A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)

1964-11-01 / 44. szám

Jratöltl poharainkat, cigarettával kínál. Rágyújtunk. A kéken go­­molygő cigaretta! üst meghitté, melegebbé teszi az egyébként ri­deg, könyvekkel teli legénylakást. Az eső monotőn kopogása az ablakpár­kányon úgy hangzik, mint egy Wartburg alapgázom szaladó motorja. Virgonc so­főré, a koraőszl': szél Időnként — ha ke­vesli már az egyhangú kopogást — erősít, s Ilyenkor a sűrű kopogás nyomában a csatornán keresztül lefolyó víz barátsá­gos csobogása hallatszik be a szobába. Kioltja a cigarettáját. — Villanyt? — kérdem. — Ne, talán nel Barátságosabb így — válaszolja. — Dehát én nem így képzeltem ám a búcsúzástl Igyunk! Koccintunk. — Egészségedre. És sikeres utat. Sike­res hazatérést, mondom az est folyamán vagy tizedszer. — Köszönöm. Elmosolyodik. — Tudod, mikor szerettem meg a konya­kot. Mikor az első Hemingway regényt ol­vastam. — Emlékszem. Tőlem vitted a Búcsú a fegyverektől-t. — Most azután majd hasznát veszem a hosszú hajóúton, amíg az Antarktlszra érünk. — No, no. Azért nem kell olyan komo­lyan venni az ivást! — Ne félj, nem Is úgy gondolom. De valahogy csak hozzá kell szoknom a ten­gerhez. Egy tengerész barátom azt ál­lítja, hogy a tengerrel megbarátkozni csak rummal lehet. Egyébként tudod, nem iszom, elvből nem. Most megint olyan, mint amilyennek mindig Ismertem, amiért mindig szeret­tem: kisfiúsán nagyokat nevet, ragyogó szemmel beszél, lelkesen magyaráz, s ha a műszereiről mesél meg a sarki fényről, egészen felhevül. Felkattiintom az íróasztal kis lámpáját. Hallgatunk. Elnézem keskeny, szinte kamaszosan keskeny, de erős kezét, akaratos A Cantuutovftklal Magyar Dolgozók KnlttlregyesUletánok hetilapja. Megiojtenik mimte« vasárnap. FOszerkeszfé Major Ágoston Szerkesztőbizottság: Egri Viktor, Cály Iván. Dynrcslk József, I.flrlncx Gyula, Mécs József, OaavaM Árpád, dr. Szabó Hazad. Szerkesztőség: Bratislava. Jesenskébo 9. Postafiók C-380, leletén 833-04 Terjeszti a Posta Hlrtapoxolgálata, előfize­téseket eltagad minden postahivatal és le­­vélkésbesltó Ktillftldro szóló előfizetéseket elintéz: PNS — Gstrednt expedíció tteós. Bratislava, Gott­­waldoYO mám. 48/VII, Nyomja a PRAVDA nyomdavállalat. Bra­tislava. Stóreva 4. Előfizetési dfj negyed évre 19.50 KEs, tél évre 39.— KEs, egész évre 78.— KEs. Kéziratokat nem órzttnk meg és nem küldünk vissza. K-21*41805 kát, s hiszem, tudom, hogy minden sike­rülni fog neki. — Igaz — kezdem újra a beszélgetést —, hogyan esett éppen rád a választás? Nem kis dolog ez barátom — fejtegetem tovább. — Gondold csak el, huszonöt éves vagy, mindössze négy éve mérnök. Mégis téged választottak?! — Hidd el, nem Is tudom már ponto­san. — Nevet. — Azért szerencse dolga is ám az egész... Elmondok én neked ba­rátom egy furcsa históriát... Azt hiszem, harmadikos műszakis voltam, amikor részt vettem egy Ifjúsági versenyen. Tudomá­nyos értekezést kellett kidolgoznom egy geofizikai tárgyú dologról... A második díjat nyertem ... Asszisztensünk egy könyv­vel ajándékozott meg. Tudod ml volt a cí­me? ... Parti: Mit rejt az Antarktisz ... Pár nap alatt elolvastam. Utána elhatá­roztam, ha törik, ha szakad, egyszer el­megyek és kísérleteket végzek ott. Egé­szen lenyűgözött ez a fantasztikus, Jégbo­rította földrész. S látod, sikerült. Utazom. Hajón, s szinte pontosan úgy, ahogy nem egyszer végigálmodtam, megkerülve csak­nem az egész Főidet. — No Jó, Jó, de az elhatározás önma­gában nem lehetett elég! Valamit azért ■mégiscsak kellett tenned, hogy éppen Téged küldenek, komoly