A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)

1964-11-22 / 47. szám

Kor, melyről nem szól Az ember tragédiája Emlékezés Radnóti Miklósra, halálának 20. évfordulóján Saját sorsának ez a pontos meglátása tyül: „Fölöttünk tú a förtelmes halál: Es azonban nem teszi Radnótit pesszimistává, ime, az utolsó, saját sorsát is sejtető ször- Ellenkezőleg. Élete utolsó pillanatáig hi-^nyűséges élmény: szí, hogy az emberiségnek ez a nagy ka­tarzisa egyszer véget ér és egy boldogabb kor virrad fel nyomában, és titokban vár­ja a „csodát“, hogy ezt a boldogabb kort talán ő is megéri még. Költészetének ez a döntő, másik oldala, amellyel mindig új­ra és újra felébreszti önmagában a re­ményt, még a - legválságosabb időkben is. Gondoljunk csak a „Sem emlék“, sem va­rázslat“ című költemény mély, humanista gondolataira, amelyet a már szinte vég­veszélyben élő Radnóti Irt: De aki egyszer egy vad hajnalban arra ébred, hogy minden összeomlott s elindul mint kísértet, ki holmiját elhagyja s jóformán meztelen, annak szép, könyüléptü szívében megterem az érett és tűnődő kevésszavú alázat.} az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről, az már egy messzejénylő szabad jövő felé tör. Mellézuhantam, átfordult a teste s feszes volt már, mint húr, ha pattan. Tarkólövés. — így végzed hát te is — súgtam magamnak — csak jeküdj nyugodtan. Halált virágzik most a türelem. — Der springt noch auf — hangzott fölöttem Sárral kevert vér száradt fülemen. 14. razglednicaj A vers alatt az 1944. októberi 31-i dá­tum áll. Ez az utolsó költeménye. 1944. november 7-e és 10-e között megölték. Erről a korról nem szól „Az ember tra­gédiája“, de kiált önmagában is, a halot­tak vérével és az utódok tiltakozó szavá­val egyaránt, békét, nyugalmat követelve az „ember“ számára. Vass Ottó Egyetlen Igen, erről nem szól „Az ember tragé­diája“. Madách Imre sem gondolhatta, hogy újra feltámad a nagy elnyomás ko­ra, százszoros, ezerszeres erővel, és ront, pusztít, megöl minden emberit, ami az út­jába kerül. Nem remélte, hogy lesz még kor, amelyben • újra elnémulnak a költők, s hogy most ezerszer több okuk lesz rá, mint valaha is volt. Madách nem tudta, de Magyarország és Európa átélte, költők, művészek, tudósok tűntek el benne mind­örökre és a kisemberek tízezrei. Radnóti Miklós, a költő, akit húsz évvel ezelőtt gyilkoltak meg a fasiszták, szim tén az embertelenség korának áldozata. József Attila méltó követője a magyar iro­dalomban és annak á kornak szemtanúja, amelyet József Attila már nem ért meg, s amelyet nem is akart megérni, mert látta, hogy ezzel szemben már tehetlen lesz. Radnóti sem tudott többet tenni, mint azt, hogy az embertelen zűrzavarban látva és átélve a szörnyűségeket, hű képet adott a magyarországi fasizmus tombolásáról. Azok közé a költők közé tartozik, akik a fasizmust már csirájában felismerték, és harcot indítottak ellene költészetükkel. Azok között kell őt említenünk, akik nem saját énekeiket védték, hanem, akiknek célja az volt, hogyha hatékonyan fellép­ni nem is tudnak a fasizmus ellen, lega­lább elmondják, továbbadják üzenetüket a jövőnek. 1936-ban a spanyolországi fasisz­ta támadás idején már Radnóti előtt is világos volt, mi lesz a spanyolországi ese­mények további következménye: Világíts távol, égő tartományi Hideg van, markos sötét kavarog, sápadt fák alatt hosszan vacognak tegnap még simogató patakok ... (Elégia) ...üzeni a spanyol szabadságharcban küz­dőknek, és a sötétség korszakát jövendö­li már ez a néhány sor. Egy év múlva pe­dig már megfogalmazódik benne azok sor­sa, akik emberségesen próbálnak tovább élni a fasizmus embertelen korszakában. Frederico Garcia Lorca című költeményé­ben a következőket mondja a nagy költő­ről: mikor jöttek, mást mit is tehettek, költő voltál — megöltek ők. Élesen hangzik a két kiragadott sor, és ebben már benne érződik a költő saját Jövője is. Egyszerű, világos a megfogal­mazás, de a költő, aki többször fejtette ki verseiben sorsának tragikus betelje­sedését, a legszebben mégis a Meredek Üt egyik példányára című versében szól róla. Az egész vers, amely két négy- egy háromsoros versszakból áll és két külön szakított sorbó] egy fájdalmas felkiáltás az embertelen társadalom