A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-07-19 / 29. szám
Örömömben felkiáltottam vagy csak hittem, hogy kiáltok, olyan erőtlen hangok törtek ki torkomból. Ha most nem Jönnek értem ők, azt az ötszáz lépést megteszem akár hason csúszva, amint beesteledik. A sötétben jobbfelől nem láthatnak meg a németek, az irányt pontosan tudom, s anynyi erőm csak lesz, hogy eivergődjek a halomig. Reszkettem izgalmamban, égett bennem a türelmetlenség és ez kellett; a bennem zsibongó izgalom átjárta a vérem, és nem engedte, hogy csontig fagyjak a farkasordító hidegben. Szerencsémre szélcsend volt, egy keveset védett a hő is, amit magamra kapartam. Leszállt az est, beállt a sötétség, és akkor megpróbáltam talpra állni. Úgy rémlett, a kísérlet nem üt ki balul, de ahogy húztam, vonszoltam magam és emelkedni próbáltam, belém nyilait, hogy a bal lábam sehogy sincs rendben, mintha az ujjai a sarkam hegyén volnának. Aztán mégis csak sikerült feltápászkodnom AZ a furcsa érzés a lábamban talán a fagytól ered. hiszen a golyók feljebb csaptak belém A part egyik bokráról ép jobbommal keserves kínnal letörtem egy göcsörtös ágat. hogy botként használhassam, és rája támaszkodva lépést tettem. Nem számoltam, hány lépés volt, húsz vagy harminc, nekem abban az órában ezer volt vagy tízezer Őlmos fáradtság húzott le a földre, mintha egy teljes napot pihenő nélkül, súlyos teherre! a vállamon futottam volna. Egyszerre vége lett az örömömnek Átkozott lábam úgy sajgóit, mintha tüzes vassal hasogatták és csornait vasbotokka! tördelték volna Csak az ismer ilyen pokoli kínt, aki törött csontokkal járni próbál: minden apró szilánk kikeres egy ideget, a fájdalom felfut az agyba, mintha egy tucat hóhér tompa késekkel egyszerre metélne igalmatlanul. Nem mentem semmire azzal a bütykös bottal, bár nem törött össze testem súlya alatt Talán ha két mankóm volna, tovább vánszoroghatnék Vagy ha eldobnám nyakamról a tonnányi nehéz géppisztolyt — de nem. ezt nem tehetem, ha bele is balok, ez a végső menedék! Lerogytam a hóra. és amint a fájdalom alább hagyott, megnéztem a lábam Annyi világosság volt még. hogy lássam, a csizmám csupa vér, rengeteg ömölhetett és odafagyott, a lábam olyan lett. mint egy acélból veri protézis Ne -keseregj, ne sápítozz, szorítsd össze a fogad és próbáld megmenteni magad. A halálra fárádt barom eldől, rúghatod és ötheted, inkább ott döglik meg, de nem tud talpra állni — az ember meg a maradék erejével és akaratával megkísérli a lehetetlent. Az a maradék erejével és akaratával megkísérli a lehetetlent. Az a maradék erő löki és küldi: próbáld meg az utolsót, ne add meg magad! így voltam én Is azzal a lebírhatatlan, mindig újból és újból feltámadó akarattal és végső erővel. Vonszoltam magam a dojnb felé. Úgy tűnt, legalább egy órája cipelem a testem a fagyott göröngyökön, aztán abba kellett hagynom. Kesztyűdén kezem két jeges kölönc, egy ütésre letörnek csuklómról, kővé fagytak. És újabb baj ért, mert az egyik hozza a másikat: a fejem felett kigyúlt egy rakéta, fél percig mintha napfény öntött volna el, a németek észrevették és veszétt tüzet zúdítottak rám. Porzott és freccsent a hó körülöttem, ha életben akarok maradni, vissza kell gurulnom a patak árkába, mielőtt egy újabb rakéta kigyúlna. Ott nem láthatnak, eltakar a part. S mivel golyóval nem intéztek el, aknatüzet hánytak rám. Aztán abbamaradt a tűz, biztosra vették, hogy cafatokká téptek, Ojabb tervet eszeltem ki. Azt a halmot reggelig el nem érem, a rakéták fényében újra észrevesznek és kétszer .nem lehet szerencsém, szitává lőnek. Kevesebb veszéllyel jár, ha a patak folyása mentén csúszom a falu felé. A lövések irányából nem volt nehéz éjszaka megállapítanom, hogy oroszok vannak a faluban, és ha ki is világosodik, talán nem ér baj. Amint elmúlt a veszély, ismét éles fájdalom hasított