A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1965-02-21 / 8. szám

Sági Toth libor:

Hóvihar

Két nap óta szakadatlanul hull a hó. A havazás most is úgy kezdődött, mint mindig. Eöszöi* csak apró bátortalan hópehely-elöőrsök érkeztek a csonttá fagyott földre. Az emberek tetszéssel fogadták az első hópelyheket. Természetes, hogy ez a kedvező fogadtatás leírhatatlan örömet okozott a hópelhely-világban, és az eddig tétova hópehely-pillangók jókedvű, szeles táncba fogtak, 'incselkedtek, kavarogtak, íngócskáztak. Egyre több és több hópehely ropta a táncot ebben a vidám hópehely-bálban. Egyre vastagabb lett a lepel, amellyel a táncból kidőlt, fáradt hópelyhek betakarták a földet.

Második napja tart már a hópehelyibál. De micsoda bál az, ahol még zene sem szód? Harmadnapra vám már az is. Először csak halkan, aztán egyre erősebben dúdol a fagyos téli szél. A hópelyhek táncos kedve tetőfokára hág. Egyre tüzesebben, egyre szilajaibb ütemben ropják a táncot. A szél százhangú orgonája most már üvölti a talpalávalót.

Micsoda hóvihar! Milyen szörnyűséges kié! — mondogatják az emberek és közelebb húzódnak a meleget árasztó kemencéihez.

tya maga ment el „látogatóba“ Julikáékhoz, s mikor Pista este fáradtan hazaérkezett a munkából, egy piros rózsát talált az elébe iramodó, lihegő Bodri nyakörvébe fűzve: Julika íratlan üzenetét. Másnap ő maga küldte el a kutyát a szomszéd faluba. Egy kopott, öreg bugyellárist erősített a kutya nyakszíjára és apró levélkét csempészett bele. Rajta mindössze három sző állott: Köszönöm. Szeretlek. Pista. És este Bodri ismét vígan szaladt a gazdája elé. Meghozta a választ. Az is három szó volt: Én is, Julika.

Később aztán az ügyes és okos Bodri útján 'fontosabb üzeneteket is váltottak, és az emberek, akik mindkét faluban gyakran látták a lógó nyelvvel, lihegve száguldó Bodri kutyát, nem is sejtették, hogy két boldog fiatal hűséges négylábú postása fut el mellettük.

Ám szilveszterkor megtörtént a baj. Pista ittasan érkezett Julikáékhoz. A barátai itatták le. Julika kedvetlenül fogadta. Részeg legénnyel nem mehetett a mulatságra. összeszólalkoztak. Pista igen hetykén viselkedett. Szó szót követett, s a fiú egyszerre igen mérgesen ráförmedt Julikéra:

— Hát kell nekem utánad járnom? Akad elég lány a fal útikban is.

ni a lányt, annál inkább feliidézouou a kedves együttlétek, vidám beszélgetések, önfeledt csókok feledhetetlen emléke.

Mér január is eltelt, fürgén elrepült az új esztendő első hónapja, s a harag még tartott. Pista február elején nagy farsangi táncmulatságra kapott parádés nyomtatott meghívót. A falubeli fiatalok hívták meg vidám búfelejtőre.

Amikor a báli meghívó megérkezett, már harmadik napja tombolt a hóvihar- Pedig úgy érezte ekkor, hogy a havat hajtó hídég téli szél tomholása csak silány visszhangja az érzések ama zűrzavarénak, amely bensőjében szorong, vajúdik, kedvet sorvaszt, életet untat.

Pista nem bírta tovább ezt a lélekölő, marcagoló kínlódást. Merész ötlete támadt: elküldi a meghívót Julikénak. S ha nem válaszol? Nem, az nem lehet — hessegette el magától a kínzó gondolatot. Reszkető kézzel írta a meghívó szövege alá: Szánkón megyek érted. Mehetek?

Félóra múlva a dolgot kissé furcsálló, de minden körülmények között hűséges Bodri kutya már a csaknem félméteres hóban fúrta magát előre az ismert, de most oly nehezen járható úton. Lógó nyelvvel, lihegve tört magának utat, minden erejét megfeszítve, mintha tudná, hogy egy kételyek közt vajúdó emberi szívnek kell gyors segítséget hoznia.

