A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1965-04-04 / 14. szám

amikor lefújtak a'-riadót, a férfi elbúcsú­zott. Jacket Dixből hajón Karolinába, egy gya­logos-kiképző táborba vitték, és onnan egy Georgiában állomásozó gyalogoshadosz­tályhoz került. Három hónapig volt Geor­giában, amikor jeleségül vett egy lányt, az ottani szálloda-mágnások sarját. A Csendes-Óceánra küldték, és húsz hó­nap elmúltával sértetlenül és látszólag változatlanul tért vissza. Mihelyt szabad­ságot kapott, indult vissza Georgiába. Fe­leségének szép emléktárgyakat hozott a szigetekről, de hamar összeveszett vele és családjával, és miután megtette az in­tézkedéseket egy Arkansasban lefolytatan­dó válás ügyében, elutazott New Yorkba, Jacket a hadsereg kötelékéből az egyik keleti táborban bocsátották el, néhány hó­nappal később. Szabadságra ment, azután vissza az 1942-ben elhagyott állásába. Ügy érezte, körülbelül ott vette föl élete fona­lát, ahol 1942-ben a háború miatt megsza­kadt. Minden visszatért a régi kerékvá­gásba. Találkozott legtöbb régi barátjával. Mindössze két ismerőse esett el a hábo­rúban. Joant nem hívta föl, de egy téli délutánon a buszon összeakadt vele. Üde arca, fekete ruhája és lágy hangja egy pillanat alatt megsemmisítette azt az érzését — ha ugyan volt valaha ilyen ér­zése — hogy valami megváltozott vagy történt az utolsó három, vagy négy év előtti találkozásuk óta. A lány meghívta koktélra, és ő a legközelebbi szombat dél­után elment a lakására. Joan szobája és vendégel azokra az összejövetelekre em­lékeztették, amelyeket a lány akkoriban tartott, amikor New Yorkba került. Volt ott egy cifra kalapos hölgy, egy éltesebb doktor, egy ember a rádió mellett, aki a balkáni híreket hallgatta. Jack azon tű­nődött, melyik férfi tartozik Joanhoz, és úgy döntött, hogy egy angol, aki állan­dóan a ruhaujjából előhúzott zsebkendő­jébe köhögött. Eltalálta. — Nem ragyogó, Stephen? — kérdezte tőle kicsit később Joan, amint egymaguk­­ban álltak egy sarokban. — Többet tud a polinéziaiakról, mint bárki a világon. jack nemcsak a régi állásába tért vlsz­­sza, de a fizetése sem változott, Mivel az élet a kétszeresére drágult, és mivel két asszonynak kellett tartásdíjat fizetnie, kénytelen volt megtakarított pénzéhez nyúlni. Űj állást válalt, mert azt remélte, hogy többet fog keresni, de az egész nem sikerült, és ő egyszerre állás nélkül talál­ta magát. Ez egyáltalán nem aggasztotta. Volt még pénze a bankban, és ha kellett könnyen kérhetett kölcsön a barátaitól is. Nemtörődömsége nem lustaságból vagy kétségbeeséséből eredt, inkább valami re­­ménytúltengésből. Az volt az érzése, hogy mostanában jött New Yorkba Ohióból. To­vábbra is azt hitte, hogy nagyon fiatal és életének legszebb évei még előtte állnak, nem akarta észrevenni, hogy illúziókban ringatja magát. Ügy vélte, rengeteg ideje van még, övé minden idő széles e vilá­gon! Ekkoriban hotelekben élt, szinte öt­naponként cserélte szállását. Tavasszal Jack bútorozott szobába költö­zött, a Central parktól nyugatra fekvő kültelkek tájára. Elfogyott a pénze. Majd, épp amikor rádöbbent, hogy milyen két­ségbeejtő szüksége volna egy állásra, megbetegedett. Eleinte csak erős hűtésnek látszott a dolog, de nem bírt kimászni be­lőle, azután tartósan lázas lett, és vért