A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-03-14 / 11. szám
Egy hét története Március 28. Nyitrát, mely előző nap még német katonákkal és tankokkal volt tele, a reggeli órákban, pontosan fél tízkor bomba támad ás érte. A forgalom azonnal megbénult, az Irodák és üzletek bezártak, mert az előző napi komjátl bombázás után mindenki tudta, 'hogy a támadás három hulláma azt jelenti: megindult a tavaszi támadás, és a szovjet hadsereg elsöpri a német ellenállást! Minthogy mindenki tudta, hogy Nyitna belekerült a hadműveleti operációkba, a támadás után, azok akik a városban maradtak, lehúződtak a pincékbe, hogy ott hosszabb időre elszállásolják magukat; mások viszont a délutáni órákba útnak Indultak a Zobor felé. Furcsa egy karaván voltl Kevés volt benne a szekér, annál több a kézi kocsi, gyerekkocsi, még több a gyalogos, akik kofferekben vagy hátizsákban szállították legszükségesebb holmijukat. Valamennyien azért mentek a Zobor felé, hogy a zoborl pincékben átvészeljék a frontotl Magam Is egy hátizsákba gyömöszöltem legszükségesebb holmijaimat és beálltam a karavánba, hogy aztán kikössek a mártonvölgyí ház pincéjében, ahová szüleim lehúzódtak. Itt töltöttem az éjszakát és hallgattam egy lassan berregő támadó gép zaját, mely éjszaka tovább támadta a katonai célpontokat. Március 27-én reggel zoborl szomszédunk azzal a hírrel állított be hozzánk, hogy a németek a súlyos légi támadás ellenére nem adják fel a várost, ellenkezőleg, megerősítik, újabb tankcsapdákat fognak építtetni és ezért minden épkézláb embert összeterelnek! Nem óhajtottam ilyesmiben részt venni, különösen akkor nem, amikor a város katonai tereppé vált. Egy darab kenyérrel, elvonultam tehát a csitári erdők alá. Este, amikor az erdőből hazatértem, egészen alacsonyan három német katonai gép repült át Nyltra felett, ezek voltak az utolsó német repülőgépek, melyeket láttam. Igen sietős volt a dolguk! Március 28-án reggel öt órakor dörömbölést hallottam a mártonvölgyi pinceajtón, de aggályaimat csakhamar öröm. váltotta A szovjet hfisök emlékműve Nyitrán fel, mert nem a Gestapo volt, amelynek „látogatásával“ már többször számoltam; ellenkezőleg, a családom érkezett meg Pogrányból. Előtte való este indultak el szekéren és a különben csak tízkilométeres út reggelig tartott! Többet feküdtek az árokban, mint a kocsin ültek. A fejetlenül visszavonuló németek ellepték ezt a mellékországutat is, az előretörő szovjet hadsereg pedig erősen támadta őket. Az út felett állandóan repülőgépek keringtek. Gerencsértől már gyalog kellett jönnlök az ágyúzajban; ezt kellett végigcsinálni egy máséllapotos asszonynak. Ügy látszik, a zobori hírek igaznak bizonyultak, a németek valóban erős védelemre készültek fel. A gerencsér! országúton és a Mártonvölgyben ágyúk csillogtak. Az egyik ágyú éppen a mártonvölgyi pince előtt állt, itt nem maradhattunk — állapítottuk meg, hiszen ágyútűzba kerülünk. Hirtelen összeszedtük a holminkat s tovább vándoroltunk. A Vadas-szőlőbe tartottunk, a felsőzobori úton feküdt, közvetlenül a zobori erdők alatt. Utunkat erős ágyútűz kísérte. Március 29-én reggel félelmetes éjszakai ágyúzás után azt állapítottuk meg, hogy a Vadas szőlő felett is német löveg áll! Ögy látszik, a nagy védelemből semmi sem lett, vissza kellett húzódniuk a Zobor közepére, ml pedig tovább vándorolhattunk, ha újból nem akartunk ágyútűz közé kerülni. A Lupka hegy felé tartottunk a Zobor darázsi kápolna feletti részére. A zobori utakon menekülő német katonák futkostak, civil ruhákat kértek, hogy elmenekülhessenek! Az egyik úton egy német főhadnagy kezében térképet tartott, meg is szólított, Verebélyt kereste, mert állítólag ott már a szovjet hadsereg operál! Furcsa egy állapot — egy német katonatiszt civilhez fordul tanácsért! A pin- 03 zsúfolásig tele volt emberekkel, de hát bajban az emberek segítenek egymáson — helyet szorítottak nekünk is, persze csak annyit, hogy szorosan egymás mellett