A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-11-01 / 44. szám
s? or/o/sst/ss/e//sJrj('/e/e % Szakemberek az operettről A budapesti Fővárosi Operettszínház szlovákiai vendégszereplése után a sajtóban, a Hétben is felvetődött a kéi'dés: érdemes-e még játszani operettet, van-e jelentősége a hagyomány ápolásának? A „Csárdáskirálynő“ előadása robbantotta ki a vitát, pedig a gyönyörű muzsika és a szellemes librettó elbűvölte, megrészegítette a közönséget, a műfaj kedvelőit. Akik műsorfüzet birtokában tekintették meg az élményszámba menő előadást, azok tudták, hogy a színház csehszlovákiai vendégszereplésére olaszországi és ausztriai látogatás után került sor. Az olasz és osztrák lapokban csupa elismerő vélemény látott napvilágot. A La Nőtte azt írta: „A Csárdáskirálynö" — magyar bűvölet a velencei „Perla“ színházban. A Corriere Della Sera pedig: „Egy budapesti együttes elhozta Olaszországba az operettet“. Az oszttrák lapok sem tartózkodtak az ©gyértelmű elismeréstől, a Volksblatt így foglalta össze véleményét: „Négy óra alatt tökéletesen megtanultam magyarul“. Az österreichische Neue Tageszeitung az egyik olasz lap véleményével azonosult: „Orfeumromantika mint magyar import. A budapesti Operettszínház Kálmán Csárdáskirálynőfével a Theater an der Wienben. — Honthy Hanna a „csoda“. A mi Vecerníkünk sem maradt adós a dicsérettel „Egy hét a királynővel“ című cikkében. Mi hát az oka, hogy a külföldi lapok egyöntetű elismerő véleménye ellenére nálunk felvetődhetett a kérdés: érdemes e még játszani operettet? Nyilván a letűnt világ milliője az, amely e népszerű műfaj létjogosultságával szemben kételkedést ébreszt. Grófok, bárók világát, levendulaillatú légkörét viszi színpadra az operett... Hogyan vélekednek erről a szakemberek? A budapesti Operettszínház igazgatójával, Szlovák elvtárssal és Bródy Tamás karnaggyal beszélgetünk a színház műsorpolitikájáról, a közönség igényéről s nem utolsósorban az operett jövőjéről. Az igazgató mosolyogva meséli, hogy 1901 óta támadják az operettet — e-edménytelenül. Manapság különösen sokat cikkeznek e műfajról, hiszen az operett egy bizonyos talajon nőtt fel. Itt önkéntelenül is Gorkij- Csehov levelezésének arra a részére kell gondolnunk, amelyben az író és a kritikus viszonyáról váltanak szót. Szerintük az író barázdában lépegető, ekét húzó ló, a kritikus viszont mérges dongó, amely belemar a ló farába, húsába ... s mit tehet szegény? Csapkod a farkával és tovább lépked a barázdában. Körülbelül ez vonatkozik az operettre is, a színházra is, illetve színház, műfaj és kultúrpolitikusok viszonyára is. De ne vigyük ezt a gondolatot tovább. A színház vezetői azt tanácsolják, hogy a kérdéseken menjünk végig sorjában. A műsorpolitikával kapcsolatban az igazgató azt mondja: — Klasszikus darabokat, dal- és zenésjátékokat játszunk. A helyes arányt mindig a helyi és az ídpbeli lehetőség szabja meg. Az adottságokról csupán annyit, hogy régebben csak operett játszására rendezkedtünk be. Most azonban, hogy a Petőfi Színház zenekara és tánckara átjött hozzánk, képviselnünk kell az operettet, a profilt és a zenés játékokat is. No most már menynyire képviseljük az operettet? A klasszikus operetteket műsoron kell tartanunk. De helyet kell adnunk az új magyar daraboknak is. Persze, ez utóbbinál rendszerint probléma a zene és a szöveg egysége, összhangja. A hagyományos bécsi operettben mmmm megjelenik a bárónő a letűnt világ légkörével. Az új darabokból a mai kornak megfelelő atmoszféra hiányzik! De gond a librettó is. Azok, akik ezt értették, szerették, meghaltak, külföldre mentek ... meg nem is nagy élvezet librettót írni. A zeneszerző kapja a honorárium jelentős részét, a librettó szerzője meg a kritikát. Bródy Tamás az új magyar operettek sikeréről szólva elmondja, hogy „Köztünk maradjon“ című darabját 170 szer játszották Budapesten, az NDK-ban is többször műsorra