tudományos kísér­letekkel, húsz hónapos programmal bíznak megl? Nem válaszol mindjárt. Kinn az eső szüntelenül esik. — Hát tudod, azért olvastam, tanultam, írogattam is egyet-mást. Közben angolul és oroszul tanultam. Nekik vannak a legjobb szakkönyveik... Azután beadtam a kér­vényt Prágába. A többit már tudod. Még tavasszal megkaptam a dekrétumomat. S most utazom, utazom! A X, szovjet expe­dícióval megyünk. Valami egész este motoszkál a fejemben. Megkérdezném tőle, de érzem, magátél is elkezdi majd. Rámnéz, arcán zavar suhan át. Tudom, most elkezdi. Látni az arcán, ugyanarra gondol, amire ón. Olyan arca van, hogy az érzelem leg­kisebb rezdülése is yisgzatütoöződlk rajta, — Valamit meg kelj mondanom ne­ked. Nem azért megyek el. Sokan ismerő­seim közül utaltak már erre. Hogy miatta. Hogy szakítottunk. Igazán, ennek az ügy­nek semmi köze nincs az Antarktlszhoz ... De azért a véletlen, barátom, a véletlen nagy dolog ... Még hogy nincsenek vélet­lenek! ... Pontosan akkor kaptam meg volt menyasszonyom levelét, Prágáiba Irta, ami­kor az Akadémiától megkaptam a kineve­zést. Hangja most gúnyorosan cseng. — Látod, így váltogatják egymást a sZé­­relmek. Elment ő, jött helyette az An­tarktisz. De azért nagyon jő volt Így. Nem volt Időm rá gondolni. Teljesen lefoglalt az előkészület, műszerek összeállítása, ta­nulás, csomagolás... De most már nagyon Jó. Elmúlt. Cigarettát vesz elő. Az öngyújtó fellob­banó fényénél látom: arca egészen nyu­godt, szeme tiszta. Keze könnyedén tartja az öngyújtót, nem remeg. — Pedig hidd el, nagy dolog volt... öt év, ötelvesztett évi öt évig Jártunk együtt, kőt évig volt a menyasszonyom. Még túl friss a seb, a heg még nem gyó­gyult be egészen. Különben már nyugod­tan beszól róla, megkönnyebbülten. Nem szakítom félbe. Már egészen fel­szabadultan beszél. Teljesen köznapi té­mánk van, s ahogy hallgatom, visszalapo­zok emlékeimben, s felötlik előttem egy szőke, göndör hajú, vaskos, rövldnad rágós kis gimnazista. Körülbelül tizenöt éve Ismerem, s vagy hat éve egyik legjobb barátom. Fiatal pe­dagógus voltam, amikor Galántára kerül­tem, s abban az osztályban ’Is tanítottam, amelyikbe ö Járt. Mint kicsi filmkockák, emlékek, kedves epizódok suhannak el előttem. Az érettségi előtt egy nappal szur­kolva mesélte nekem: „Ha nem Fuítkot húzom ki, megbuktam. Persze tudta vol­na a többi tételt Is, de ő FuŐlkró! akart beszólni, ő volt akkor az Ideálja... Ki­húzta. Nem akartain hinni a szememnek, s egy pillanatig azt hittem, valami tur­pisság van a dologban, s nem egészen tisz­tességes módon került ehhez a tételhez. De amikor észrevettem felragyogó tekin­tetét, megnyugodtam. — Barátom, te úgy elmerengsz, mintha te utaznál, s most búcsúzol gyermekkori emlékedtől — szólal meg nevelve s a filmkockák eltűnnek. Kiísszuk a poharunkat, s közben órámra pillantok. — Úristen, három óra! Veszem az esőköpenyem, lassan készü­lődni kezdek. Valahogy nehezen Indulok. — írok neked már Moszkvából. Nem Is, először Prágából a repülőtérről. Azután Lenlngrádból is. A hajóról Is. Beszámolok mindenről. — ló. Most azt kellene mondanom, hogy vi­gyázzon magára, hogy épen, egészségben lássam öt viszont 1966-ban. De ezt úgy Is tudja, pontosan tudja, mire gondolok. Megszólalok: — Gondolj rám Is néha. Azután hozzál egy kölyök pingvint a gyerekeimnek. — Jó. Ahogy a kapuban még egyszer kezet szo­rítunk, s kezemben érzem hűvös, keskeny kezét, arca gondolok, hátha egy új Scottól, vagy Mrkostól búcsúzom Pintér István fia­tal geofizikus személyében?! -IVANICS ISTVÁN

Next

/
Thumbnails
Contents