A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-31 / 5. szám
Hajdú András Anya jegy nélkül Magában ivott. Már a második kevertet hajtotta fel. Figyelni kezdte a nőket. Felhajtotta a harmadik kevertet is. Erős volt. A zenekar szaxofonja felböfögött. Kezdődött a tánc. Néhány percig figyelte a táncolókat. Fiatalok voltak. A lányok ruhái meglepő változatosságban lebegtek a szeme előtt. Egy cseresznyeszínű ékelődött három különböző árnyalatú zöld közé s egy pávakék a világos citromszínű mellett mozgott. Kiment a ruhatár elé levegözni. A féloldala fagyosan zsibbadozotL Milyen ravasz ital a kevertl Jó kesernyés íze van, citromos, mentolos, olyan mintha limonádét inna az ember s egykettőre érezni a hatását. A ruhatár előtti huzat határozottan jót tett neki. Álldogált tehát maga elé meredve. — Nem érdekes ez a táncos muri. Mi? Ezt egy vékony, kopaszodó férfi mondta neki. — Egy kis barackpálinkát inkább meginnánk. Mi? Valahogy ismerős volt neki ez az ember. Már látta valahol. Nem túlságosat/ jelentékeny, sápadt bőrű arc. Lehet, hogy a vonatban látta, vagy az autóbuszon. Egy arc a tömegből. Valahonnan. Bizonytalanul biccentett a fejével. — Akkor menjünk fel a szobámba — mondta az idegen, van egy kis barackpálinkám. ölvedi József, civilben újságíró. Gyerünk! — Lehet — felelte, s elindult utána. A t'olyosóiigyeletes, egy alacsony, kövér, szőke asszony nyitotta ki az újságíró szobáját. Behívta azt is. — Itt egy mai lap, benne a cikkem ölvedi József. Harmadik oldal. Olvassa csak el. A lapot elviheti. Mást most ógy sem kap. Köszönjük az ajtónyitást. Viszlát! A szobában látszott csak, hogy mennyire részeg. Kinyitotta a szekrényt, s a sárcipö mellől elővett egy üveget. Kihúzta a dugóját, majd az ágy végében lévő heverőre vetette magát. — Ez a legnagyobb marhaság, amit az ember spiccesen elkövethet. Lefekszik. Várj, mindjárt felkelek! A szoba nyomasztóan hatott Szűk volt és kissé kopott. Körbement. Szóval az olyan embereket, akiknek örökké képeket kell venniük és apróságokat vásárolniok egy-egy sarok számára — vagyis az otthon szerelmeseit — kétségtelenül boldogtalanná tenné az ilyen szoba. Inkább leült, felvett az asztalról egy újságot, kiniytotta és olvasni próbált. — Vacak. Mi? — kérdezte az újságíró a heverőről és legyintett. — Hallgass! Olvasom. — Jó riportjaim vannak. Azt mondják, hogy írni tudok. Meg is keresem vele a kenyerem. Egy kicsit többet is. És mégsem tudok írni. Nem érted, mi? Nem baj. A lapot tedd a zsebedbe, holnap elolvasod. A riport jó. Ha van eszed, megállapíthatod, ha nincs, röhögsz, vagy elájulsz. Mindegy. A válásokról írok. Globálisan. Okot, következményt, hatást, Igazat és hazugságot keresek. Jó riport. De én regényt szeretnék írnL Érted? Regényt! Zsebre gyűrte az újságot. És megkérdezte: — Riportot is, regényt is? Ezt is? Azt is? Az újságíró felkönyökölt. — Miért? Nem lehet? Megvonta a vállát. — Csak úgy mondom. Az újságíró hasra feküdt a heverőn. — Mondd, te boldog vagy? — Butaságot kérdeztél! Felállt. Odament az ablakhoz. Kibámult. A városi ég, a fények kék burája tülött csak a hegy sötét vonala látszott. Semmitmondó látvápy. Csak bámult. Agyában lüktetett a kérdés: „Mondd, te boldog vagy?“ Ilyen ostoba kérdéssel régen foglalkozott. Nagyon régen. Amikor Terinek megmondta: „Egyszerűen és őszintén élni, az a legjobb. Ha szeretsz, miért ne mondanád meg? És ha szeretlek, miért titkolnám?“ Teri nevetett, de nagyon természetesen kijelentette: „Ne is titkold, én sem titkolom!“ A lélegzete édes volt és bőre még közeli csóktávolságbói is makulátlan, mint a virágszirom. Teri nem volt elhúzódó, ernyedt, csukott szemű szerelmes. Nyitott szemmel, boldog és élénk pillantással csókolt. Néha lélegzet után kapkodott, a kapkodásból nevetés lett, s közelebb simult, hogy megint átölelje. Teri megmondta: „Nem voltam senkié, de ha te akarod...“ Ugyanazzal a jószándékkal, de kevesebb erővel ezt felelte neki: „Várunk.“ Eszébe jutott, hogy az élet a lány őszintesége ellenére is kegyetlenül logikus. Megmagyarázta: „Ha megtudnák, hogy mi, itt az ifjúsági táborban ... akkor tudod a következményeket ...“ Teri odaadón csókolt a szerszámraktárban is, ahol elbújtak. Ö emlegette: „Boldogok leszünk, boldogok.