A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-11-15 / 46. szám
Az ajtóban ott állt báliruhában, csillogó szemekkel, kipirulva Erzsi. A nagyasszony beszéde alatt jött be a szobába, s hallotta az utolsó mondatot. S most ott állt, mint egy látomás, ragyogószépségében, széltől kibontott, fürtökkel, hidegtől pirosra csókolt, felhevült arccal a küszöbön, s megismételte az előbbi mondatot: — Én rám értette, édesmama, ugye? Majthényi Anna kihúzta magát. Olyan volt most villámszóró tekintetével, mint a bosszúállás kérlelhetetlen istennője, a szülöttéért viaskodásra elszánt tigris, a gyermeke boldogságáért mindenét feláldozni kész Űrök Anya .., S úgy kiáltotta Erzsi szemébe, mint az ítéletet, amely felett nincs fellebezésnek helye: — Igen, rád értettem ... Nem vagy méltó arra, hogy a fiam nevét viseld. Azzal végigmérve tekintetével a menyét, emelt fővel kiment a szobából... zői látásától, mint hangvilla a megpendített húrra, úgy reagált az élet apró tűszúrásaira. Mert mindig a kis tettekben is csak a szépet a nemeset kereste. Utálta a csalárdságot, a bűnt, szóban és tettben. S az anyja most nyíltan Erzsi ellen fordult, súlyos szavakat mondott, amit nem lehet többé meg nem történtté tenni. Nyíltan célzott arra, amiről mások csak suttogni mertek s életrehívta benne a szunnyadó kételyt, mely most kiszabadult öntudata alól s vigyorgő arcával közé és a felesége közé tolakodott... Erzsi megrettenve nézte férje vergődő-, sét, akinek a szeme úgy lobogott sápadt homloka alatt, mint egy meggyújtott fáklya __Lassan a háta mögé lépett és átölelte a karjával. .. — Mért nem feküdtél le? Mért maradtál fenn? — kérdezte csendesen s aggódva várta a választ. Madách azonban nem felelt. Várt még egy darabig s hogy a felelet késett, durcáskodni kezdett. — Ezzel a fáradtsággal, hogy itt virrasztottál, a bálba is lejöhettél volna. Madách felemelte fejét s rászegezte a tekintetét. Az előbb még meggyötört szemekben most hideg fény lobbant s a sző, — Hogy gyűlöl!... Úristen, hát lehet ennyire gyűlölni? — mondta tompa hangon Erzsi s kezdte lassú mozdulattal kigombolni, mókusprémmel bélelt, kék bársonykabátját. A hóvihar s a losonci bál emléke még ott kavargóit benne s most összevisszaságban összekeveredett a sok kellemetlen érzés anyósa megalázó, gyalázó szavával. Az urára nézett. Madách ott ült az íróasztalnál s két kezébe temette a fejét. Szinte eszelősen bámult maga elé. Valami eddig nem érzett fájdalom költözött beléje. Most keletkezett ez a hasító szaggatás a szíve tájékánál, onnan kúszott fel tarkóján, agyán át fejébe s azt akarta széjjelrobbantani szörnyű feszítéssel. S csak ült maga elé merevedve, mint akit halálra ütöttek az előbb hallott szavak. Arca hamuszínűre vált s szeme ijesztően megnőtt, mintha ki akart volna ugrani az üregéből. .. Mindig fizikailag szenvedett, ha hangos szót vagy veszekedést hallott. Ö, aki életbevágó dolgokban majdnem az önfejűségig határozott, jottányit sem engedő volt, aki jajszó nélkül viselte a börtön sanyarúságát, aki az adott szó becsülete miatt egy évig volt megfosztva hozzátartomely elhagyta a száját, kemény volt, majdnem a durvaságig éles: — Megtiltottam neked, hogy elmenj a losonci bálra! Erzsi meghökkent. így még sohasem látta Emit. Egy kicsit tetszett is neki ez a szokatlan hangnem, azért tréfára akarta fogni a dolgot. — S mire visszajött a külsőmajorból a tekintetes úr, a tekintetes asszony már túljárt a határon. Ne félj ... vigyáztak