A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-02-14 / 7. szám
J0KAI M0R: Egy bujdos SZÁZNEGYVEN ÉVE, 1825. FEBRUÁR 18-ÁN SZÜLETETT JÓKAI MÓR (Részlet) A mocsárok rejtekhelye Szellő sem lengett az izzó ég alatt. A délibáb reszketett a távol láthatáron. Messze igen messze egy karcsú toronytető látszik fölfordított alakjával a hullámzó délibáb csalóka vizében, mint tengerre vetett árnyék s körül egy-egy kazal, vagy távol'tanyai fa kettőztetett alakjával mint egy, a légbe fölkapott sziget, mely a körűié rengő tengerrel együtt libeg-lobog. majd kisebb, majd nagyobb lesz, néha egészen elmerül. Egy homokdombon ült egyedül, magasra fölemelt fővel, egy nagy pusztai sas; oly nyugodtan nézett felénk, alig ötven lépésnyire haladtunk el mellette. Szárnyát sem libbentette meg. Szekerünket odahagytuk, felültünk lovainkra s bevágtunk a puszta közepébe, az úttalan jeltelen. kopár avatagba. A nyár legmelegebb napjai sivárra aszalták a földet, a vizenyősebb helyeken, csonttá száradva, össze-vissza repedezett a szikes gyöpszín, a kis sárga széki-fűvirágok levéltelenül nyomorogtak szerte elhintve rajta. A tavaszi földárjakor ráhajtották a gulyát a süppedékes legelőre s az összegázolt gyöp azon módon ripacsossá száradt a kánikulában. Néhol éktelen tövisek vertek megátalkodott gyökeret a száraz, sovány avarban, miknek magvait keresztülhajtott sertések hozták ide Szerbiából sértőik közé ragadva. Másutt a mérges kutyafej foglalt el egész pásztákat, gyilkos piros leveleivel dacolva a megölő hőségnek. Eleinte egy szekérkerék nyomai voltak vezetőink a pusztán keresztül, mely hónapok előtt mehetett itten át, később a marhajárás egészen letapodta előlünk a szekérnyomot s találomra ügettünk a jeltelen láthatár felé. Déltájban nagy messze két kankalikus kútgémet pillantottunk meg oldalvást egymás mellett; a szomj s azon remény hogy ott valakivel tán találkozhatunk, arra vezetett bennünket. Tovább mentünk felé két óra hosszánál, s máig mindig oly meszsze látszott, mint ezelőtt. Még nem értünk oda, midőn velünk szembe egy lovast láttunk közelíteni. Amint a nagy távolságból ki lehetett venni, valami csikós lehetett. Csak imígyámúgy ült a lovon, hol előre, hol hátra bókolt, egy kézzel sem fogta a lovát, az pedig ballagott nagy cammogva, földig leeresztett fővel s csapkodta magát két oldalra hosszú farkával, s egyet-egyet harapott, ahol gyöpöt talált. Az ember ült rajta nagy idomtalanul. nyaklóit jobbra is, balra is, néha előre, másszor hátra esett, de a sűlyegyent sohasem veszté el. Aludt a lovon. Egyszer megsejtett bennünket a legelésző paripa, s hirtelen megállt és fejét felütötte, miáltal lovagja szinte a nyakára esett s fölébredt. Egy perc alatt széttekinte, megpillantott kettőnket s lekapva karikását nyakából, felénk fordítá a lovat s egyet pattantva a levegőben, mint a pisztolydurranás, elkezdett felénk nyargalni. Most még inkább meg lehetett benne ismerni a csikóst. Az, mikor lovagol, hajlik jobbra, balra, mintha csak táncolna, dereka szüntelen mozog. Hátra-hátra veti magát, a kantár hoszszúra eresztve, néha-néha nem is ü! a lovon, csak két térde tartja rajta, a paripa minden rohamánál melle előbbre-előbbre feszül s amint rohan, szelet verve az álló levegőben, széttekint maga előtt a kerek láthatáron, melyen sem hegy, sem ember nem uralkodik; ki tudja, mi kéj az. amit akkor érez? Midőn mintegy száz lépésnyire ért hozzánk, térdének egy szorítására lova, mintha földhöz cövekelték volna, megállt. Kémlelni látszott bennünket. — Isten jó napot kendnek, földi! — kiálték rá. — Fogadj isten tine,l$tek is — válaszold. Joga volt bennünket tegezni, vén ember volt, ősz bajuszát kétfelé, kikenve, könynyen a fülére csavarhatta volna. — Honnan jöttök, hová mentek? — kérdő azután halkabban s közelebb léptetett hozzánk. — Rosszá fát tettünk a tűzre, bátya — felelék — odább akarunk egy kicsinyt állni a vármegye elől, ha tudna kend valami jó alkalmas helyet. — Hogyne tudnék, gyertek velem — szólt bajuszát végig csavarintva s végig mustrált mindkettőnket, lovainkat, mozdulatainkat ember- és lóismerő figyelemmel, azután gyanú nélkül indult meg előttünk. Egy szót sem szólott az egész úton. Ütitársam akart vele valamit kezdeni, azt is hamar letorkolta, „nem szeretem a sok beszédet“, viszonzá s nyargalt előttünk mogorván. Az utolsó toronytető is eltűnt a hátunk mögött, előttünk azonban valami sötétzöld síkság látszott keletkezni, mely utóbb az egész látkörön végig nyúlt, egy véghetetlen mocsár szélihez értünk. A