A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-11-01 / 44. szám
Az első szerelmes levél SÁGI TÓTH TIBOR ékenyság is marcangolta valamennyiünk zívét, akik Ilonkának szerettük volna a zépet tenni. Kezdetben igen bátortalanul ndult ez a szerelem, mint a diákszerelfiek általában. Néhányszor elbeszélgettünk íz iskola folyosóján vagy az udvaron, délítánonként néha a városban sétálgattunk. \z ilyen alkalmakkor folytatott beszélgetések azonban egész biztosan semmiben :em különböztek azoktól a félszeg, eseten, együgyű, ügyetlen kis beszélgetések:ől, melyeket szerelmes diákok ilyen alkalmakkor általában folytatnak. Június lett, közelgett a tanév befejezése, s még mindig nem mertem Ilonkának bevallani azt, amit millió és millió fiatal elmondott már az imádott nőnek, amióta világ a világ, hogy szeretem. A tanév vége rohamosan közeledett, Ilonka, aki nem volt Ipolysági kislány a szünidőre haza készült a szüleihez. Ügy éreztem, hogy valamit tenni kell. S mert szemtől-szembe csak dadogni tudtam, elhatároztam, hogy levélben írom meg Ilonkának érzelmeimet. Ügy is lett. Némi viszontagságok után megírtam életem első szerelmeslevelét. Bár eléggé jó fogalmazónak tartottak, mégsem mertem a levelet azonnal levélpapírra írni. Mivel más papírom nem volt, a kockás kis iskolai noteszomba írtam le a szerelmeslevél piszkozatát. Művemmel igen meg voltam elégedve, és alig vártam a pillanatot, amikor levélpapírhoz jutva letisztázhatom. Időközben azonban az iskolában is zajlottak az események. Június vége közeledett, tanáraink tehát minden tantárgyból kíváncsiak voltak a tudásunkra. A művészettörténet rokonszenves fiatal tanára az egyik órára egy táskagramofonnal érkezett meg, s egész órán át a tanult zeneszerzők műveit forgatta Nekünk papírra kellett írnunk a hallott zeneművek címeit és szerzőiket. Óra végén az írásbeli válaszokat beadtuk. Talán az óra izgalmának volt köszönhető, hogy egy alapos ballépést követtem el. Én a válaszokat az egyetlen kockás noteszomba írtam, s mert sajnáltam kitépni a teleírt lapot, beadtam az egész noteszt. Alig hogy fiatal tanárunk — aki egyben az iskola igazgatója is volt — kilépett a tanteremből, szürke ködök kezdtek ereszkedni a szemem elé, s hátamon az ijedtség jéghideg borzongása futott végig. O, én szamár, az iskola igazgatójának kezébe adtam a noteszt, amely többek között az Ilonkának írt szerelmeslevél piszkozatát is tartalmazza! Kicsapás, kettes magaviselet, kigúnyolás és más lehetséges rémségek villantak át agyamon: de aztán összeszedtem magamat és még a tízpercben bekopogtam az igazgatói iroda ajtaján. — Bocsánatot kérek, igazgató úr — rebegtem ijedten —, szeretném a noteszomat visszakérni, melyet az imént adtam be a művészettörténeti Írásbelivel. Holnapra ugyanis földrajzot kell tanulnom a noteszból, mert a földrajz-jegyzetek is a noteszomban vannak. Előkerült a kis kockás, feketefedelű notesz, s az igazgató mosolyogva vállon veregetett: — Szóval csak ez az egyetlen notesze van. Hát — maga nagyon gyakorlatias gondolkodású fiatalember. Elpirultam kissé, de a notesz már ott volt a kezemben, s a nyugalmam visszatért. A levelet aztán kimásoltam és elküldtem Ilonkának. Legnagyobb örömöre a kislány válaszolt is és levelében töredelmesen ! bevallotta, hogy — ő is szeret. Boldog voltam és alig bírtam kivárni a szeptembert. De Ilonka szeptemberben nem jött . vissza. Kimaradt a negyedik osztályból. t Két évvel később pedig híre iött. hogy férjhez ment. Azóta sem írtam sze elmes’ levelet senkinek ... A nalXH'U szele clilg suuam «I .....