leülhettünk. Alvásról szó sem lehetett, még a krumplis zsákokon sem, mint a Vadas pincében! Az ágyúzást Ismét egészen köziéről hallottuk. A németek ugyanis közben újból visszavonultak és egyik védőágyújukat fölöttünk, a Lupka fölött állították fel! Március 30-án reggel már híre sem volt a lupkal ágyúnak. Reggel kilenckor láttam az utolsó német katonát, valahogy lemaradt a menekülők tömegéből. Ellopott két lovat a sindolkai Istállóból, szekérbe fogta őket, erősen közéjük vágott ostorával, és valóban lóhalálában menekült. A délutáni órákban kissé kinyitottuk a bunker ajtaját, s az előpincén át megláttuk az első szovjet katonát! A márciusi napfényben báránybőr sapkáján büszkén csillogott a vörös csillag. Az előpince bejárata előtt állt, kezében géppisztoly. Óvatosan, fürkészően megindult a város felé. Pincénkben a halálos csendet zslbongás váltotta fel; az emberek szívéről mázsás kő esett le; hiszen ez a katona, akivel nem Is beszéltünk azt jelentette, hogy felszabadultunk. Vége a frontnak, vége a remegésnek, vége az álmatlan éjszakáknak, vége a fasizmus borzalmainak. Újra emberek lettünk, szabad emberek! Amikor kimerészkedtünk a szabadba, furcsa látvány ütötte meg szemünket. A nyitrai vár tornya égett. Március 31-én ágyból szálltam ki. Egyik barátom már este meghívott magához és hosszú idő óta végre először kialudhattam magam. Az udvaron találkoztam az első szovjet katonával. — Zdravsztvujte tovaris! — mondotta barátságosan, majd azt kérdezte, nem láttunk-e erre telefondrótot. A németek, mondotta, nagyon gyorsan távoztak, aligha volt Idejük felszedni azt a telefonvezetéket, amellyel a lupkal ágyút irányították. Fölöttünk három repülőgép szállt át, önkéntelenül is az egyik fa alá futottam. — Ezek a mi gépeink, ne féljen! A németeknek már nincs benzinük — mosolygott az ukrán főhadnagy, akinek minden szavát megértettem. Csakhamar a másik katonával is beszélgettem. Ezzel már hosszabb Ideig. Barátságosan kezet fogott velünk és a beszélgetés során kiderült, hogy tanító. Meggyőződéses kommunista volt. Lelkesen beszélt arról, milyen eredményeket ért el az egykori cári Oroszországban a szocialista világrend. Tizenöt éves korom óta faltam minden Szovjetunióról szóló írást és könyvet, de ez alatt a fél óra alatt jobban megismertem a szovjet embert, mint ezekből a könyvekből. Ezek az emberek tiszta szívvel hisznek a szocializmusban! Hisznek abban, hogy az emberiség boldogságát csakis a kommunizmus hozhatja meg! A szovjet tiszt meglátta a szobában a zongorát, eljátszott néhány melódiát. No most magán a sor, mondottal Leültem a zongorához és eljátszottam minden orosz melódiát, ami csak eszembe jutott. Vasárnap, április 1-én: Elhatároztam, hogy felkeresem lakásomat a városban, Nyitráről valaha azt jósolta egy csodarabbi, hogy a várost, mindenkor megmenti a háború csapásaitól. Nos, mikor az utcákat jártam, szomorúan állapítottam meg, hogy rosszul jósolt. Nemcsak a színházból maradtak csupán kormos falak, de kiégett a sarki patika, a Schiller kávéház, a nyomda épülete és a Fő-utca legtöbb háza. Eltűnt a zsinagógával szemben az egykori Uránia mozi háza! A Kalmár utcában a Huszár könyvkereskedés padlóién még izzott a zsarátnok. A romba dőlt házak sok embert temettek maguk alá. A Pár utca csaknem végig csupa romház volt! Amikor húsz év múltán járom az utcákat, mindig a szovjet katona szavai járnak az eszemben: majd meglátják Itt is, milyen eredményeket mutat fel a szocializmus. A több mint negyvenezer lakosú városban már nyoma sincs a romoknak annál több az új épület. A romba dőlt Pár utca? Jóformán csak a helye van meg. Modern szövetkezeti és állami házak tucatjai állnak ma Itt! Ahol a katyusák álltak, gyönyörű parkot építettek, modern strandfürdővel. A romokból felhőkarcolók nőttek ki és Nyitra újjáépült. Az elmúlt húsz esztendő alatt a Zobor alatt is azt igazolta, hogy az igazi emberi boldogulás egyedül járható út fa a szocializmus! MÁRTONVÖLGYI LASZLÖ 17