köpött. A láz többnyire elbágyasztotta, de alkalomadtán fel-felkelt és elment egy ca­­feteriába valamit enni. Biztosra vette, hogy egyetlen barátja se tudja, merre van, és örült ennek. Nem számolt Joannal. Már késő délelőtt volt, amikor meghal­lotta a hangját: az előszobában beszélt a háziasszonnyal. Für putanat mutva betco­­pogott Jack ajtaján. Jack az ágyon hevert, nadrágban és foltos pizsamakatbában. Nem felelt a kopogására. A nő megint ko­pogott és belépett. — Mindenfelé kerestelek, Jack — szó­lalt meg. Lágy hangon beszélt. — Mikor megtudtam, hogy ilyen helyen lakói, gon­doltam, hogy letörtél, vagy beteg vagy. Megálltam a banknál és kivettem vala­mennyi pénzt arra az esetre, ha pénzza­varban volnál. Hoztam neked egy kis Scothot. Gondoltam, egy kis itóka nem árt majd. Kell egy kis itóka? Joan fekete ruhában volt. Halk, tiszta hangon beszélt. Ügy ült le Jack ágya mel­lé a székre, mintha mindennap ápolni járt volna hozzá. Vonásai eldurvultak, észlelte Jack, de ránc még alig látszott az arcán. Testesebb volt. Majdnem kövér. Fekete pa­mutkesztyűt viselt. Előszedett két poharat és Scotchot töltött beléjük. Jack mohón itta ki a whiskyjét. — Nem kerültem há­rom előtt ágyba az éjjel — mesélte Joan. Hangja egykor, régebben a szelíd, szívhez szóló dalra emlékeztette Jacket, de most, talán mivel beteg volt, a nő gyöngédsége, a gyász, melyet viselt, titokzatos bája, kellemetlenül érintette. — Olyanforma éjszaka volt... — foly­tatta Joan. — Színházban voltunk. Utána valaki hívott, menjünk föl a lakására. Nem tudom ki volt. Olyanfajta lakás volt... Olyan furcsák az ilyenek ... Húsevő növé­nyek voltak ott, meg egy kínai tubákos szelence-gyűjtemény. Minek gyűjtenek az emberek tubákos szelencéket? Autogra­mot írtunk mindnyájan egy lámpaernyőre, úgy emlékszem. Sokra nem emlékszem. Jack megpróbált felülni az ágyban, úgy érezte, védekeznie kellene, és aztán visz­­szaesett párnáira. — Hogy találtál rám? — kérdezte. — Egyszerűen. Felhívtam a hotelt. Azt, amelyikben laktál. Megadták a címet. A titkárnő kikereste a telefonszámot. Iszol még egy kicsit? — Tudod-e, hogy sohasem jöttél a la­kásomra ezelőtt, soha — mondta Jack. — Miért jöttél most? — Hogy miért jöttem, drága? — kér­dezte az asszony. — Micsoda kérdés! Har­minc esztendeje ismerlek. Te vagy a leg­jobb barátom New Yorkban. Emlékezz csak arra az éjszakára a Villageben: esett a hó, és mi reggelig benn maradtunk, és whiskyt ittunk reggelire? Mintha nem is tizenkét éve volna. Azon az éjszakán ... — Nem szeretem, hogy ilyen helyen lá­togatsz meg — szólt Jack komolyan. Az arcához nyúlt, érezte, hogy borostás. — Es azok az alakok, akik Rooseveltet utánozták — folytatta Joan, mintha nem is hallotta volna Jacket, mintha süket vol­na. — És az a hely a Staten Islanden, ahova mind vacsorázni jártunk, amikor Henrynek kocsija volt. Szegény Henry. Ingatlant vásárolt Connecticutban és egye­dül ment oda-egy weekendre. Elaludt, égő cigarettával a szájában, és a ház, a pajta, minden leégett. Ethel kivitte a gyerekeket Kaliforniába. Megint Scotchot töltött Jack poharába és odanyújtotta neki. Meggyújtott egy ciga­rettát és Jack ajkai közé dugta. A mozdu­latnak ez a bizalmassága — ami nemcsak azt hangsúlyozta ki, hogy ő halálos be­teg, hanem olyasmit is, mintha a szeretője volna — zavarta Jacket. — Mihelyt jobban leszek — mondta —, egy jó szállodában veszek ki szobát. Ak­kor majd felhívlak. Kedves volt, hogy el­jöttél f — O, ne resteld ezt a szobát, Jack —< válaszolta az asszony. — A szobákkal so­se törődtem. Ügy látszik, mindegy nekem, hogy hol vagyok. Stanley-nek koszos szo­bája volt Chelsea-ban. Legalább mások azt mondták, hogy koszos. En észre se vettem sose. A patkányok elették az ételét, amit vittem neki. Fel kellett akasztani az en­nivalót a mennyezetre, a lámpa láncára. — Felhívlak, mihelyt jobban vagyok — ismételte Jack. — Azt hiszem, most alud­ni tudnák, ha magamra hagynál. Érzem, sok alvásra van szükségem. — Te igazán beteg vagy drágám — szólt Joan. — Lázad lehet. — Leült az ágya szélére, és Jack homlokára tette a kezét. — Hogy van az angol? — kérdezte Jack. — Összejössz még vele? — Melyik angol? — Tudod, nálad láttam. Zsebkendőt tar­tott a kabátujjában. Folyvást köhögött. Tudod, kire gondolok. — Összetéveszted valakivel. Nem volt nálam angol a háború óta. Persze, min­denkire nem emlékezhetem. — Odafordult, megfogta Jack egyik kezét és belekapcsol­ta ujjait az övéibe. — Meghalt, ugye? — kérdezte Jack. •— Meghalt az az angol. Letaszította Joant az ágyról, s 0 maga is felkelt. — Eredj innen! — követelte. — Beteg vagy, drága — erősködött Joan. — Nem hagyhatlak itt egyedül. — Eredj innen! — ismételte a férfi és mikor az asszony nem mozdult ráordított: — Micsoda mocsok vagy, hogy így meg­szagolod a betegséget, meg a halált? — Szegény drágám! — Ügy érzed, megfiatalít, ha haldokló­kat dajkálsz? — rivallt rá Jack. Ez a per­verzitás tart fiatalon? Ezért öltözöl így, akár egy holló? Ö, tudom, mondhatok akármit, téged nem sért. Tudom, hogy nincs semmi olyan szennyes, vagy romlott, vagy erkölcstelen, vagy durva, vagy aljas, amivel a többiek ne próbálkoztak volna, de most az egyszer tévedsz. En nem va­gyok készen. Az én életemnek nincs vé­ge. Az én életem most kezdődik. Csodála­tos évek állanak előttem. Előttem, előt­tem, előttem még csoáálatos, csodálatos évek vannak, és ha már végleg elmúltak, ha eljön az ideje, akkor hívlak. Akkor, mint régi jóbarát, majd hívlak és meg­adom neked, ami piszkos örömet csak lel­hetsz a haldoklók ápolásában. Hanem ad­dig tűnj el, látni se akarlak, se téged, sé ezt a gyászruhát. Hagyj békén! Az asszony kiitta a poharát és az órá­jára pillantott. — Azt hiszem, jó lesz, hd megmutatom magam az irodában — mond­ta. — Ma még látlak. Estére visszajövök. Addigra jobban leszel, te szegény drágám. — Betette maga után az ajtót, és Jack hallotta könnyű lépteit a lépcsőn. Jack beledöntötte a whiskys üveget á kiöntőbe. Felöltözött. Piszkos ruháit egy táskába gyűrte. Remegett és sírt beteg­ségében és jeleimében. Ablakaiból kilátott a kék égre, és rémületében minden csodá­latosnak tűnt, hogy az ég kék, hogy a fehér felhők hóra emlékeztetik, hogy a gyalogjáróról idehallja a gyerekek sipító hangját. — Adj király katonát! Adj király katonátI Adj király katonát! — Beleszórta a hamutartó tartalmát, a köröm reszelé­ket- meg a cigarettavégeket a toalettbe, és az inggel fölseperte a padlót, hogy sem­mi se maradjon a testéből, semmi nyoma az életének, mire este megérkezik érte az a romlott, leselkedő halálmadár. HONTI IRMA fordítása 13

Next

/
Thumbnails
Contents