-----sunk felett, máris megnyílt nálunk újra az iskola. 1945. áprilisában jártunk. Egy héttel Bratislava felszabadulása után hangszórós autó járta be a várost és közölte a lakossággal, hogy tizenötödikén újra megnyílik a gimnázium. Tizedikén volt a beiratkozás. Lefogyva, megsápadtan láttuk viszont egymást, az egykori osztálytársak. Egész megjelenésünk, öltözetünk magán viselte a még tomboló háború jegyeit és idegállapotunk is arra vallott, hogy egy háborúban felnőtt nemzedék tagjai vagyunk. Ezt bizonyította az is, hogy amikor az Ipoly két partját összekötő ideiglenes tahidon bandukoltunk befelé a városba, szedett-vedet! öltözékben idegesen kapkodtuk a fejünket egy közelgő repülőgép búgásának hallatára, pedig csak a szovjet csapatok egyik postagépe szállt el alacsonyan fejünk és az áprilist napban ébredező Ipolymenti rétek felett. Nagy volt az örömünk, amikor megtudtuk, hogy az 1944—45-ös tanévet nyitják meg számunkra április közepén, s június végén már évvégi bizonyítványt is kapunk. Örömünkbe aztán el is dicseked tünk egymásnak, ki mivel tudott. Volt aki büszkén mutogatta megmentett öltözé kének egyes irigylésre méltó darabjait más azt mondta el, hogy hála a szovje katonák emberségének, nem vesztek éhen a katonák mindig juttattak számukra í: valami ennivalót. Kis Jancsi barátom azza hozakodott elő, hogy ő még szeptember ben megvette az összes hatodikos könyve két, most hál nem lesz gondja rájuk. Ami kor harsogva kinevettük, csak nehezei akarta megérteni, hogy a magyar tan könyveknek most már aligha veszi hasz nát, hiszen szlovák iskolába fogunk járni Ez a körülmény kissé lehangolta a társa ságot, mivel szlovákul ekkor még vajm keveset tudott bármelyikük is. Jómagam azzal dicsekedtem el, hogy h szlovákul nem is, de oroszul már elég jé tudok és az orosz betűket is ismerem mert néhány szovjet katona-barátom err megtanított. Osztálytársaim némi kétk< déssel és gyanakvással fogadták e bejt lentésemet, mire én paprikamérgesen a fi téren- található összes orosz szövegű ú jelző és egyéb táblák betűit fennhango elolvastam az ámuldozó hitetlenkedöknel S be kell vallanom, hogy ez némi elégti telt is jelentett számomra, ugyanis oros nyelvtudásomon kívül aligha dicsekéi hettem volna valamivel. Sem megmarai ruházatom egyes darabjai, sem háborí élményeim nem voltak említésre méltóa A jövő, a diákélet annyi gonddal, c szépséggel is teli további folyása előttür állt tehát, s hogy erőt merítsünk, a jöv re, a diáktréfák kacagtató jókedvem szárnyán, visszaszálltunk a múltba. A h rihorgas Molnár Pista, miután előre kik cagta magát, szélesre húzott képpel fc dúlt felénk: — Hát arra emlékeztek, amikor Für lyás bemondta, hogy Mátyás királyt szén té avatták. A társaság harsogó kacagással bólog tott, s mindannyiunknak eszünkbe jutc Furulyás Béla, aki igen gyönge tanuló ve és rendkívüli eseménynek számított í ha ő a feladott kérdésekre meg is tudc felelni. Ez a Furulyás forgatta ki a te téneimet is akkor, mikor az egyik tört nelemórán türelmes tanárunk arra sz rette volna őt rávezetni, hogy Mátyás h lála után keletkezett a szállóige: Meglő Mátyás király, oda az igazság! A tan kérdésére ugyanis, hogy ,,Mi történt M tyás halála után?