belém, percenként felerősödött, hogy kínomban ordítael szerettem volna, aztán egy keveset enyhült. Elfogott a szomj is, hiába tömtem havat a számba, száraz volt, égette az ínyem és nyeldeklőm, nem oltotta szomjamat. Fagyos öklömmel vertem a patak jégburkát, s hogy nem tudtam áttörni, a géppisztoly tusával próbáltam, de így sem jutottam vízhez. Münden ellenem esküdött, a természet Is, a szörnyű fagyos föld Is, melynek minden göröngye újabb kint hozott, már azt hittem, ott pusztulok, nem érem meg a reggelt. Minek gyötrődni tovább, talán jobb volna, ha golyót röpítenék a fejembe. Egyszerre megszűnne minden, vége lenne, már nem sajnáltam magam, olyan tompaság, olyan üresség volt bennem. És amint pirkadni kezdett, parányi könnyebbséget éreztem és elmúlt a halálvágy Is: Hátha egy előőrs kaptat erre és én kiálthatok. Most jó lesz az a kis orosz tudás, ami rám ragadt a hónapok alatt. válni tőle, csak terhemre van. Nagy kínnal lerángattam magamról és elrejtettem a hó alatt. Pisztolyom megmaradt a tokban, talán sikerül onnan kivenni, ha ujjaím dermedtsége később felenged. Vonszoltam magam tovább, úgy számoltam, hogy a 'fél utat megtettem a faluig, ekkor újra rám esteledett. Merev lett a térdem is, mégis törtettem tovább, könyökömmel és váltammal segítve magamon, hogy egy-egy arasznyit jussak előre. Erőm egyre fogyott, s a kegyetlen birkózásban, hogy megmaradjak, fölébe kerüllek a halálnak, elhagyott, az' a kis remény is. amely eddig hajtott és ostorozott: né add meg magad, élned kell! Még húztam, vonszoltam magam, amint néhány pillanatra fellobbant bennem valami Ismeretlen ösztön: ba már elpusztulok, ember legyen a közelemben. Valaki, aki fölém hajol, a kezét nyújtja, bátorítóan szól valamit és átsegít a másik partra — a halálba. Ennyi kell csak, nem több, egy emberi szó vagy csak ^egy pillantás, hogy érezzem van valaki a közelemben, aki hírt ad rófam, a halálomról. Éjszaka eltört az órám üvege, bezúzódott a számlapja is, de annyi hónapot éltem erdőkben, hegyek közt, hogy időérzékem kifinomult és azt súgta, kilenc felé jár. Meddig bírom még: egy óráig, vagy éjszakáig? Mindegy már, minden egyre megy, Itt pusztulok, akár az erdők golyótól sebzett vadja: kifogyva minden erőmből, odafagyva a földhöz. Elbódulva, s valami megnyugtató, tovasodró örvénybe zuhanva, félig öntudatlanul búcsúzóul megemeltem a fejemet, és ekkor — mintha sűrű fátylakon hatolt volna át a tekintetem — a fehér hósivatag végében valami másfajta fehérséget láttam és felette — úgy rémlett — egy tetőnek tűnő hósapka. És mögötte újabb és újabb falak és tetők! Ott volna a falu — elérhető távolban? Káprázat ez vagy valóság? Az új remény — most tizedszer vagy századszor — megint erőt adott. Azok a házak túlnan állnak, át keli jutnom a patakon. Megyek, megktsérfeml Testem alatt beszakadt a jég, és a patakba zuhantam. Belém harapott a fagyos víz, de nem bántam, legalább a szomjam elolthatom. Most aztán fel a túlsó partra. Soká tartott, iszonyú soká, egy örökkévalóságig, mert itt összetorlódott a hó és a jég, a karom meg olyan erőtlen volt, hogy tízszer is visszacsúsztam, míg sikerült-egy arasznyit feljebb jutnom. A lehetetlenséggel határos csoda volt, Baloldalt a síkon még ott voltak a né- hogy felvonszoltam magam. Az égbolton metek. reggel alighanem új támadás in- már nyugaton a hátam mögött fénylett a du! a domb ellen, nem maradhatok a part nap, három óra körül járhatott az idő. bokrai közt, nem védenek, átlátni csupasz Oly csend volt körülöttem, hogy meghalágai közt Ép jobb kezemen annyira meg- lottam a szívem verését Igen, még vert, merevedtek az ujjaim, hogy nem mozdít- vergődött ez a kegyetlenül meggyötört hattam őket; baj. nagy baj. képtelen va- húsdarab, még nem fagyott jéggé, mint gyök fegyveremet használni. Jobb lesz meg- testem, minden porcikám, még dobbant 12