rám... Meskó Miklós velem jött. Nem volt a feleséged egyedül. — Hogy mertél elmenni, mikor azt a leghatározottabban megtiltottam? Tudhatod, hogy nem szoktam a szavakkal játszani, mint te. Erzsi duzzogva elfordult s a díványra dobott karmantyújával kezdett játszani. Madách most felállt az íróasztal mellől, hozzálépett és megragadta a karját. — Nem hallottad, mit kérdezek? Felelj! — Emi! .. . Eressz el... Jaj, fáj! ... Ne szorítsd a kezem. Kicsiny keze úgy reszketett Madách ujjal között, mint a fogságba került verébfióka. A szorítás csontjáig hatott. Már sikoltott: — Ne bánts! ... Eltöröd! Te ... te vadállat! — Akarom tudni... Felelj! Mért mentél el a bálba? — Engedd el a kezem, akkor megmoiii dóm ... Csak ne szoríts agyon. Úgy érezte, hogy eltört a keze, a karja. — Megmondod végre? — Mert untam az otthonülést... A sok gyereksírást... No engedd el a karom... Óh!... — kimerültén rogyott le egy székbe és simogatta, fújta leheletével a szorításból kiszabadult kezet. — Megmondtam: unom az egész életet... — zokogta, — még az anyád fürkésző, mindig gyanúsító tekintetét. Most már tudod? — Madách Imréné ... Egyedül... Losoncon a bálban ... — Meskó velem volt... Megállt a felesége előtt s merőn a szemébe nézett. A nézésében volt azonban valami a lenéző megvetésből és valami % felelőtlen gyermekeknek kijáró szánalom!» ból. Erzsi megijedt s újra kezdte a sírást. — Hiszen én hívtalak . .. Óh, hogy rtmánkodtam. Tudod, szeretek táncolni... Új ruhám is volt... divatos ... Szép ... pesti__Mutschenbacher varrta. Mért neun akarod megérteni, hogy vágytam a bálba? Hát olyan nagy dolog lett volna odajönni velem? Az a két mélynézésű, szomorú, barna szem még mindig ott csüggött rajta. — Mért nézel rám olyan megvetően, mint az a sok losonci vénasszony? Hát mi rosszat tettem én? — Megbántottak? — szisszent fel most, mint akit érzékeny oldalán találtak. — Kimert megbántani téged? Erzsi elfordította a fejét, melyre most az emlékezés szégyenrózsái csókoltak piros színt. A hangja remegett, a szeméből hosszú patakban peregtek le a sűrű könycseppek. — Nem fogadták az üdvözlésemet az édesmama barátnői... A fiatalok sem ... Mert mindenkivel vele volt az ura, csak én voltam egyedül, mert te nem jöttél utánam ... Pedig egész éjjel vártam, hogy eljössz, hogy megvédsz... De nem jöttél... S a többi asszony a bálteremből ki akart nézni... Most már hangosan zokogott s testét megrázta az átélt megszégyenítés újra idézett emléke... Madách felkiáltott. Erre a sértésre nem számított. Nem fogadták a köszöntését az ő asszonyának, Madách Imrénénsk! Első tehetetlen dühében kedve kerekedett rá, hogy elverje Erzsit, aki meggondolatlan lépésével lehetetlenné tette magát Nógrádban. Határtalan izgalom fogta el, s már felemelte a karját, hogy lesújtson, de úri mivolta s a jólneveltsége legyőzte a benne lappangó ösztönt, lehullt a karja, de a hangja továbbra is komor, haragos maradt: — Sohasem gondoltam volna, hogy a hős Fráter György vérének ezt meg kell magyaráznom. Érts meg már végre: hogy kívánhattad tőlem, hogy hálózni járjak, mikor országunk még ezer sebtől vérzik .. Mikor Kossuth a hontalanok kenyerét eszi... Nattyháni Lajos halott... Azt hittem, nőm meg fogja érteni, mért nem vágyik táncmulatságba a férje ... — De hát nem volt elég, hogy egy teljes évig egyedül hagytál? Még most is úgy akarsz élni, mint a börtön falai között? S veled együtt én is? Nem ... Ezt az életet így nem bírom tovább ... (Folytatjuk) t3
