem belőle á gyöngyházat, és otthon a mi kedves kis házunkban majd beleillesztem a maga ágyának a fejébe, örök emlékül. Aztán az egyik török bazárban rekviráltunk egy szájharmonikát. * Az is elég tűrhető, szép hangszer volt, nikkelezett. És megint csak örültünk, az estéknek, hogy majd lefekszünk és eljátszunk mindenféle darabot, mint például „A szerencsétlen sáfár udvarát“ a „Pepi, oh du mein Abendstern“-et és egyéb katonanótákat, nemzeti kuplékat meg szalondarabokat. Lehetett — édesanyám, kedves == játszani azon a harmonikán pianisszimo és fortisszimo, ki hogy akart, a tremolo is elég jól ment, az — édesanyám, kedves — olyan reszkető hang, mintha befogod á szádat és remegteted a kezedet, mint ahogy a maga keze reszket, amikor a Nademlejnskynek guberálja ki a százasokat az üszőért. Egy hete babot kaptunk ebédre. És valami félnederes, alighanem az a rozsdahajú Kulhánek, telefécskendezte vele a harmonikát. Mi meg — édesanyám, kedves — fújtuk ki a harmonikából a babot — ki hogy tudta! — és ezzel tönkretettük a mutációkat. Vasátkót, akiről már írtam, azt, aki itt nálunk 'kovácsfogóval húz fogat, az a csapás úgy felbosszantotta, hogy még az éjjel titokban dezertált és vele együtt eltűnt egy ló, egy zsák kenyér, szalonna és egy kis hordó rakija. Most — édesanyám, kedves — nincs semmi vigasztalásunk. Az embernek mégiscsak el kell valamivel szórakoznia! Menjen hát el a Blumenkranzhoz, vegyen tőle harmonikát, és fényes legyén, meg angol felirat legyen rajta. Ma éppen tavaszi nap van. Előbújt a kankalin meg az ibolya. A montenegrói föld illatozik. Mind azt hiszem. =— édesanyám, kedves — hogy maga süt fánkot. És éppen ma úgy fújnánk az akkordokat, de úgy. mint amikor az angyali karok énekelnek... 10
