A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-02-07 / 6. szám
A határszélen éjszaka is világos van Kelet-Szlovákia legkeletibb csücskében békésen húzódik meg egy falu — Agcsernő. Semmiben sem különbözik a körülötte levő községektől, de egyben bizonyosan: ez a Szovjetuniótól számított első faluja hazánknak. A határt nem képezi sem folyó, sem hegylánc. Csupán az ót mentén elhelyezett jelzőtábla. Agcsernőtől meg kell különböztetnünk hazánk legnagyobb szárazföldi átrakódé állomását, Tiszacsernőt, bár a kettőt el sem lehetne választani egymástól. A második világháború Ágcsernőt sem kerülte ki. Talán sík fekvésének köszönheti, hogy megúszta kisebb harcokkal. Mines a közelében sem begy, sem erdő, ami táborhelyül szolgálhatott volna az ellenségnek. November 23-án, délután, már felszabadultan lélegeztek fel a kis fala lakói. Az emberek szivébe a rémület és borzalom helyett újra beköltözött a nyugalom és boldogság — a béke. A béke, melyért annyi ártatlan embernek vérével kellett fizetnie. Azóta ez a nap a pirosbetűsek közé tartozik. Szépségét éppen azok növelik, akik boldogságáért minden katona küzdött: a gyermekek. A falu apraja-nagyfa november 23-én együtt örül, együtt emlékezik a háború borzalmaira, mely végül is meghozta a szabadságot. Piros nyakkendő» pionírok a legszebb vers- és nútacsokorral köszöntik a felszabadulás évfordulóját. Űk már a béke gyermekei, akik a háborúról csak hallottak, s reméljük, hogy yoba nem lesz részük benne. Az eltelt húsz esztendő elsősorban az emberek gondolat- és érzésvilégát formálta át. Oj arculatot kapott a falu is. Rengeteg az új, csinos családi ház, melyből nem hiányzik a fürdőszoba ás a vízvezeték sem. Agcsernőtől csak egy hajításnyira, azaz két kilométerre van a már említett Tiszacsernő, melyet méltán lehetne nevezni a béke településének, mert a háború alatt még egyáltalán nem létezett. Ott, ahol régen szántóföldek szalagjai barnálottak. dia több tncat sínpár világít, tőle odébb modern, több emeletes lakóházak emelkednek, virágos erkélyekkel, s az elengedhetetlen tv-antennákkal. A semmiből nőtt ki, lett naggyá ez a rövid múltú átrakodó állomás. Itt a munka éjszaka sem szünetel. Hatalmas fényszórók mellett a legsötétebb, vagy legzimankósabb éjszaka is folyik a Szovjetunióból érkező vasérc, épületfa, deszka, gép, vagy más áruféleség átrakodása. A munka itt mindig sürgős. Ebben a már se falu, de még se városnak nem nevezhető helységben azért nemcsak a munkának élő emberek laknak. Egyaránt szeretik a kikapcsolódást, a szellemi életet is. Erre itt megvan minden lehetőség. Nyáron a kanyargós Tisza fogadja őket hűsítő habjaival, meleg horaoktengerévei, télen a könyvtár, klub, mozi, vagy a pompásan berendezett szálloda, jó zenéjével s egyéb szórakozási lehetőségeivel. Ennek az átrakodó állomásnak még akkor is nagy jövője lesz, ha elkészül a már épülő széiesnyomtávú vasútvonal. A behozott vasércszálUtmámyok így már nem fognak rostokolni az itteni átrakodó állomáson, mert egyenest rendeltetési helyére, a Kelet-szlovákiai Vasmüvekbe irányítják. Addig is még sok száz munkásnak biztosít megélhetést ez a nem kis veszéllyel járó, komoly elővigyázatosságot és pontosságot kívánó szárazföldi kikötő. A rakodókon éjszaka is világos van. A tolató villanymozdonyok füttye, a baggerok berregése vagy a váltókezelők hangos jelentése, itt ügy hozzátartozik az éjszakához, mint Földönhöz a Nap, munkánkhoz a béke. Németh Zsuzsa Viszontlátásra! Hűsvét előtt érkeztek községünkbe a szovjet katonák. Öten szállásolták el magukat nálunk egy Ivanov nevű főhadnaggyal az élen. Kedvesek, barátságosak voltak. Még most is, ha visszagondolunk rájuk, tiszteletre kötelez az emlékezés. Különösen a főhadnagyot emlegetjük gyakran. Deresodő hajú, közepes termotü ember volt. Törte a magyar beszédet. Észrevettük, hogy néha nehezen szedte a levegőt. A nap folyamán, sőt éjszaka is sokat sétált a szabadban. A mama megkérdezte, hogy mi baja van. A főhadnagy szomorúan tekintett a mamára. A szív nem jó... most igen beteg lenni! — mondta. Másnap parancsot kaptak a továbbvonulásra. A mama egy kis élelmet készített, aztán sietve indultak tovább. A falióra éppen a delet ütötte. — Maradjon itt, ápolni fogjuk — szólt a mama a főhadnagynak. — Nem lehet, én jó katona lenni! — és elbúcsúzott. Ahogy kimentek a kiskapun, a főhadnagy még visszaintett: Viszontlátásra! Nemsokára újabb szovjet katonák jöttek. Az egyik távolról ismerte a főhadnagyot, az mondta, hogy Bratislava előtt hősi halált halt. Érzékenyen érintett bennünket a hír, s fájt az a tudat, hogy soha többé nem láthatjuk viszont. öt lös Märte, Padány Kálay elvtárs vezetésével kirakják a vagonokból a deszkát Klubhelyiség a könyvtárral