Kádár Pista gondterhelten kémlel ki az ablakon a tomboló fehérségbe. A szél makacsul rázza az ablakot, nagy csomókban veri a havat az ablak üvegére. Pista már csak az alblakra tapadt fagyos hócsomók közti apró réseken látja a külvilágot, de az sem mutat semmi változatosat. Unalmasan, idegesítőn fehér az egész világ. És Kádár Pista ideges. Ujjai pergő ritmusban dobolnak a hideg ablaküvegen. Tekintete az öreg, csikorgó faliórára tapad, amely most mintha a szokottnál is lassúbb ütemben jelezné az Idő múlását.

Pista nagyot sóhajt. Két óra. Tízkor eresztettem el a Bodrit — töpreng magában és megpróbál hallgatózni. Egy-egy pillanatig úgy rémlik, mintha hallaná a kutya jókedvű csaholását. Kapar is az ajtón a Bodri. Pista felkel. Kitárja az ajtót. De a Bodri kutya helyett csak a jéghideg szél egyik nyargaló fuvallata tódul be a melegbe. Pista betette az ajtót és újra leült az alblak mellé.

Ä türelmetlen várakozást elviselhetőbbé teszi az édes emlékezés. És Pista újra ott van a szövetkezet aratéünnepélyén. Emlékezetben újra átéli azokat a feledhetetlen perceket, amikor Julikéval megismerkedett. Elmosolyodik. Eszébe jut a kedves kép, amikor az ünnepély végeztével összecsókolta Szarvas Gergely bácsit, a szövetkezeti elnököt, mert hát az ő ötlete volt, hogy az aratóünnepélyre a szomszéd falu szövet kezeteseít Is meghívják. Pista ezen az ünnepélyen ismerkedett meg a szomszéd falubeli Szabó Julikéval. S ez új korszakot jelentett az életében. Addig soha nem tapasztalt érzés lopta be magát a szívébe. Szerelmes lett Julikéba. És olyan nehezen tudta elviselni, hogy csak vasárnaponként találkozhattak. De nem is adta volna Kádár Pista egy világért ezeket a vasárnapokat.

Eleinte csak magában járogatott Julikáékhoz. Az egyik vasárnap azonban útitársa is akadt. A hűséges Bodri kutya szegődött melléje, és ettől fogva minden vasárnap ketten mérték fel a két falu közti három -kilométernyi utat. Egyszer aztán Bodri kedves meglepetéssel szolgált. A kujulika elsírta magát, de még erőt vett magán és ajtót nyitott a részeg legénynek: — Akkor hát nem is kell utánam járnod. Le is út, fel is út.

Másnap Pista kutyául érezte magát. Mardosta a lelkiismerete. Vége, mindennek vége. Pedig farsangra tervezték az eljegyzést. Pista várt néhány napig, hogy Julika majd csak jelentkezik talán. De a lány bizony nem jelentkezett. Már egy hét is eltelt, de nem történt semmi. Pedig közben a Bodri is járt Julikáéknál, ám vele sem küldött a lány semmiféle üzenetet. Erre Pista már méregbe gurult, de makacsul állta a haragot. Ha Julikénak jó így, nekem is jó — gondolta és megpróbált nem gondolni a lányra. Ám ez nem ment. Egyre csak a Juliká mosolygós arcát, kék szemét, selymes szőke haját látta maiga előtt, és minél jobban iparkodott elfeledA falióra nyikorogva elüti a hármat. Pista felrezdül merengéséből, mint aki hinni sem akarja, hogy egy óra is beletelten, amíg lepergett emlékezetében Julikéval való ismeretségének eseménysorozata. Künn afkonyodni kezd. Pista egyre türelmetlenebb, egyre izgatottaibb.

Bodrinajj se híre, se hamva. Pista felkel, nyugalmat erőltet magára, felveszi prémmel bélelt kabátját, kucsmáját fejébe nyomja és kilép a szürkülő délutánba. Az egyre üvöltő, száguldó szél hőáradatot zúdít kipirult arcába. Csizmája csaknem térdig süpped a puha hótakaróba. Kiér az útra. Körülnéz. Hallgatózik. Szeretne a távolba kémlelni, de a szakadatlanul lezúduló sűrű hófüggöny ennek útját állja.

Aztán tompa motorzúgás üti meg a fülét. Lassú, egyhangú dübörgés. Pista nem

Prandl Sándor felv.

12