sivár, kiszikkadt pusztaság véget ért, hogy egy újabb, irtatlan, járatlan pusztának adjon helyet, a víz pusztájának. A mezőkről száműzött növényéiet ide látszott menekülve lenni, a sáserdők sötétzöldje ki volt hímezve a legtarkább mocsárvirágokkal, a földe.t ellepte valami ezüsthátú fű, sárga virágokkal, a vízmosási árokból magas füzéres fűzfalevelű, rózsaszín virágú növények tekingettek elő, s magasra felnőtt nádi buzogányok legtetejéig föifutott a délignyíló hajnalka s a vízszinén úszott a tányérlevelű nimfea, fehér tulipánjaival s korsóaiakú gyümölcseivel és messze, mennyire szem látott, egész le a láthatárig terült a végtelen nádberek ingó barna buzogányaival. Lovaink megálltak egy pillanatra a hűs vizet inni, fejünk fölött egy falka kócsag csapott el nagy sikoltozva, fehér tollazatuk ragyogott a napvilágban. Azután vezetőnk megindult, neki fordítván lovát a mocsárnak, meghagyva, hogy nyomában maradjunk, mert egy öllel odább, lovastul bele veszhetünk az ingoványba. A víz majd nagyobb, majd csekélyebb volt, néha szinte lovaink szügyéig ért, semmi jel nem mutatta az utat. Vezetőnk itt beszédesebb kezdett lenni, amint a nádrengeteg árnyékában érzé magát, elmondó, hogy tapasztalatlanabb járó-kelők akárhányszor beletévednek itt a nádsűrűbe, azután nem találnak ki belőle, ottan vesznek. Éjjelenkint sokszor hallani segélyért sírást, egy-egy vadász csikász, valami üldözött ember vagy tán éppen az üldöző, belebódul az ismeretlen ingoványba. Másnap, harmadnap Is hallani még kiabálását, majd Itt, majd megint távolabb, ki bírna segélyére menni oda? A nadályok, vízikígyók végre lassan elpusztítják. A mocsár oly rengeteg, oly hamis. S tovább mentünk nagy sietve, a mocsári vadmadarak zajongva röppentek föl előttünk vízi fészkeikről, a nád között a délutáni szellő susogott rejtelmesen, a távolban a bölömbika bánatos bőgőse hallék. Ez az emberhangtalan méla nyüzsgése a természetnek még magányosabb, még aggasztóbb volt, mint maga az éj csöndje. Itt, ez egészen új, idegen világban, melynek földje, vize, növényzete és lakói nincsenek szoktatva ember szomszédságához, ki merne ide követni bennünket? A pusztán elöli a szomj, itt elöli a víz, út, nyom nem vezet sem itt, sem amott. Vezetőnk hirtelen megállt és figyelni kezdett. — Valaki jő utánunk — mondta halkan. f Zavarodtan tekinténk körül, én éppen arról gondolkozom, hogy ki volna oly merész utánunk jöhetni? S a távolban elég kivehetőreg hallatszék a gázoló lótiprás locsogása. Ki lehet az? — Siessünk előre! — kiáltó társam, lovát sarkantyúba kapva. — Csöndesen — dörmögé a vén csikós — egy moccanást se tégy, mindjárt megtudjuk, hogy ki az? Ismerős-e, vagy perzekutor. S ezzel elkezdő halkan, csöndesen fütyörészni a csikósdaht „lóra, csikós, lóra, elszaladt a ménes“. Nincs az a tűinké, amely jobban meg tudta volna cifrázni. Amint elhallgatott a füttye, messziről, mintegy válaszképen valaki elkezdő fütyülni e nótát: „Én vagyok a petri gulyás!“ A vén csikós kalapját szemébe vágva, lován fölágaskodott, arcán valami végigfutó reszketegséget léhetet észrevenni, valami váltakozást, szokatlan ijedség, öröm és gyanú között. — Nem lehet a! — dörmögé a bajusza alól, mintegy magával beszélve — elesett az, látták akárhányan halva, összevágva — s még egyszer elkezdő fütyülni a „lóra csikós“-t. Ismét a petri gulyás nótája hallatszók’ válaszul, hanem már közelebb: a lovas nagyon látszott nyomunkban sietni. A vén csikós haragosan kapta meg társam lovának zabláját. — Menjetek bé mélyen a nád közé! — Mi baj? — kérdé társam meghöR- kenve. — Ne papolj! Az ördög jön utánunk kölykestül, vagy valaki, aki pokolból szabadult vissza. Ez Dúzs Gergő nótája, a vömé, akit harminchármán láttak agyonverve, agyonlőve, összevágva, kolbásznak aprítva. Beljebb nyomultunk a nád közé. Vezetőnk lova nyakára lehúzta magát s liiúzi szemekkel kémlelte a törést, melyen az utánunk jövőnek előttünk el kelle menni. Mi példáját követve, lovainkra feküdtünk. A csikós lova meg sem moccant gazdája alatt, egy pár nadály szívódott a hasa alá, a tanult paripa meg-niegrázkódtatá id,eges bőrét a fájdalom miatt, de lábát sem emelte, hogy attól meneküljön; a mi lovaink azonban egyre prüszköltek a rajzó szúnyogok miatt. — Hallgass azzal a lóval! — riada ránk a csikós bosszús, fojtott hangon. Mi egymásra néztünk, mintha mindenikünk a másiktől akarta volna megkérdezni, hogy mi módon lehet egy lóval elhallgatni? A csikós végig nézett rajtunk. Azután félig mosolyogva mondá: — Tegyék az urak a lovaik fejét a má-12
