A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1965-03-28 / 13. szám

fák, egy újságíró, aki szüntelenül a rádiót csavargatta, a spanyol polgárháború híreit keresve. Jack megivott pár Martinit, és a cifra kalapos növel csevegett. Kipillantott az ablakon át a hátsó udvarra, meg a bálványfákra és hallgatta a távolban, a Hudson szirtiéiről visszarobajló mennydörgés hangját.

Hugh Bascomb erősen beszeszelt. Az italokat kezdte kiöntözgetni, mintha számára az ivás valami kedélyes háborús játék lett volna, és ő élvezné a vérontást meg a felfordulást. Whiskyt öntözött ki egy palackból. Leöntötte az ingét, aztán felborította valaki másnak a poharát. A társaság eléggé zajongott, de Hugh rekedt hangja már-már túlharsogtá. Rátámadt egy fényképészre.

— Minek jött társaságba, ha egyebet se csinál, csak ül és a cipőjét bámulja? — ordított rá. — Minek jött ide? Miért nem maradt otthon?

A fényképész nem tudta, mit feleljen. Hiszen nem is bámult a cipőjére. Joan könnyedén Hugh mellé lépett.

— Kérlek,, ne kezdj most verekedést, drágám — mondta neki— Most ne.

‘— Fogd be a szádI — mordult rá a jér* fi, — Hggyj békén! Törődj a magad dolgával!

Elvesztette az egyensúlyát, és ahogy tántorogva ki akart egyenesedni, feldöntött egy lámpát.

— Ö, a gyönyörű lámpád, Joan — sóhajtotta egy nő.

— Lámpák! — üdvöltötte Hugh. Karjával a levegőt szántotta és úgy hadonászott a feje körül, mintha le akarná ütni saját magát.

— Lámpák. Poharak. Cigarettatárcák. Tányérok. Megölnek engem, Krisztusra mondom. Gyerüunk fel mind a hegyekbe. Krisztus nevében. Gyerünk fel mind a hegyekbe, vadásszunk, halásszunk, embermódra éljünk. Krisztus nevében.

A vendégek elszéledtek, mintha megeredt volna az eső a szobában. Odakünn is, szinte magától értetődően, esni kezdett. Valaki falajánlotta. Jacknek, hogy kocsiján beviszi a városba, ő kapott az alkalmon. Joan az ajtóban állt, búcsúzkodott megfutamodó barátaitól. Hangja lágy maradt, és egész viselkedése ellentétben azokkal a keresztényi asszonyokkal, akik a vészben összeszedik minden erejüket, és új és hatalmas önuralom forrást fedeznek fel önmagukban — hamisítatlanul egyszerűen hatott. Ügy tetszett, tudomást se vesz a háta mögött döhüngő részegről, aki föl alá vágtat a szobában, üvegcserepet dörzsöl a szőnyegbe, és a társaság egy hátramaradt tagjának arról szónokol, hagy ő, Hugh egykor három hétig élt minden táplálék nélkül.

Júliusban Duxburyban egy gyümölcsösben meqülték Jack lakodalmát, és aztán feleségével West Chopba ment néhány hétre. Mire visszatértek a városba, lakásukat elárasztotta a sok ajándék. Joantól egy tizenkét személyes feketekávés készletet kaptak. Jack felesége elküldte az illő köszönő-sorokat, de egyébként nem jelentkeztek.

• Később a nyár folyamán, Joan telefonozott Jacknek, a hivatalába, és megkérdezte, nem hozná-e el hozzá a feleségét, látogatóba; meg is jelölt egy napot a következő hétre. Jacket furdulta a lekiismeret, amiért eddig nem hívta fel Joant, és elfogadta a meghívást. Felesége azonban haragudott. Becsvágyó kis nő volt, az előnuöket ígérő társaséletet kedvelte, és kelletlenül ment el férjével Joan lakására a müvész-neqyedbe.

A levélszekrényen Joan neve fölött ezúttal Franz Denzel neve szerepelt. Jack és neje meqmászta az emeleteket, loan a nuitott ajtóban j&iadta őket. Beléptek a lakásba és eqy csomó olyan ember közt találták magukat, akikkel legalábbis Jack,

képtelen volt bármiféle kapcsolatot találni.