“ — Furulyás elősz érkező félrevezető szándékú súgást ismételve, bátran bemondta, hogy „szentté avatták“. Ez és sok más vidám epizód jutott eszünkbe, amint pincevirágokból, óvóhelylakókból ismét diákokká vedlettünk. A jókedvünk ugyan alább hagyott, amint újra ott ültünk az iskola padjaiban, s igán zavaróan hatott az a tény, hogy a tanév elején nem lombjukat hullató fákat, borús őszi eget látott az ablakon át lopva kitévedő tekintet. Künn lombosodó fák, csicsergő madarak, tűző napsugarak hirdették, hogy tavasz van. De a kamaszszíveink szaporább ütemű dobogása is félreérthetetlenül jelezte, hogy tavaszba fordul az idő. A tavasz még azt is .könnyen feledtetni tudta velünk, hogy bizony a diákfelszerelésünk is szokatlanul szegényes. Az üzletek még ebben az időben zárva voltak, sok üzlethelyiség rommádőlve idézte emlékezetünkbe a lefolyt nagy harcokat. Aktatáskája alig- két-három osztálytársunknak volt és a töltőtoll is ritkaságszámba ment. Egyetlen füzet és egy ujjnyi hosszú ceruza volt a legtöbbünk felszerelése. Ceruzával a zsebben, hónunk alatt az egyetlen irkával jártunk az iskolába. A gyári füzetek igen nagy kincsnek számítottak akkoriban. Én magam sem voltam efféle kincs birtokában. Füzetemet, amely nem kis feltűnést keltett — akadt aki még irigyelte is — magam készítettem. A szovjet katonáktól kaptam egy tekercs jó minőségű fehér papirost. Ebből egyforma nagyságú íveket készítettem, s most már csak az volt a probléma, hogyan fűzzem össze őket. De ez is megoldódott. Az egyik , napon az országút mentén egy eldobott ■ német katonai rádió vázát találtam meg. i Vékony, színes drótokkal volt teli. A drótokkal, melyek színes bakelittel voltak j bevonva, összefűztem a papiríveket és ké- I szén volt a füzet. , Babi Pista barátomnak igen megtetszett i a házi készítésű füzet, s addig rimánko- dott, amíg elcseréltem egy vadonatúj fe- ketefedelű kockás noteszre. Bagi Pista- notesze és egy viharvert tintaceruza ké- pezték ezután teljes iskolai felszerelése- 1 met. Tankönyveink ekkor -természetesen :. még nem voltak. Minden tantárgyból jegy- zeteket készítettünk. Én valamennyi jegyz zetet apró betűkkel, gondosan a noteszbe írtam. t Közben azonban május lett, s az orgos nák hódító illatával együtt érkezett el :. hozzánk a német kapituláció, a háború e befejezésének híre. Ebből az alkalomból k iskolánk udvarán kis ünnepséget rendezi_ tünk, s miközben latin tanárunk lelke; k szavakkal éltette a békét és ismertette t ). háború kimenetelének főbb mozzanatait j. mi, a tavaszra különös érzékenységgé r_ reagáló kamasz diákok szemlét tartottunl az udvarra velünk együtt levonult lány 1- osztályok tarka lánykoszorúja felett, t- A győzelem napjának megünneplést fordulópontot jelentett diákéletemben. Ak j. kor, ott, a májusi naptól beragyogott is }t kolaudvaron láttam meg először Ilonkát lt A negyedik lányosztályba járt. Magas, kar Zj csú, kékszemű, szőke kislány volt. Ha tt iában égszínkék szalagot viselt, s ma má r- aligha tudnám megmondani: a mosolya §. nefelejcs-színű szemének meleg piüantá e- sa, vagy más volt-e az oka, hogy belesze a- tettem. lt Ez a szerelem megbolygatta kamaszlel ír kém nyugalmát, annál is inkább, mer á- Ilonkának, aki nagyon csinos kislány voL >r több titkos imádója is akadt és ezért a fél
