A Hét 1965/1 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-03 / 1. szám
■vr’T—j fi nmni r7r Kulcsár Tibor: ^(lapjzö dia 0, jaj, az üt lélektől, lélekig Tóth Árpád Jársz, kószálsz a város utcáin, elvégezvén köznapi munkád, read hull hűvösen az alkony, zajgó, zsibongó terek, utcák vesznek körül, s magad vagy mégis, falusi utcák lombos csendjét hordod magadban, s éles tőrként telkedig ér az idegenség, rohan a szél a Duna-parton, kigyulladnak a neonfények, tűsarkakon kopog az este, megnyugvást keresne most a lélek, lányok jönnek: szomorítói, vigasztalói életednek, csak egyért szüntelen loboghass, csak egyet halálodig szerethess, mert csak a magány most a társad, céltalan az utcákat járod, magaddal viszed a gyermekszemek tüzéből rád hullt tisztaságot, gondjaiddal együtt jársz csak utcák, terek forgatagában, vergődsz csak pólustól pólusig, akár a magasfeszültségű áram — meddig inted még türelemre, hallgatásra, ki benned lázad, meddig fojtja beléd a szót még valami ősi, félszeg alázat, hányszor szóltál volna már, hányszor, sose jutottál el a szóig, gyönge voltál magasra nyitni gátlásaid zárt sorompóit, minden szándékod vert sereg lett,, gyáván elfutó, meghátrált had, magad is megfutamodtál, barátja lettél a magánynak, s mint a sün, ha üldözik, bántják tüskéidet tartottad vértnek, konok némaság, kényszerű gőg, hallgatás lett a menedéked, minden közöny, gúny lehullt rólad, nem ért föl gőgöd magasáig, Gonzales Carmelo; A békéért azt hitted, üresen kongó üstdobok közt hangosabb néha a hallgatás is, magas gőgöd tornyába zárva azt hitted, hogy hallgatni könnyebb, s magányod nyirkos .véd-falából önkínzó, rideg börtönöd lett, pórázra vert, leláncolt ebként nyüszített most dacos haraggal, éjszakáid sötét vermében hasztalan viaskodsz önmagaddal, nem menekülhetsz a szavaktól, kísértenek, akár az átok, korán ért gyümölcsként elhullik alig megízlelt ifjúságod, sorsod: ez az egyetlen élet, s véges a napok, évek száma —: szólj, kiálts hát, mert nincs jogod rá, hogy belehalj a némaságba, sorsod: ez az egyetlen élet! ideje végre, hogy kilábolj páncélként rádfagyott közönyödből, magad szőtte anarchiádból, s mint az űrben az égni vágyó csillagok is mind megtalálják a nekik rendelt csillagképet, pályájuk galaktikáját — s külön-külön ön-elégve meteorként a földre esnek hasztalanul, nyomtalanul — ideje neked is megkeresned leiektől lélekig az utat, a szívekhez vezető ösvényt, oldjon föl éltető tüzénél a megtartó, teremtő közösség, ha szólni rendelt a sorsod, igaz őrzője légy a kornak, tanúja légy, felelni tudj, ha majd egykor vallat a holnap, ne engedd, hogy fertőzze lelked különc becsvágy, kétes dicsőség; bontsa ki szívedben a verset megfontolt férfi-felelősség, élned kell már, amit vállaltál, vallanod kell, bármi is vár rád, magányod, porrá égett üszkén építsd fel hited Déva-várát, s hittel építsd jövő honunkat! — az új, tiszta Emberi Rendet, míg ön-lelkedben a harmóniát naponta újra meg újra megteremted, ti