Franz Denzel, keserűségtől vagy betegségtől beesett arcú középkorú német, azzal a kicirkalmazott és meggondolt udvariassággal üdvözölte Jacket és nejét, amely éreztetni szándékszik a vendégekkel, hogy túl korán, vagy túl későn jöttek. Szigorúan ragaszkodott ahhoz, hogy lack arra a székre telepedjen, amelyet eddig ő foglalt el; fölkelt és egy fűtőtesten helyezkedett el. Öt másik német üldögélt szanaszét a szobában, feketekávét ittak. Egy sarokban egy másik amerikai pár ült, lerítt róluk, hogy rosszul érzik magukat, foan kis csésze tejszínhabos feketekávéval kínálta fack-et és feleségét.

— Ezek a csészék Franz anyjáé vi ■ tak — közölte. — Ugye kedvesek? Egyetlen holmi, amit magával hozott, amikor menekült a nácik elől.

Franz odafordult fackhez: — Elmondaná talán a véleményét az amerikai neveié, si rendszerről? Éppen erről vitatkoztunk, amikor megérkezett.

De mielőtt Jack megszólalhatott volna, az egyik vendég támadást indított az amerikai nevelési rendszer ellen. A többi német is bekapcsolódott a vitába^aztán más tárgyra tériek, az amerikai életforma szembeötlő közönségességét csepülték, és szembeállították egymással a német és az amerikai kultúrát, nagy általánosságban. — Ugyan hol találni Amerikában — kérdezgették egymást szenvedéllyel — Mitropa étkezőkocsikat, olyan festményeket, mint Münchenben, olyan muzsikát, mint Bayruethban? — Franz és barátai elkezdtek németül beszélni. Se Jack, se a felesége, se Joan nem értett németül, a másik amerikai pár pedig a száját se nyitotta ki a bemutatkozás óta.

Jack megivott öt csésze feketét. Kétségbeejtően kényelmetlenül érezte magát, foan kiment a konyhába, mialatt a németek a maguk német mókáin szórakoztak. Jack remélte, hogy itallal tér vissza, de amikor bejött, csak egy tálca fagylaltot és szedret hozott.

— Ízlik? — kérdezte Franz, most ismét angolra fordítva a szót.

Joan összeszedte a jeketekávés-csészéket és már indult kifelé a konyhába, amikor Franz megállította:

— Nem csorbult ki az egyik csésze?

— Nem, drágám — felelte Joan. — Hozzájuk se engedtem nyúlni a lányt soha. Mindig magam mosom el őket.

— Hát ez mi? — kérdezte a férfi, az egyik csésze szélére mutatva.

— Ez a csésze mindig csorba volt drágám. Csorba volt, amikor kicsomagoltad. Észre is vetted akkor.

— Ezek a csészék hibátlanok voltak, amikor ebbe az országba kerültek — jelentette ki Franz.

foan kiment a konyhába, az ember utána.

Jack megpróbált társalgásba bocsátkozni a németekkel. A konyhából ütés meg kiáltás zaja hallatszott be. Franz visszajött és mohón nekiesett a szedernek. Joan is megjelent a fagyialtos tányérkájával. Kedves, szelíd hangon beszélt. Könnyei, ha ugyan sírt, olyan gyorsan felszáradtak, akár egy gyerek könnyei. Jack és neje megette fagylaltját, és sietve menekült. Az elpocsékolt és idegölő este nagyon bosszantotta Jack feleségét.

Jack felesége kora ősszel állapotos lett, és igényt tartott a várandós anyákat megillető minden kiváltságra. Nagyokat szundított, éjnek ideién őszibarack-konzervet eszegetett és előszeretettel beszélt a veseműködésről. Csupán olyan házaspárokkal kívánt érintkezni, akik gyereket vártak: és ha ő és Jack vendégeket hívtak, ezek az esték a mértékletesséq jeqyében teltek el. A baba, fiúgyerek, májusban született. Jack nagyon boldog és büszke apa volt.

Az első vendégség, ahova felesége felépülése után elmentek, egy ohiói Ismerős család lányának esküvője volt.