felé: Költő vagyok és senkinek se kellek, akkor se, hogyha szótlan dünnyögök. Nem kell, mert az igazság költőjére nincs szükség a gyilkosság társadalmi rendsze­rében. S higgyétek el, higgyétek nékem el, joggal legyez az óvatos gyanúi költő vagyok, ki csak máglyára jó, mert az igazra tanú ... ... s azt a szörnyű igazságot nem szabad olyan embernek túlélnie, aki az igazság igazi szószólója. A sorsa a halál, mert... ... Olyan, kit végül is megölnek, mert maga sosem ölt. Az az ember szól ebből a versből, aki­nek már nincs érdeke, nincs bosszúja, csak az a gondolata él, hogy mások ne jussa­nak az ő sorsára. Ez a gondolat Ady End­re gondolatának folytatása: fS megint élek, kiáltok másért, Ember az embertelenségbenj de egy sokkal ádázabb és embertelenebb kor küszöbén. A költő Radnóti Miklós harmincöt évet élt, és élete nagy részén végig kísérte őt a halál gondolata. Szinte száz százaléko­san biztos volt idő előtti, korai halálában, és azt is tudta, hogy halálát a fasiszta rendszer okozza. A halálnak ez a biztos tudata mérhetetlenül nyugodttá tette, ta­lán azért, mert mélyen meg volt győződ­ve költői és emberi igazáról. Ez a mérhe­tetlen nyugalom jellemző költészetére is. Versei nem heves kitörésűek, de nyugodt hangjuk ellenére, amely a költő halálra­­szántságából fakad, a fasizmus elleni mély gyűlölet árad belőlük és az igazi ember­be vetett hite, hogy nem süllyed el a ná­ci ingoványbán. Életének és költészetének célja, hogy az utolsó pillanatig józanul gondolkodva lásson és írjon arról a kor­ról, amely az ártatlanok millióit mészárol­ja le minden ok nélkül. ír a náci kon­centrációs táborban is, és ír azon a kálvá­riának beillő úton, amit Szerbiától — a koncentrációs tábor eredeti színhelyétől — halálának színhelyéig, a Győr melletti Abda községig tett meg. Mint mementó úgy hangzanak számunkra ma ezek a költe­mények, amelyek a költői formába öltöz­tetett puszta igazságot mondják el a fa­sizmus szörnyűségeiről. Még ezen a ször­nyű ember-halállal teli úton is, amikor már szinte végig az éhhalálla! küzdött fo­golytársaival együtt, még ekkor is ír és remél. Az „Erőltetett menet“ a menete­lésben és éhségben kimerült, legyilkolás­­ra vá"ó ember utolsó reménye. Itt hang­zik fel utoljára Radnóti ajkáról az áhított szabadulást hozó szó, a „béke" Majd következik a záróakkordba razgiedmcák­­nak — ezeknek a szörnyű képeslapoknak a sorozata, amelyek Radnóti Miklós utol­só versei. Ezekben búcsúzik mindentől, hazától, szerelemtől, békétől. A harma­dik vers utolsó sora már mint golyó fü­röpke pillanat (Folytatás a 10 oldalról) tozott. Majd gyertyafény mellett a fürdő­szobába kísérte és megmosta a kezét és az arcát, lefektette, a remegő gyertya­fény egy része a polcon ugrált. Melléje ült és mesélt, mesélt neki, mintha egy­­csapásra akarna mindent pótolni. Amíg el nem aludt, fogta anyja kezét. Reggel eszébe jutott kézének melege, kereste a takarón. A kéz nem volt ott. Megijedt, azt hitte, hogy csak álmodott miádent, de a polcon ott állt a gyertya leégett csonkja. Fölugrott, mezítláb jutott a konyhába. Az anyja fázósan, fekete pongyolában állt az ablak mellett. — Kukucs! — kiáltotta. Hátranézett. A fiú tekintete anyja tá­voli arcával találkozott. — Mi az? — Anyucikám! Én vagyok az, babaka. — Miért mászkálsz mezítláb? Szólni akart, de az anyja megint az ab­lak jelé fordult, melyet a szél és a jeges hó darája csapdosott. A hollókkal repült. Lassan visszaballagott a hálószobába, egyik lábát a papucsba dugta. majd a másikat is, és aztán beletemette az arcát a még meleg párnába. Nagyapa hazajött a tejjel, anyja a für­dőszobában tett-vett, fontos munkájába merült. Magas, fekete és fehér volt, ami­kor elment Az előszobában a néni porszívója kez­dett búgni, a kis gyerek felöltözött és járkált a lakásban. A szobában megtalálta a vörös gombolyagot. Meghúzta a baju­szát. a gombolyag elugrott, mint az egér. — Élt egyszer egy kis egér, a kis Mauzi és azt észrevette a macskauzi, a macskauzinak gonosz szemüzije van ... A könyvszekrény alá dobta a gombolya­got és egy ismeretlen valakihez fohász­kodott: — Romoljon el megint a villanytelep! Minél előbb romolion el a villanni elep! Fordította: Grdódy Katalin 14

Next

/
Thumbnails
Contents