“ És meg sem igazította felcsúszott szoknyáját, amikor végigsimitotta erős combját. Neki kellett visszahúzni a térdére és a fülébe súgni: „Boldogok leszünk.“ Csakhogy semmi nem lett belőle. Mindez csak emlék maradt. — Ne bámulj kifelé. Gyere, igyunk! Az újságíró már az asztal mellett állt. Fáradtnak, elgondolkozottnak látszott, nem részegnek. A vizes poharakba öntötte a pálinkát. Nem tele, csak úgy féldecinyit mindegyikbe. — Egészségünkre! — koccintottak. Most már tudta, honnan ismeri az újságírót. Borsán, az ifjúsági táborban, kitudódott, hogy ők Terivel titokban találkozni szoktak. Talán éppen az az orvostanhallgató Jelentette a táborparancsnokságon, amelyik ilyeneket magyarázott neki: „A természetesség a szabadság. Felvilágosult írók régi elve ez. Ha azonban vakon követjük a természetet, számolni kell a természetes következményekkel is. Igaz, brómozzák a kávénkat. A természetet azonban vasvillával sem lehet elűzni — mondja egy latin közmondás. Szóval a természetes szerelem természetes következménye nem maradhat el. A születésszabályozás azonban nem ismeretlen. Pajtikám, szólj, ha kell valami.“ Egészen bizonyos, hogy ez az orvostanhallgató jelentett mindent. A meglepetés nem maradt eí. A fegyelmi bizottság tárgyalása sem. Ott volt ez az ember is. Nem szólt bele, csak fölényesen járkált az asztal mellett ülők mögött. Az ügyeletes parancsnok, aki a bizottság vezetője volt, néha kérdőn, néha jóváhagyólag hátrapillantott. Erre az emberre. Erre! Rácsapott az asztalra. , — Te voltál az! Tönkretetted Terit! — Én. Tönkretettem — bólintott az újságíró. — Te, söpredék! Odament és teljes erejével az arcába vágott. A másik ütés már nem sikerült, mert az újságíró elkapta a kezét. Lefogta. Erősen. Vékony ujja a csuklójára szorult. — Ne bomoljl Rokona vagy? Mi? Elernyedt. — Hülye! Nem is voltam a rokona. Az újságíró elengedte. Leült a heverőre. Zsebkendőjével megtörillgette vörösödő arcát. Hümmögött magában. — Beszélj, mert kapsz-' egy másikat! — Jól van. Rozsnyó melletti falucska. Dernő. És én két évig a vőlegénye voltam Terinek. Megmagyarázom, hogy miért is hagytam ott... — Teri Csallóközből jött Borsára. — Akkor te más Teriről beszélsz. Ez dernői volt. Azért hagytam ott, mert ott kellett hagyni. A szülők templomi esküvőt akartak. Teri meg rájuk hallgatott. Tudtam én azt, mégis megszereztem magamnak. Gondoltam, hogy akkor... De nem. Teri inkább vállalta, hogy elhagyott menyasszony legyen. Nem is tudom, hogy ment férjhez ... Mellé ült a heverőre ... Igen, Teri Csallóközből jött Borsára. A fegyelmi bizottság is azért hozott olyan határozatot, hogy nem értesítik viselkedéséről a szülőket, ha jelentkezik az Ifjúsági Falu traktoros tanfolyamára. És Teri jelentkezett. Vele elbántak. Nem tanulhatott tovább. Terivel csak négy öt év múlva találkozott. Irodistalány lett. Akkor találkoztak, amikor felvásárló volt. Hivatalból ment oda. Mindjárt megismerték egymást. Tréfásan meg is kérdezte tőle: „Tériké, leszünk mf még boldogok?“ A lány nevetgélt. „Leszünk, leszünk.“ De érezhetően meggyőződés nélkül hangzottak a szavai, hisz a lány hozzátette: „A boldogság kék madarát kergetjük, űzzük, de csak megtaláljuk egymást, nemde?!“ Aztán amikor kikisérte a szobából, megértett mindent. „Neked megmondom, senkinek másnak, de neked megmondom, az a fiú, a fegyelmi bizottságból elkísért az Ifjúsági Faluba... de nem értünk oda. Nem lettem traktoroslány... Jó volt az a fiú, volt... szóval ő volf!“ És visszafutott az Irodába. Még csak hátra se nézett. Az újságíró átölelte félkarrai. — Ne búsulj! Nem szeretek veszekedni, verekedni. Azt azonban megértem, ha valakit tönkretesznek. Haja), sok-sok példát tudnék mondanil... Ml volt a te Teriddel? Mi? Eszébe Jutott, hogy a táborban annak a fiúnak ai>yajegy volt a bal szeme fölött. — Nem te voltál. Ne haragudj. Az újságíró megtöltötte a poharakat és újra koccintottak. Nemsokára lementek és karonfogva nézték a táncolok tarka kavargó ringását. Egy kockás kabátú fiú hangosan énekelte a dobogóról a divatos slágert. Nemsokára vele dúdolták mindketten egyik sorát. „Tanítani kéne a szerelmet.. 9