Az esküvőt a St. James templomban tartottak, utána nagy fogadást adtak a River Clubban. Magyarruhás zenekar játszott, és folyt a pezsgő meg a skót whisky. Késő délután, amint végigment egy homályos folyosón, foan hangja ütötte meg Jack fülét. — Kérlek, ne csináld ezt, drágám — mondta. — Eltöröd, a karomat. Kérlek, ne drágám! — Egy férfi szorította neki a falnak és úgy látszott ki akarja törni a karját. Ahogy Jacket megpillantották, felhagytak a dulakodással. Mind a hárman mélységes zavarban voltak. Joan arca ned. vés volt, és erőlködött, hogy rámosolyogjon fackre. Az egy ,,hello“-van, megállás nélkül továbbment. Mire hátranézett, foan és a férfi eltűnt.

Jack fia még kétéves sem volt, amikor felesége Nevadába repül a bébivel; válni akart. Jack átengedte neki a lakást, egész berendezésével. Ö maga szobát bérelt egy Grand-Central környéki szállodában. A válást gyorsan kimondták; a lapok is foglalkoztak az esettel. Jacket pár nap múlva felhívta Joan telefonon.

— Borzasztó sajnálattal hallottam a válásotokról, Jack — mondta. — Olyan helyes asszonykának látszott. De nem ezért hívtalak fel. Szükségem volna a segítségedre, és gondoltam, talán átjönnél, hozzám a lakásomra, ma este hat körül. Olyasmiről van szó, amiről nem akarok telefonon beszélni.

Estére Jack engedelmesen elment Greanwich-Villagebe, és fölbaktatott a lépcsőkön. A lakásban mindent a hegyén-hátán talált. A képeket és függönyöket leszedték, a könyveket ládákba rakták.

— Hurcólkodol. loan? — kérdezte.

— Éppen ebben a dologban akartam veled beszélni. Először is igyál valamit. — Két Old Fashioned et készített. — Kilakoltattak, Jack — folytatta. Kilakoltattak, mert erkölcstelen nő vagyok. A földszinten lakó házaspár, akikről mindig azt hittem, bájos népek, azt mondta a lakások bérbeadását intéző ügynökség vezetőjének, hogy iszákos vagyok meg prostituált és még mi. nem. Nem fantasztikus? Ez az ember mindig olyan kedves volt hozzám, hogy gondoltam, nem hisz nekik, de ő érvénytelenítettel a szerződésemet és megfenyegetett: érintkezésbe lép az áruházammal, ha okvetetlenkédem, én meg nem akarom elveszteni az állásomat. Ez a kedves lakásügynök már szóba se akar állni velem. Ha átmegyek az irodájába, a titkár^ úgy sandít rám, mintha valami szörnyű nőszemély volnék. Nem tagadom, járt ide hozzám egy csomó férfi és néha valóban zajongtunk, de csak nem kívánhatják tőlem. hogy tízkor feküdjek lé minden este? Ugye? Nohát ez a házkezelő úgy látszik, elterjesztette az összes környékbeli ügynökségeknél. hogy erkölcstelen és részeges nő vagyok és egyik se akar lakást adni. Elmentem beszélni akartam az egyikkel — olyan helyes öregúrnak látszott — hát tisztességtelen ajánlatot tett. Nem fantasztikus? Legkésőbb csütörtökön el kell költöznöm innen — a szó szoros értelmében kidobnak az utcára.

Joan lénye továbbra is azt az ártatlan nyuqalmat árasztotta, mint rendesen, miközben az ügynökök és szomszédok üldöző hadjáratát ecsetelte. Jack éles figyelemmé! leste elbeszélésében a felháborodásnak, elkeseredésnek vagy legalábbis a nyugtalanságnak valami jelét, ám ilyesminek nyoma se volt. Visszaemlékezett egy régi szomorú gyászdalra — annak ideién Marion Harris énekelte ezeket a meqinditó balladákat, nem is neki vagy loannak. hanem méq bátyiaiknak és nővéreiknek. Mintha Joan az ő bánnfnkat dalolta volna el.

(Folytatjuk)

13