tűzték. A zeneszerzéssel kapcsolatban megemlíti a kétféle törekvést: „Egyesek, és ezek vannak kevesebben, modern dzsessz-zenét akarnak írni, mások poros dolgokat. Mondanom sem kellene, hogy új magyar darab és levendulaillat összeférhetetlen. Sajnos, a dzseszzene szerzők technikai kivitelezésben gyengék. A színházon belül és a szakemberek körében kétféle irányzat harcol az érvényesülésért. Az egyik irányzat a hagyományos vonal mellett tör lándzsát és az új kivitelezést követeli. A másik irányzat a teljesen újat, az Új kivitelezést akarja. A műsor sokszor nem jó értelemben vett kompromisszum. Szerintem a tánczenét színpadra vinni nem lehet és nem is szabad. Én a tánc- és dzsesszzene között különbséget teszek.“ Szlovák igazgató az operettről és a műfaj jövőjéről: „A közönség igényli az operettet. A fiatalok közül néhány an azt az újat igényelnék, amelyről Bródy beszélt. Rájuk viszont építeni még nem lehet. Hazai és nemzetközi viszonylatban a magyar operett jó hírnévnek örvend. Nem akarom ismételni, mit mondtak játékunkról az olasz és az osztrák, valamint a francia lapok. Egy bizonyos, ha külföldiek jönnek hozzánk — legutóbb például az angolok — így biztatnak: „Ha ti így tudjátok vinni a hagyományos vonalat, vigyétek! Legyen olyan sajátsága, mint a tokaji bornak vagy a paprikásnak.“ Az angol kolléga a lényegre tapintott. Pillanatnyilag Európában mi tudjuk játszani legsajátosabban az operettet, A moszkvai, a bukaresti, az olasz, az osztrák, a csehszlovák stb. siker forrása a hagyományos vonal. Nemzetközi piacokon ennek van ára, lehetősége. És ezt nem kell szégyellni. A hagyományos vonalat olyannak kell elfogadni — amilyen. Erőszakkal nem szabad megRátonyi Róbert és Zentai Anna a Mosoly országában változtatni a világot. A bukaresti, berlini és szófiai operettszínházak a nagy zenélés jegyében tűzik ki céljukat. Tehát, akik nálunk azt képzelik, hogy minden az új, a modern, nem látják a lényeget. Másutt is hatnak ezek az erők, pl. a népművészeti együttesekben. Ügy hallom, Prágában már nem játszanak operettet. Igaz, Csehszlovákiában a két háború között más légkörben játszott a színház. Ma is érdekes, sajátos formában visznek színre darabokat: nem daljáték, nem operett — sajátos valami ... Egyre izgatóbb a, kérdés: tovább tudjuk-e fejleszteni a hagyományos vonalat? Abban nem értek egyet egyes kultúrpolitikusokkal — ide értem az újságírókat is — hogy el kell ítélnünk a hagyományos vonalat. Elítélni az operettet, nagyon helytelen lenne. A fiatalság vélt nyugati formák felé kacsintgat — hiábavalóan. Nincs stílusismeretünk és talajunk. Félreértés ne essék, nyugaton távolról sem folyik olyan szenvedélyesen a musical és a tánczene tetemrehívás, mint nálunk. A tánczene nem színpadra való, ebben teljesen egyetértek Bródy kollégámmal. Külföldi szakemberek véleménye szerint sem Londonban, sem Párizsban nincs az amerikai musicalnak talaja. Ezt jó tudni a fiataloknak! Visszatérve a korábban már említett kétféle irányzatra az operettet Illetően: nálunk az „újért, modernért“ folytatott harc csak hellyelközzel jár eredménnyel. Ennek egyetlen oka van. Az operett bizonyos korban született, s a mai életet nem lehet keretei közé beerőszakolni. Ügy és addig kell játszani az operettet, amíg a közönség igényli. A Csárdáskirálynőt 803-szor adtuk elő, és még mindig a legvonzóbb darabunk, soha nincsenek üres székek. De nagy sikerünk volt a Kard és szerelemmel, a Vők iskolájával, a Selistyei asszonyokkal, a történelmi tárgyú játékokkal, valamint a Luxemburg grófjával, a Szép Helénával, a Mosoly országával és a Boccaccióval, a hagyományos darabokkal is Befejezésül arra a kérdésünkre, hogy készül-e az operettszínház jövőre csehszlovákiai vendégszereplésre, Szlovák igazgató és Bródy Tamás karnagy azt válaszolták: Úgy váltunk el kedves vendéglátóinktól, hogy 1965-ben ismét megyünk .. . Persze a proeramm még MÄCS fŰZSEP ismeretlen. 9
